Janecskó Kata

A NYÚL

[NA, AKKOR TÉNYLEG MEGIJEDTEM]

A NYÚL

A nyúl a hátsó ülésen utazott. Mindketten hallották, ahogy a kartondoboz félig nyitott teteje alatt szöszmötöl. Indulás előtt mellé tettek egy marékkal az erkély alatt növő fűből. A lakótelepnek ezen a részén nyaranta olyan dús és zöld volt a növényzet, mint a temetőkben. Amikor kiengedték az erkélyre, a nyúl oda-odanyomakodott a rácshoz. A fehér szőrszálak kifelé meredeztek a lyukakon keresztül.

A férfi fütyörészett vezetés közben. Rövidnadrág volt rajta és napszemüveg. A pólója mellzsebében még majdnem teli pakk cigaretta. A kocsit előző nap hozták el az Öregtől. A szerelés után hosszú idő óta először végre nem rángatott, és a gyerek úgy érezte, soha nem suhant még ilyen simán az úton.

próbálta elképzelni

A gyerek kibámult az ablakon, próbálta elképzelni, ahogy a nyúl az erdőben szökdécsel. Nem ment. Aztán a hülye felső szomszédékra gondolt, akik üvöltöznek egymással, és az anyja szerint tényleg képesek minden évben paprikást főzni a nyulaikból.

Őnáluk nem voltak veszekedések. Az ő apja dunakavicsot rejtegetett a kabátjában, meg rendes, pörkölt, sós mogyorót, és megtanította gyufásskatulyával felpöckölőset játszani. A nyulat is az apja hozta haza húsvétkor. Ugyanabban a dobozban volt, mint most. Kuksolt a sarokban, és nézte őt a piros szemével. Amikor benyúlt érte, puha volt, könnyű és gömbölyű. A kezébe simult. Valahogy nem ragadt meg rajta egyetlen név sem, így csak Nyúl lett, selymes fülű, folyton mozgó orrú Nyúl.

Megrágta a könyvtári Gőgös Gúnár Gedeon gerincét és a szülői ágy feletti lámpa vezetékét.

Az autó bekanyarodott a presszó elé, ahol mindig megállnak. A gyerek most nem könyörgött málnaszörpért. Mintha lassított felvételt játszana, sokáig babrált a megcsavarodott biztonsági övvel. Aztán csak ácsorgott a kocsi mellett. Elnézett a ritkás fák sávján túlra, a magasfeszültségű távvezeték irányába, amerre a magasles is van.

ad hare ok

A kartondobozt a férfi emelte ki a hátsó ülésről. Elindultak a parkolóból. A nyúl idegesen reagált a mozgatásra. A gyerek nem akart odanézni, de hallotta, ahogy az apja minden második-harmadik lépésénél ugrásnak rugaszkodik, és nekihuppan a doboz oldalának. Szeretett volna még időt, szerette volna, ha sikerül egy kivételesen szép bokrot találni, és még ennél is jobban: ha – csak messziről is – megpillantja a többi nyulat. De nem mondott semmit. Figyelt, hogy ne vonszolja magát.

rápirít

Szégyellte, hogy nem szereti eléggé a nyulat. Szégyellte, hogy nem örül a nyúl majdani örömének – pedig hányszor elismételték: végre jó lesz neki kint az erdőn, mert az az igazi otthona, szabadon, a szabad barátai között. Tudta, hogy ha nem vigyáz, az apja is észreveszi az igazságot, és rápirít, hogy milyen önző.

Amikor a férfi azt mondta, itt most már jó lesz, megálltak. A gyerek visszanyelte a sírást.

A kartondoboz tetejét ő nyithatta fel.

Évekkel később, mikor megértette, mi történt aznap – na, akkor ijedt meg igazán.

kép | Albrecht Dürer