Jámborné Balog Tünde

VENDÉGSÉG

2011 február

VENDÉGSÉG

Rebarbara

Ismered a rebarbarát? Nálunk nemigen van, ám minden angol regényben felbukkan, alkalmasint a hűvös, esős klímát kedveli. Sokat olvastam róla, de csak negyvenévesen találkoztam először vastag, zöldesrózsaszín levélnyeleivel. Odette borította elém a nyaraló konyhájában, ami abban különbözött Édesvica vagy az anyósom konyhájától, hogy a sarokban szekrény méretű frizsider zümmögött, és nem kétkarikás gázrezsón főtt az ebéd, hanem hőfokszabályozós, világító sütőjű villanytűzhelyen, konyhakredence azonban ugyanolyan ósdi faépítmény volt, amilyet anyám igényelt az Elhagyott Javaktól, amikor a háború véget ért, és odamaradt bútoraink helyett megpróbált másikat szerezni. A testetlen, keményfából ácsolt asztal késélnyomokat és égésfoltokat őrző lapjára azonban más nép történetét rótták a szújáratok, vallon parasztok nemzedékei étkeztek rajta századokon át. Egykori gazdája együtt adta el a házzal, és Odette megtartotta. Azt mondta, lelke van, néha a hangját is hallja, szoktak egymással beszélgetni.

A nagylevelű rebarbarabokor a konyhakert sarkában nőtt, mert Odette-nek az is volt; zöldborsót, petrezselymet nevelt néhány négyzetméteren, és ismeretlen salátákat. Nagy és apró levelűt, fodrosat és simát, borvöröset és világoszöldet, nálunk csak mostanában jelentek meg az élelmiszer-áruházak polcain. Néhány tő paradicsom is árválkodott köztük; kis, haragoszöld bogyóiknak egyik oldala kezdett csak pirosodni, és éretten is ízetlenek voltak, hiába strapálta magát Odette a gondozásukkal.

teljesség

De nemcsak a növények voltak mások. Más volt a hús, a fűszerek, de még a víz íze is. Egyszer bográcsban főztünk Odette vendégségbe érkező rokonainak, és a falusi hentes hűtőkamrájából vásároltunk be hozzá. Szemem-szám elállt a teljesség otthon sohase élvezett látványától. Nálunk akkor vagy körme, vagy combja volt a malacnak, a kettő együtt nemigen fordult elő, a belga hentesnél azonban a nagy, bádogtetejű asztal rekeszeiben disznókörömtől karajig, fejtől farokig, oldalastól szűzpecsenyéig minden elképzelhető porcikáját megtaláltuk, még velő is volt. Fénylő májak, rózsaszínhabos tüdők, takaros, megtisztított vesék kupacai kínálkoztak, és akár disznóöléskor, kedvemre válogathattam össze a paprikáshoz valót.

shutterstock 235824778

A nyaraló domboldali kertjében a hatalmas vérbükk mellett, a mindennapos esőktől augusztus végén is zöldellő pázsittal körülvett, kikövezett helyen raktunk tüzet, és Odette vendégei – a belgák – kikerekedett szemmel nézték a bogrács alját nyaldosó lángokat, vidáman bodorodó kis füstfellegeket, bele-beleszippantva a hófehér egyiptomi hagymával fövő karaj- és csülökdarabok, körmök és bőrös húsok étvágygerjesztő párájába. O-o-o- ollala, magyarázott nekik Odette heves karlejtésekkel, mulatságos, kerekre csücsörített szájjal, és amikor kitálaltuk a paprikást, az egész társaság újra heves ollalázásba kezdett, néhányan csettintettek is evés közben, és ha nem annyira jól neveltek, talán ki is nyalják a tányért, hogy cseppnyi se vesszen el a sűrű, piros léből. Csak mi ketten voltunk elégedetlenek Z.-vel. Jól tudtuk, hogy látványos sikert aratott ebédünk fércmű csupán, silány utánzat, hiába készült ugyanúgy, mint otthon, mert ott, abban a gazdag és boldog országban, ahol mesebeli bőségben sorakoztak közeli és távoli földrészek ennivalói az áruházak polcain, semminek nem volt igazi az íze, legfeljebb a rebarbarának, azt azonban nem tudtam megkedvelni.

közép-európai Hamupipőke

Pucolni pláne nem szerettem, és bár Odette megmutatta a módszert, nem boldogultam. Hámozni ugyanis nem lehetett, mert túl sok ment volna veszendőbe belőle, kapargatni kellett, gyors, ügyes mozdulatokkal lehántani külső rostjait, azok azonban minden erejükkel belekapaszkodtak a húsos levélnyélbe, és csak hosszas ügyeskedés árán hagyták magukat eltávolítani. Amíg küszködtem, Odette krumplit pucolt, húst sütött, salátát csinált, és én még mindig ott ültem – szegény közép-európai Hamupipőke – a fogyni nem akaró rebarbarahalom fölött. Ah, legyintett Odette türelmetlenül, és elhessegetett a konyhaasztal mellől, menj olvasni! Nem tiltakoztam, de az ajtóban megálltam és végignéztem, ahogy gyors mozdulatokkal ujjnyi darabokra vagdossa a hámozatlan szárakat, belekotorja egy tortaformába, ráönti a tojásból, lisztből és egy kis cukorból kevert tésztát, és közben megállás nélkül hadar valamit. Dallamos hangsorai bizonyára azt jelentették, hogy mi ott, Európa keleti felén túl nagy feneket kerekítünk mindennek. Még az olyan egyszerű dolgoknak is, mint a rebarbarás sütemény.

Bőség

Odette mindenhová magával hurcolt minket, intéznivalóit háromcsillagos nevezetességek meglátogatásával kötötte össze, hogy minél többet láthassunk Belgium kincseiből. St. Hubertbe azért jutottunk el, mert Karlt, a fiát vitte a nővéréhez, aki gyerekeivel egy régi farmon töltötte az augusztust. A házban különös módon keveredett a fényűző kényelem a rusztikus hagyománynyal: az istállóból alakított lakószobában meghagyták a széles, megfeketedett padlódeszkákat és a kifényesedett szélű keményfa jászlat, fölötte a rozsdás, kovácsoltvas karikákat a falban, ahová az állatokat kötötték; a konyhában ónserpenyők és rézedények borították az évszázadok kormától fekete téglafalat, de három fürdőszoba is volt a házban, és a padláson tornatermet rendeztek be a fiúknak.

shutterstock 1487320037

Namurben Odette apjánál jártunk. Vadászkastélya hegyekre néző, széles teraszán az öreg Armand törött lábát pihentette legidősebb lánya, Marie-Claire felügyelete alatt. A szennyesért mentünk és a tiszta ruhát vittük; Odette a nyaraló fürdőszobájának amerikai méretű mosógépében az egész családra mosott, hogy ne járjon kihasználatlanul a masina, csak akkor kapcsolta be, ha megtelt.

Brüsszelben a legidősebb lánya papírjait intézte, mert Anne Amerikába készült egyetemre. Húgának – aki szintén nyaralt – valami gyógyszer kellett. Néhányszor rokongyerekeket szállítottunk, egyszer Pault vittük el Leuvenbe, az egyetemre, mikor elromlott az autója, és a jövés-menés közben útba ejtettünk templomokat és képtárakat, várostornyokat és ispotályokat, megnéztük az Északi-tengert és a Közös Piac székházát, Brüsszel szépséges főterét és a milliomosok kertvárosát, a Maneken pis-t és az Atomiumot. Hollandiába is átmentünk az otterlói Van Gogh-múzeumba – egy üres bódé jelezte a határt, őrök sehol –, és hazafelé, amikor már szédültünk a látnivalóktól, letértünk a kivilágított autópályáról, és megálltunk egy Delhaize áruháznál, ahol a Krumplievők és a Haldokló napraforgók után találkoztunk a nyugati árubőséggel és a bevásárlókocsival. Utóbbi akkor, a hetvenes évek végén ismeretlen volt nálunk, én is csak egy hiperrealizmussal kacérkodó festő művéről ismertem. A városokban lehetetlen a boltok előtt megállni, mondta Odette, a parkolóért járnak ide szívesen az emberek.

az ételek dús labirintusában

A fényárban úszó, hatalmas hangár utcaszerű járataiban szorongva mentem Odette után a zsúfolt polcok és ugrásra kész hűtőpultok között. Legszívesebben belekapaszkodtam volna, hogy el ne tévedjek, és viszolyogva néztem a halakat és húsokat: borjút, bélszínt, karajt, fácánt, foglyot, őzet, folyami és tengeri halakat, polipokat, jégkockákra és salátalevelekre helyezett gyönyörű homárokat; káprázó szemem előtt összefolytak a görög, spanyol, olasz és marokkói olajbogyós üvegcsék és az ismeretlen zöldségek halmai. Spárgát, articsókát, salátákat, cserepes fűszernövényeket, soha nem látott gombákat, egzotikus gyümölcsöket, mangót, papayát; kerek és szögletes fadobozokba csomagolt francia és holland sajtokat; százféle méretű, formájú, színű és állagú kenyereket; japán, kínai, ceyloni teákat, arábiai és ázsiai kávékat; belga, angol és dán söröket; francia, spanyol, rajnai és tengeren túli borokat; holland rumot, skót whiskyt, és számtalan más enni- és innivalót hagytunk magunk mögött. Nevük, színük, formájuk ismeretlen volt számomra, és hiába biztatott Z., hogy itt van, most vehetsz olajbogyót és rákkonzervet, kagylót, lazacot, tintahalat, amiket mindig szerettél volna, nézd, van kókuszdió és pisztácia, látod a sajtokat? De én csak mentem konokul és megátalkodottan az ételek dús labirintusában, néha megérintettem egyet, de mindjárt vissza is kaptam a kezemet, mintha megégetett volna, néha tétován a kosaramba tettem valamit, majd mindjárt másra cseréltem, azután azt is kitettem valahová, hideg verejték folyt végig a hátamon, és végül szédelegve és megalázottan, üres kosárral és még üresebb lélekkel támolyogtam ki a csípős estébe. Fázom, mondtam Z.nek, pedig augusztus dereka volt, otthon ilyenkor egy szál ruhában, izzadó tarkóval ülünk a Korona-kertben – igaz, hogy ott csak Kőbányai világost csapolnak – itt meg apró szemű őszi eső esik, és Flandriában fóliasátorban termesztik a szőlőt. Menjünk haza, mondtam dideregve, rosszul vagyok. Z. jól ismerte utazási fóbiáimat, tudta, hogy otthon azért nyaggatom: menjünk el valahova, idegenben pedig azért, hogy vigyen már haza, de most látta rajtam, hogy komolyan beszélek, és előkerítette Odette-et, aki a raktárban válogatott a borjúhúsok között.

shutterstock 1923865934

Másnapra úgy-ahogy helyrejöttem, de élelmiszer-áruházba nem mentem be többet, a piaci sátrak körüli bámészkodással szoktattam magam az ennivalók vasfüggöny mögött soha nem látott bőségéhez.

A faluban, ahol Odette-ék nyaralója állt, a péken és hentesen kívül nem volt üzlet, a templom előtti füves téren néhány bódéban és sátorban lehetett élelmiszert vásárolni. Egyikben zöldséget és gyümölcsöt árultak, majdnem annyifélét, mint a nagyáruházban. Zsenge zöldborsót, zöldbabot, articsókát, édesköményt és zellerszárat, paradicsomot és avokádót mindig lehetett kapni.

A halárus később nyitott, pedig ő kelt fel a legkorábban; a nyaralók, de még a majorok gazdái is az igazak álmát aludták, amikor elindult északra kis furgonjával, és mire felkelt a nap, már a tengerparton alkudozott az éjszakai halászatról visszatérőkkel, hogy tíz óra körül felhúzhassa itthon a rolót. Nála előre lehetett rendelni, de annak is jutott friss áru, akinek a lomhán mozgó kopoltyújú halak, csápoló rákok, csillogó kagylók láttán jutott eszébe, hogy épp ezt akar főzni ebédre.

titkos receptek

A sajtárusnak volt kecskesajtja, tehénsajtja, juhsajtja, és mindegyikből tömérdek változat, amit az Ardennekben élő gazdák elő tudtak állítani szépapáiktól örökölt, titkos receptjeik alapján. Egyiket durvára tört borsba, másikat darált dióba, a harmadikat zölden leszedett fűszerekbe forgatták. Némelyiket megfüstölték, másokat füstöletlenül árultak. Volt nagy, malomkő formájú korong és kicsike kocka; akadt henger, rúd, sőt, gömbalakra formázott sajt is. Egyes fajtákat fehér nemespenész borított, másokat belülről szőttek át szürkéskék vagy vöröses erek. Háncsba, kéregbe és fadobozba csomagoltakat is láttunk, olcsóbb jeunesse és drágább, hosszú időn át érlelt, öreg sajtokat.

Álltunk a sátornál, figyeltük a válogató Odette-et. Hol egyikre, hol másikra mutatott, azután ránk nézett, hogy melyiket szeretnénk. Nem tudom, ingattam a fejemet, mi bármelyiket szívesen megesszük. Igazából azonban azt szerettem volna mondani, vedd meg mind, mi valamennyi sajt ízére kíváncsiak vagyunk, otthon csak három- vagy négyféle van. Meg akarjuk kóstolni, fel alkarjuk falni mindet, az összest, és még az se lenne elég a belsőnket mardosó zsigeri éhség csillapítására. A génjeinkben hordjuk, és ettől semmilyen jóllakás nem tud megszabadítani.

shutterstock 533946397

Ott, abban a belga faluban a sajtsátor különlegességei mellett jutott eszembe, hogy amikor húsz évvel azelőtt megesküdtünk Z.-vel, a városházáról hazafelé menet házasságunk első, közös akaratból született és együtt végrehajtott, performansznak is tekinthető tetteként vettünk tíz-tíz deka sajtot – Z.-nek ementálit, nekem trappistát –, és ott a bolt előtt, az utcán meg is ettük. Kenyér nélkül, papírból. Akkor, 1957 januárjában nagyon hideg volt; ujjunk ráfagyott a sajtra, és jeges hódarát fújt arcunkba a szél.

Három nappal korábban, hirtelen határoztuk el, hogy összeházasodunk. Nyugatra akartunk menni, egy éjszakát végig is bolyongtunk ködben és hóban, de eltévedtünk a határ menti kukoricásban, így végül hazamentünk. Húsz év múlva jutottunk el oda, ahová fiatalon készültünk, de akkor már későn volt. Eltéphetetlen kötelékek tartottak fogva minket, és hogy mennyire erősek, azt a Delhaize-áruház zsúfolt pultjai közt tudtam meg, és Erezée-ben a sajtsátor előtt.

kép | shutterstock.com