Jámborné Balog Tünde

VILLÁMCSAPÁS

2009 augusztus

VILLÁMCSAPÁS

Az irodalomban, akárcsak az életben, vannak megingathatatlan tekintélyek. Olvassuk és idézzük írásaikat, vitákban rájuk hivatkozunk, hallgatunk a szavukra, tiszteljük őket, dicsfénnyel körülfont alakjukat nem homályosítja el az idő. Nemcsak zseniális művészek, hanem nagy tudású és bölcs emberek, poeta doctusok, mint Arany János és Babits Mihály vagy éppen Nemes Nagy Ágnes[1]. Metsző pontossággal fogalmaznak, megállapításaikra mérget vehetünk, és akkor tessék, itt van, mint egy villámcsapás: beüt ez a gólyafészek-ügy.

Amikor elolvastam a Liget jó szavak keresését[2] szorgalmazó felhívását, földhözragadt képzeletem azonnal beleakaszkodott a gólyafészekbe. Több okom is volt rá, hogy a Nemes Nagy Ágnes-idézetet válasszam.

Az első maga Petőfi. Ifjúkori idegenkedések után érett fővel fedeztem föl, hogy milyen nagy, néhol mennyire modern költő, és mivel gyerekkoromban még lehetett memoriterekkel terhelni a diákok agyát, belém épültek verssorai. Azóta gyakran előbukkan egy-egy lenyűgöző képe. A gólyafészek leírására nem emlékeztem, de kíváncsian vártam a pillanatot, amikor már nem lehet tovább halogatni a szerkesztők által kirótt házifeladatot, és azt a bizonyos villámcsapást, a tárgy és a róla alkotott vélemény, az irodalmi vetület közötti különbséget.

átütött a motorzúgáson

Választásomat erősen befolyásolta az is, hogy szeretem a gólyákat. Fekete István Keléje és Gyarmathy Lívia kisfilmje, A mi gólyánk mélyen belém vésődött. Gyerekkoromban falun, kamaszként és felnőttként kisvárosban éltem, ahol mindig voltak gólyák. Ma is vidéken lakom, Makón, a régen Vizesnek nevezett, Maros mederre épült utcában. Egyik sarkán a református ótemplom, másikon az elhagyott Landeszmann malom áll, közbül pedig, a sugárúti kereszteződésben, kéményén boglyas gólyafészekkel N. doktorék államosított sarokháza. Utóbbi sokáig a támogatásokkal felvirágoztatott minta-téesz irodája volt, de a madarak nem zavartatták magukat a naphosszat érkező és induló járművek – teherautók, traktorok, motorbiciklik, Zsigulik és Ladák – zajától, elégedett kelepelésük átütött a motorzúgáson, elhallatszott hozzánk. Nem űzte el őket a szép új világ sem, amikor a szövetkezet erőszakkal szerzett földjei negyven év után ismét magántulajdonba kerültek, kézen-közön megvetve néhány újabb nagybirtok alapját. Gólyáink hűségesen visszajártak fészkükre, pedig a sarokházban Akropolisz néven diszkó nyílt, és működött is egy évtizedig, hiába tiltakoztak az utca lakói. Azt suttogták, a tulajdonosok között rendőr is van, ezért nem sikerült bezáratni, így hétvégeken csukott ajtók és ablakok mögé húzódtunk a lüktető, koponyánk falán áthatoló dobogás elől, s ha mégis kimerészkedtünk, szomorúan láttuk, hogy a diszkó fölött köröző hatalmas fénycsóvák kioltják az ég csillagait.

A gólyák sokadik generációja azonban fittyet hányt minderre, és még a hajnalban hazafelé tartó részeg, a zenétől és más, materiálisabb szerektől is felajzott fiatalok ordítozó csapatai sem ijesztették el őket. Később, az aranyló délelőtti napsütésben – mialatt eltakarítottuk az úttestről az éjszaka hordalékát – repülni tanították fiaikat. Nyár derekára a leckék végeztével már a malom vagy az ótemplom tetején landoltak. A gerincen álltak sorba, négyen-öten, elegáns fehér-feketén, narancsszín kiegészítőkkel, mint előkelő idegenek, tisztán és soha be nem piszkolódva, hiába szerezték ennivalójukat a régi kubikgödrök pocsolyás vizéből.

Harmadik okul maga a szerző, Nemes Nagy Ágnes kínálkozott. Valamikor egy képes újságban megláttam a fényképét, és színésznőnek hittem. Szép nő volt, pontosan rajzolt vonásokkal, a feketén-fehéren is átsugárzó szőkeséggel. Fegyelmezetten összeszedett arcán, klasszikus szoknya-blúzán semmi bohémség, semmi lazaság, amit pedig az ember elvárna egy költőnőtől. Illett hozzá az Újhold, hajszálvékony sarlóját mintha körzővel metszené ki az éj fekete palástjából egy mennyei kéz.

szinte mérnöki tudás

Hónapokon át, valahányszor a gólyás ház irányában indultam el hazulról, mindig eszembe jutott a Liget feladványa, és felnéztem a kéményre tanulmányozni a fészket. Furdalt a kíváncsiság: ugyan mit írhatott Petőfi erről a mesteri, szinte mérnöki tudást feltételező építményről, hiszen látszólagos kuszaságuk dacára az ágak pontos kötésbe rakva kapaszkodnak egymásba, és drótok, madzagok, ragasztóanyag nélkül is állnak, mint a hegy. Nincs forgószél, vihar, ítéletidő, ami egy gólyafészket elsodorna a helyéről.

Mire hazaértem, elfelejtkeztem róla, ám most, hogy körmömre égett a jó szó, elkezdtem keresni a Petőfi-féle csodálatosan megbízható leírást.

És akkor jött a villámcsapás. Hiába klikkeltem lázasan, hiába nyaggattam a világhálót, nem találtam meg azt a gólyafészket, amelyre Nemes Nagy Ágnes gondolhatott; a délibábos éggel és sok kövér gulyával egyenértékű jellemzés – bár megírhatta volna – hiányzik Petőfi költői oeuvre-jéből. Még a jó öreg Herman Ottó élvezetes tanulmányát is végigböngésztem (Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága), de csupán egyetlen, szóra érdemes említést találtam: „(…) bús látvány volt a házak tetején a sok üres fészek” (A gólya), és egy remek hasonlatot: „Haja tél, – ha látom, szinte fázom – / Fejér, mint a fejérített vászon, / S borzasan űl feje tetejében, / Mint a gólyafészek a kéményen”, sorai azonban sokkal inkább Sári nénit jellemzik, mintsem a gólyafészket. Pedig Petőfi hosszan ír kedves madaráról, az egyetlen valóról, mely egy átálmodott szebb korból fönnmaradt; azonosul vele, legrégibb barátjának nevezi, felruházza saját szárnyaló érzéseivel. Másutt megrajzolja a tavon halászó gólyafiak anyját is, de a gólyafészket ábrázoló, a valóságos tárggyal szembesítve villámcsapásszerű, elképesztő leírás – félve mondom ki, mert hátha, mégis… – de nem, nincsen sehol.

Vajon Nemes Nagy Ágnest is megcsalta volna az emlékezete, mint más közönséges emberfiát? Talán csak hitte, hogy a gólyás versből vagy éppen az Alföld tájait leíró nagy költeményekből nem maradhatott ki ez a közép-európai, de leginkább mégis sajátunknak, magyarnak érzett jellegzetesség? Vagy valahol másutt vagy más költőnél, talán nem is versben talált rá a gólyafészekre, és arról gondolta, hogy Petőfié? Állított valami nagyon lényegeset az érzékelés, a véleményalkotás szubjektív voltáról, és az igazolásnak szánt példát csak úgy, ahogy felötlött, hevenyészve, ellenőrzés nélkül odabiggyesztette?

a tanult poéták társasága

Ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket tettem föl a telefonban L.-nek, a költőnek, aki indulásakor Nemes Nagy Ágnes köréhez tartozott, ám régóta belépett a tanult poéták társaságába. Az nem lehet, jött azonnal a válasz, Nemes Nagy Ágnes soha nem tévedett.

Vagy nagyon is jól tudta, hogy amire hivatkozik, az nincs – bár lehetne –, ezzel is árnyalva a valóság és a róla alkotott kép viszonyát? Netán kísérlet volt, a hiszékenység, a felületesség próbája?, kérdeztem bátortalanul másnap, amikor L. ígéretéhez híven felhívott, hogy közölje, ő sem találta meg Petőfi gólyafészkét, bár minden elképzelhető helyen kereste.

Teljesen kizárt, tiltakozott felvetésem ellen, és hangjából a telefonon át is kiérzett a Kerekasztal utolsó lovagjának rendíthetetlen hite a halott királynőben.

  1. A jegyzet egy Nemes Nagy Ágnes-idézethez készült. Az idézet: „Két gólyafészek van. Az egyiket Petőfi írta, még iskoláskorunkban, délibábos éggel és sok kövér gulyával együtt. A másik a valódi gólyafészek.
    Mindenkinek merném ajánlani: nézzen meg egyszer egy gólyafészket, ha módja van rá. Úgy hat, mint a villámcsapás. A szemle után esetleg évekig eltarthat, míg az ember némi hasonlóságot fedez fel rajta a Petőfi-félével. Pedig Petőfi csodálatosan megbízható.
    Kevés dolog elképesztőbb, mint a tárgy és a vélemény szembesítése.” (Gólyafészek)
  2. A KELL EGY JÓ SZÓ sorozat
kép | adobe.com