A NORMALITÁS ÁRA

Amikor a diagnózist megkaptam, úgy volt, hogy minden rendben lesz.

Örökletes – mondták. Meg azt is, hogy gyógyíthatatlan. De kezelhető, nyugtattak, és a hangjukból érződő gondoskodásból sejtettem, hogy illene meghatódnom. De kezelés nélkül következetesen és kérlelhetetlenül mindig rosszabb és rosszabb lesz, írták az ismeretterjesztő cikkek, és olyan hangnemet használtak, amelyből világos volt: a modern farmakológia csodáival mankóként a hónunk alatt alig is említésre méltó opció, bűnös felelőtlenség megérdemelt következménye lenne a kiérlelt elmebaj. Hosszú út lefelé – mint a Hornby-könyvcímben –, futott át az agyamon, ami – ezek szerint – soha nem működött megfelelően.

Persze, alávetettem magam a kezelésnek.

kettéharaptam a nyomorultat

Az első ronda rózsaszín volt, és alig nagyobb, mint egy pupilla. Kettévágni, ahogy az utasítás előírta, kínlódással járt. Beillesztettem az erre a célra kialakított műanyag eszközbe, de ötből négyszer elmozdult, mire a tető rázárultával a penge elérte, és egyenlő darabok helyett körömpiszoknyi morzsa meg egy csaknem teljes kör alakú darab hullott várakozó tenyerembe. Ebből elegem lett, inkább kettéharaptam a nyomorultat. Megtanultam precízen harapni, és megtanultam együtt élni éjszakánként a rémálmokkal. Atomkatasztrófákkal és végzetes szülői mulasztásokkal. Üvöltözéssel és szökőárral. Pótolhatatlan dolgok elvesztésével és matató kezekkel. A férjem szerint csak az első héten sikítoztam hangosan álmomban.

Nappal nyugodt voltam, lassú és csöndes.

Aztán kezdtük a kapszulát. Hatására zabáltam, és apró, viszkető kiütések jelentek meg az ajkam felett. A blúzaimon csokoládéfagylalt és pörköltszaft. A fogaim között állandóan kristálycukor ropogott.

De alkalmas maradtam a munkavégzésre.

Az új, aszpirin külsejű tablettától először csak megsokasodtak a fésűmre akaszkodott hajszálak. Egy héttel később csomókban hullott a hajam. Véresre vakartam a fejbőrömet, és minden körmöm betört.

Viszont képes voltam a társas szabályoknak megfelelően szociális érintkezéskor futólag mosolyogni. Reggel felöltöztem, és ha észrevettem a zsíros pecséteket, meghoztam az adekvát döntést, hogy inkább másik ruhát vegyek ki a szekrényből.

A váltás a kék-fehér kapszulára jó választásnak tűnt.

sürgető kényszer

Nehéz volt lenyelni. Néha bármennyi vizet ittam hozzá, öklendezésre késztetett, mert nagyobb volt a korábbiaknál, és arra a kinagyított képre kellett gondolnom, ahogy keresztbe áll a torkomban. Aztán egy szokvány értekezleten hatalmába kerített a sürgető kényszer, hogy álljak fel, sétáljak az erkélyhez, lépjek ki, és finoman, hang nélkül bukjak át a korláton. Azt írták a tájékoztatóban, az első néhány hét esetleg nehézkes lehet ebből a szempontból.

Fegyelmeztem magam, és nem ugrottam le. Fél órával később megettem három tányér rakott krumplit, két doboz somlói galuskát tejszínhabbal, valamint egy kétszáz grammos kiszerelésű paprikás burgonyaszirmot vödörnyi tejfölbe mártogatva. Kivártam, hogy ne lásson senki. A tejfölösvödröt és a somlói műanyagdobozát elöblítve kihelyeztem a kukába, és a tetejükre raktam takarásnak egy kilapogatott kartondobozt.

A liftekben oldottan csevegtem az időjárásról.

A legmodernebb fejlesztésű zöld pirula bevezetése után talált meg a fantomszag. Az volt az utolsó csepp. Édeskés rothadás szaga lengett körül nyolc teljes napon át. Először azt hittem, a házunkból jön, a konyhából, a komposztból, talán egy szekrény alá rúgott húscafatból. De szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a szag követ a buszon és velem jön a munkahelyemre, ahol precízen, időre megjelentem minden áldott hétköznap. A rothadást később felváltotta az alkoholgőzzel keveredő mosdatlanság szaga. Méltánytalannak éreztem, mert a zöld pirula bevezetése óta naponta zuhanyoztam és négynaponta mostam megmaradt hajamat. A fogaim közül fogselyemmel eltávolítottam a kristálycukrot.

Végül a szagot nem bírtam tovább.

A munkahelyemen öt hete nem láttak.

A barátaim néha megjegyzik, hogy távolodom.

A férjem elköltözött.

De engem már nem érdekel.

Indul a Honolulu-Star. Ahogy megíratott, hagyom magam végre békében megőrülni.