A KÖZEPES KÉPESSÉGŰ GYERMEK FELNŐ

Dobosi Beának
A festmény a bejárati ajtóval pont szemben volt, fejmagasságon túl, a konyhát az előszobától elválasztó üres ajtókeret fölött. Az embernek kicsit hátra kellett billentenie a nyakát, ha jobban meg akarta nézni. A pasztellszínek és az elmosódott körvonalak olyanná alakították a fehér ruhás kislányt, mintha valakinek az álma lenne. Locsolókanna volt a kezében, és olyan négy-ötéves forma lehetett.
A nagymama lakásában minden praktikus volt, észszerű. Megvolt a maga funkciója a mozsárnak, amiben a száraz kenyeret törte a párkányán naponta megvendégelt galamboknak. A tálaló kihúzható falapján rajzolni lehetett. A kóccal tömött, mélybordó fotelpárt összetolta ágynak, ha nála aludtam. Irénke – mert így hívták a festmény fehér ruhás kislányát – funkcióját sokáig nem értettem.
Irénke nagymamánál hat évvel volt idősebb. Vagy két jó arasz lett volna köztük a különbség a javára, ha Irénke megéri, hogy egymás mellé állítsák őket, hátat a hátnak vetve, összehasonlítás végett.
Irénkét torokgyík vitte el két hónappal azután, hogy a képét megfestették.
egyetlenegyszer
A dédszüleim nagyvonalúan másik nevet választottak nagymamának. Az övé egy betűvel hosszabb lett, mint az Irén. Ha Irénkeként gondolunk rá, akkor eggyel rövidebb. Nagymama nem beszélt róla, csak egyetlenegyszer, és amikor megtette, úgy mondta, ahogy neki is mondták: Irénke. Sőt: Bezzegirénke.
Bezzegirénke, aki soha nem hagyta szanaszét a játékait, nem pisilt be és nem rágta le a bőrt a körme mellett. Bezzegirénke, aki szabályosan szállt fel a biciklire, meg zokszó nélkül megette a szottyadt zöldséget és a csomós tejbegrízt is. Bezzegirénkének gyönyörű énekhangja volt, akár egy pacsirtának, és Bezzegirénke nem törölte a koszos kezét a tiszta, ropogósra keményített kötényébe.
Nagymama szabályos életet élt. Nem halt meg torokgyíkban. Beíratták iskolába, leérettségizett Károly Róbertből, könyvelőnek tanult, férjhez ment huszonhét évesen, szült egy lányt, felnevelte, megözvegyült, megöregedett, beköltözött harmincegy négyzetméterre a második emeletre. Huzatfogókat illesztett az ablaktáblák, levendulaszappant a ruhái közé, és többféle fehér cérnát is tartott otthon szükség esetére. Mikor nyolcvankét éves korában meghalt, már több mint húsz éve egyedül lakott. Irénkével.
Néha arra gondolok, hogy leélte az egész rohadt életet annak a kurva festménynek az árnyékában, és hogy megbocsáthatatlan még azt sem tudnom, a halála után mi lett Irénkével.
Az írás Dobosi Bea: Kivételes magány című novelláskötetéhez kapcsolódik.