TAVALYI DIÓ

Utolsó esztendejében apám – mielőtt végleg ágyba kényszerítette a betegség – dédapám karosszékében üldögélve töltötte napjait. Ronggyá olvasott régi regényeket, zsírpecsétes, öreg szakácskönyveket lapozgatva múlatta az időt, és ha elfáradt, a diófát nézegette, amin mindig történik valami. Ősszel verebek százai zsinatolnak rajta, tél derekán utazó fenyőrigócsapat szállásolja el magát menedékében, egyik ágán gerlepár lakik, olyanok, mint a fiatal házasok, hol turbékolva bújnak össze, hol hátat fordítanak egymásnak, még az is előfordul, hogy külön-külön gubbasztva töltik az éjszakát. Nagy, piros-fehér-fekete fakopáncsok tartanak rendszeres őrjáratot koronájában, hangosan kopogtatva a féregrágta, vastagabb ágakat, és néha megjelenik egy magányos utakat járó, falánk varjú, mert rákapott a dióra. Letép egyet a fán maradt termések közül, mellével a törzshöz szorítja, gyors mozdulatokkal lehántja megbarnult, külső burkát, és vastag csőrével ügyesen feltörve, kieszegeti belőle a dióbelet. Vigyázz, mert meghízol, mint a Mandl kisasszonyok pulykája, inti apám a varjút, és előttem megjelenik Édesvica albumának fotográfiája a rojtos napernyő alatt összesimuló nővérekkel. Viczuskának az eggyüt töltőt szép napok emlékére, ez áll a fénykép szélén. Halványulnak a kisasszonyok, vonásaik egyre kevésbé látszanak, fakulnak a barna tintabetűk, ideje, hogy leírjam, amit tudok róluk, mert közel a nap, amikor végleg eltűnik a kép és az írás, létezésüknek nyoma sem marad, nem is beszélve ama régi szép napokról. Sírjuknak a helye sincs meg a jángori temetőben, ahol Z.-vel bóklászunk a nyugati kerítés mentén, ott kellene megtalálnunk apám szerint, a szélső sorban, a sírköveket azonban rendszeresen lopják, és beépítik a puccos, új házak alapjaiba.

megfeketedett csonthéj

A temetőből alig látszik valami, borostyán nőtte be a megmaradt sírokat. Egy emberöltőnél több idő telt el az utolsó temetés óta, és nincs már a városban rokona, barátja az itt nyugovóknak, egyedül a Csodarabbi nyughelyének környékét tartják rendben, mert hozzá az óceánon túlról is jönnek az elvándoroltak unokái. Sírkövén nagy kupac kavics, az emlékezők kövei. Szél támad, a kerítésen túl hangosan suhog a kukoricás, és a gondnok ránk szól, hogy menjünk, mert mindjárt besötétedik. Lehajolok egy kavicsért – a kő maradandóbb a mi halottainknak járó virágnál –, de tavalyi dió akad a kezembe, zöld burka barnára, ráncosra száradva tapad megfeketedett csonthéjára. Fölnézek, és ahogy gondoltam, diófa nincsen se közel, se távol, s ha lenne is, már régóta nem teremne; benőtte a fákat is a vadul tenyésző borostyán, borostyánerdőben bolyong az idetévedő vándor és a holtak lelke. Ez a dió biztosan nem itt hullott le az ágról. Tudom, varjú hozta ajándékra leltem, ezt teszem hát a Csodarabbi sírjára, a Mandl kisasszonyok emlékezetére.

A Mandl kisasszonyok dédapám lakói voltak a csodás századfordulón, a két utcára néző, alacsony sarokházban, amelynek telke a várost átszelő Nagyérig, a Maros fattyúágáig nyúlt. Különös ház volt, alacsony, földbe süppedő, ám szélesen elterpeszkedő, egyik szárnyával az Ér fölé boltozott Kishidat, másikkal a Nagyoskolát érintette. Öreg volt már akkor is, az ezerkilencszázas évek elején, az ótemplommal szembeni kereszteződésben hánykolódva, de el nem süllyedve a toronyból napjában többször alázúduló harangszó hullámzásában. Homályos labirintusában élt János dédapám és Julianna dédanyám a gyorsan múló idővel. Előbb gyereksírás töltötte be a vaskos oszlopsor mögötti hosszú verandát, majd kamaszhangok mutáló nyerítése és csiklandós leánykacagás szűrődött ki a falak mögül, s amikor beköltöztek a Mandl kisasszonyok, pipacsszín arccal hallgathatták a szomszédos szobákban szerelmeskedő párokat, akik majd szétvetették maguk körül a házat, miközben nehézkesen, csikorogva fordult alattuk a láthatatlan, hatalmas kerék: a beköszöntő huszadik század.

a millennium idején

Nem tudom számba venni, hányan laktak az L-alakban megtörő, széles folyosóról nyíló szobákban, mert János és Julianna nyolc fia és lánya mellett vők, menyek, barátok, barátnők és lakók is gyarapították a létszámot; dédapám ugyanis kiadta a sarkon lévő üzlethelyiséget és a pincelejáró melletti szobákat, talpalatnyi hely nem maradt üresen hajlékában. A millennium idején jól menő kocsma működött a sarkon, az udvarban a megrakott parasztszekerek előtt türelmesen álldogáltak a lovak, zabos tarisznyával nyakukban várták gazdáikat, akiknek pinttel és iccével mért bort és seritalt az egykedvű kocsmáros. Később süvegcukrot, sót, lámpabelet, petróleumot és kocsikenőcsöt áruló krájzleráj nyílt az üzlethelyiségben, a folyosó végi sötét kis lakást pedig a nyári színkör színésznői bérelték, akik évente mindössze két hónapot töltöttek a városban, így ezek a szobák ősztől tavaszig üresen álltak, legfeljebb átutazó vigécek aludtak bennük néhanap, amikor megtelt az állomás melletti fogadó.

Dédanyám nem szerette a házalókat. Féltette lányait a magányos férfiaktól, mióta a szomszédék Rózsija megszökött egy mutatványossal, és azokat a rosszféle színésznéket sem tűrte sokáig a házban, nevetett apám, mert későn keltek, és kócosan, fűző nélkül, kivágott slafrokban grasszáltak a gangon, János dédapám és a nagyfiúk meg mindegyre bejárkáltak az istállóból. Nem sül ki a szemetek?, ripakodott rájuk Julianna, és mérgesen csapta be a konyhaajtót maga mögött.

Mondom, zegzugos nagy épület volt a ház, tömérdek szobával, kamrákkal, kocsiszínnel, istállóval, óllal, magtárral, kukoricagóréval, vesszőből font és sárral tapasztott gabonatartó kassal, udvari kemencével és dohszagú, nyirkos pincével, amelyben az Érről jött kígyók csúsztak-másztak, és odavonzották a vizet. Be is szivárgott minden tavasszal, titokzatos loccsanásokkal mosva az alapfalakat, a padláson pedig egerek és kísértetek kaparásztak éjszakánként. Végtelen birodalom volt ez egy kisgyereknek, és itt felcseperedő apám apránként felderítette a ház minden szegletét. Följárt a padlásra télire eltett pocokdinnyét keresni a búzában, és a pincébe is lemerészkedett, de legszívesebben a diófa alatt tanyázott, a galambház mellett, vagy a gangon, ahol állandó volt a jövés-menés.

Apám a Mandl kisasszonyokéval szomszédos szobában született, dédanyám és Szeder néni, a félvak bábaasszony segítségével. Nyomdásznagyapám fel s alá járt a folyosón, hallgatta Örzsi nagyanyám jajgatását, és idegességében véresre harapta szája szélét. Nyugodjék meg, Szomszéd úr, igyon egy kis kóser pálinkát, Izsák öcsénk főzette, ez a legjobb ilyenkor, vette gondjaiba Mandl Náncsi, és Netti megismételte nővére szavait, valahányszor újabb stampedlivel bátorították a jövendő apát. Ők maguk is ott settenkedtek mellette, aggodalommal figyelve a kiszűrődő hangokat, s amikor végre felhangzott a cérnahangú nyivákolás, arcukon az öröm pírjával maguknak is töltöttek egy gyűszűnyit Mandl Izsák pálinkájából, hogy koccintsanak nagyapámmal az újszülött egészségére.

Hátrébb, a kocsiszínben szekerek, lószerszámok, borona, ekék, ásók várták az őszt és a tavaszt; az istállókban, ólakban rengeteg jószág nyüzsgött: nyerítő, nyihogó, bőgő, káráló, gágogó had. Forrt, erjedt az élet mindenütt, emberé és állaté, mintha maga a lét vert volna tanyát a kanális és az ótemplom közötti hosszúkás parcellán. Újszülött apámat állathangok kórusa és nagyapám csukladozó tenorja köszöntötte: Ni-hincs cserepes tanyám, sem szűröm se-he gulyám, danolta, és a Mandl kisasszonyok megszeppenve húzódtak vissza befüggönyözött ajtajuk mögé, bár velük és nagyapámmal nem törődött senki. A kisfiú volt a fontos, az unoka, az első új hajtás a bokrosodó családfán, és senki sem sejtette, hogy egyben az utolsó is. Több kisgyerek nem született a nagy családban, hiába tolongtak nagyanyám nyomában férjhez menendő, anyányi húgai: Édesvica, Julcsa és Mári, megannyi lehetőség a világra kívánkozó élet számára, ha a mellbeteg Etelkával nem számolunk.

jó szagok

Akkor azonban, az új század kezdetén, apám születésekor kisuvikszolva fénylett a jövő. Dédanyám hetenként kétszer sütött kenyeret, így se volt elég annyi embernek, mert a ház minden lakója az ő cipóit ette, kivéve a Mandl kisasszonyokat. Ők a Nagyhíd melletti Hecskó pékhez jártak, mégis összefutott szájukban a nyál, amikor Édesvica megprickolta egy kis sós vízzel a gömbölyű kenyerek barnára sült tetejét, és néhány percre visszatolta őket a kemence vörösen izzó gyomrába. A mindig zsírtól fénylő szájú lrlanda Lujza néni, ültő helyében megevett egy kacsát, és két fillérért egész stanicli cukortörmeléket adott, a sarki bolt pultja mögött trónolva napjában többször elmondta, hogy senki nem tud olyan kenyeret sütni, mint Julianna dédanyám. Ezt hajtogatták a koldusok is, akik szombatonként kora hajnalban a kapunál toporogtak, meztélláb, mankóval, bénán sántikálva vagy karjukkal lökve magukat előre, összezsugorodott lábukat húzva maguk után a porban, el sem hessentve a fekélyeiket lepő fényes, zöld legyeket. Mocskos, ótvaros kezüket nyújtogatva várakoztak a boltajtó melletti kiskapunál, nyöszörögve szippantották be a házat körülfodrozó jó szagokat, és időnként, mintegy vezényszóra kórusban kezdték kántálni: adjatok, adjatok, amit Isten adott. Amikor átellenben az ótemplom tornyából felhangzott a bakter tülkölése és kiáltása: hetet ütött már az óra!, felpattant az ajtó, és keretében megjelent Julianna dédanyám, szélesen mosolyogva, örökös fekete ruhája előtt tiszta, fehér vászonkötővel, fején hétköznapló delén kendővel. Terebélyes alakjával, húzott szemével, kiálló arccsontjával olyan volt, mint egy pusztai bálvány, és a koldusok hadának szemében – kosarakat cipelő lányai között – maga a bőség istennője.

Szívesen elmondanám, hogyan osztotta ki a hajszálra egyforma kenyérkéket, pirosbarnára sült kolduscipókat és tenyérnyi darab sósszalonnákat a tülekedő és hangosan hálálkodó koldusnépségnek Julianna dédanyám, mint ahogyan azt is felidézhetném, milyen kacskaringós huszárkáromkodásokat eregetett ki magából dédapám, bajusza végét rágva az istálló almozása közben eme esztelen pazarlás láttán, mégse szólhatott; minden asszonyáé volt, a ház, a föld, és gyerekeik is jobbára anyjukra hasonlítottak.

Elmesélhetném, hogyan kelt föl dédanyám hetente kétszer, kedden és szombaton nem sokkal éjfél után, hogy befűtse a kemencét és kovászt vessen, dagasszon, kelesszen, amikor a ház lakói még épp hogy a másik oldalukra fordultak álmukban, de ez a történet nem róluk, hanem a Mandl kisasszonyokról szól, akiknek hosszú, és eseménytelen életét, leszámítva a hétköznapok és ünnepek váltakozásának ritmusát, csupán egyetlen titkos, ám ártalmatlan és szelíd szenvedély tette színesebbé, mint barnás színű fényképüket az ügyes kezű Homonnai fényképész halovány festékei, mégis, dédanyám hajnali jótékonykodásának emléke összekapcsolódik bennem a nővérekkel, bár nem tudom, miért jut egyik a másikáról eszembe. Igaz, az emlékezés gyakran űz furcsa játékot velünk. Olyan, akár a megáradt folyó. Sodrása össze nem tartozó dolgokat visz magával: korhadt faderekak, ágak, gyökérdarabok, elszabadult csónakok, felpuffadt tetemek úsznak barna tajtékos hátán, és emlékeimben is hol a Mandl kisasszonyok tipegnek a piac felé, ketten fogva az egyetlen garaboly fülét, hol dédanyám és lányai osztanak alamizsnát a hálálkodó koldusoknak.

Vigyázzon, maga liba, bele ne lépjen a sárba, egzecíroztatja elbámészkodó húgát Mandl Náncsi, mert szigorú és néha goromba is hozzá, amikor azonban a háború végén – amelynek kitörése mindenkit váratlanul ért – elviszi a spanyolnátha, utánamegy testvérének, pedig kutyabaja. Egyszerűen lefekszik megholt húga mellé, és nem nyitja ki többet a szemét.

kellően gömbölyű

A Mandl kisasszonyok olyanok voltak, mint a bagolytüdő, amit friss almagerezdekből aszalt a kemence tetején Julianna dédanyám, de valaha göndör, vörös hajtömeg koronázta fehér arcukat, és kissé hajlott, kellemes ívű orrukat rézszín szeplőkkel hintette be a tavaszi nap. Derekuk vékony, csípőjük kerek, és mellük kellően gömbölyű volt, a Fentvaló a férfiemberek gyönyörűségére és gyerekszülésre alkotta őket. Ki tudja, miért maradtak pártában annak idején? Túl válogatósak voltak, vagy épp elfogytak a korban hozzájuk illő ifjak, netán szegénységük volt az oka, hogy kifutottak az időből, és lassacskán vénlánnyá öregedtek? Fiatalon biztosan szívesen férjhez mentek volna, később azonban, amikor jóravaló özvegyembereket ajánlgattak nekik, már nem akartak elszakadni egymástól. Sógornőjük idővel megunta kerülgetni őket, s a nővérek egyszer csak dédapám házában találták magukat.

Konyhájuk a folyosóról nyílt. Kékre festett ajtaján régimódi vaskilincs, és négy kicsi ablakszemének hályogos üvegén a lebukó nap rézsútos sugaraiban olyan horpadások és hepehupák tűntek elő – a kézi egyengetés nyomai –, aminők a Mandl kisasszonyok nefelejcsszemének íriszén is látszottak, mikor lehajoltak apámhoz, és ráncos kezükkel megsimogatták ragyogó gyermeki arcát.

Ajtajuk mellett oldalára fordított láda állott, az elejére eszkábált dróthálós ajtóval, benne pulykát, libát tartottak. Tejben áztatott dióval tömte őket Náncsi kisasszony, kékvirágos cseréptányérból, nagy, kék vászonkötényt kötve maga elé, hogy az ösztövér combja közé szorított madár nehogy bepiszkítsa paszománydíszes szoknyáját. Néhány hét alatt kövérre hízott, és nyitott csőrrel, hangosan szuszogva kapkodta a levegőt, akár Irlanda Lujza néni, aki mindig majszolt valamit lámpaolaj és gyarmatkávé szagú boltjának pultja mögött.

A napok a pulykával kezdődtek apám számára. Megitta a még langyos tejet az első fejésből, amit Édesvica vagy az anyja gömbölyű findzsában készített a konyhaasztalra, azután kiment a gangra és percekig figyelte Mandl Netti ügyes kezét, amint lenyomkodja a duzzadt diógerezdeket a boldogtalan jószág torkán, és csak ezután futott ki az udvarra a nagy diófához, ahol legfiatalabb nagybátyja, Samu piszmogott galambjaival. Etette, itatta őket, mielőtt munkába indult. Levegőben bukfencező, hencsergő is volt a galambok között, ilyenkor azonban nem jutott idő a röptetésükre, és a kisfiú csalódottan folytatta birodalmának hajnali szemléjét. Dédapám éppen a teheneket engedte ki az istállóból, mert közeledett a csorda. Gyöngyházszín porfelhő borította be a várost, és apám el nem mulasztotta volna megnézni, mint hullámzik el a ház előtt a hatalmas, eleven folyam: a lassan imbolygó, árnyképszerű állatok serege a kelő nap ellenfényében. Apám emlékezetében összefolytak ezek a hajnalok, nemcsak a hétfő és a kedd, hanem a szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, a zabszerda meg a vasárnap is, kivéve a szombatot, mert akkor nem ült senki a szétálló lábú sámlin. A ládájában lihegő jószág egy nap haladékot kapott. Szombaton senki sem háborgatta, legfeljebb Édesvica öntött neki friss vizet és szórt be egy kis magot, teljesen fölöslegesen, mert az elhízott madár – ellentétben Irlanda Lujza nénivel – rá se hederített az ennivalóra.

lábujjhegyre állva

Nem úgy Náncsi és Netti kisasszony. Ők szombatonként jól éltek, sőt, már péntek este is: töltött halat csipegettek a ünnepi asztalnál, és két szál lobogva égő gyertyájuk pazar fénye láttán szégyenkezve hunyorgott a szemközt felkelő vacsoracsillag. Julianna dédanyám kemencéjében délre megfőtt a sólet, nem kellett a pékhez vinni, mint másutt. Menj innen, Józsika, megégeted magad, zavarta el Édesvica lábatlankodó apámat, amikor vizes ronggyal fogva a forró edény fülét, kiemelte a födeles cserépfazekat, jóízű lehet, állapította meg a kisfiú a folyosón szállongó szagok alapján, hasonlatos öreganyám kolbászos bableveséhez, és lábujjhegyre állva belesett a konyhaajtó félrecsúszott függönye mellett, hogy megnézze, mit szednek tányérjukba az ünneplőruhás kisasszonyok.

Jöjjön be Józsika, egyen egy kis kolbászt, csalogatták a Mandl kisasszonyok apámat, ha más napokon összetalálkoztak vele a folyosó forgalmas országútján, és sóvár szemekkel nézték. Ó, milyen hercig kisfia van az asszonyságnak, milyen boldog nő lehet kegyed, mondták Örzsi nagyanyámnak, és úgy figyelték apám minden mozdulatát, hogy a kisfiú összerándult pillantásuk áramütésétől.

Sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért költöztette nővéreit a gazdag Mandl Izsák éppen a református városrész szívébe, a harangzúgástól átjárt öreg parasztházba, mert se apám, se Édesvica nem tudott magyarázatot adni e különös mozzanatra. Vajon mi indította arra, hogy éppen János dédapámat kérje meg, fogadja őket házába, méghozzá busás bérleti díj fejében? Mandl Izsák az Úri utcán lakott, emeletes, gipszgirlandokkal és habarcsból mintázott kváderkövekkel ékes házban, átellenben a megyeházával, de az emlékezetes eset kint történt a Mandli-dülőben, és Izsák mindjárt ki is fizette a foglalót, mégpedig aranyban. János dédapám azon nyomban beleharapott a koronásokba, ellenőrizve valódiságukat, mert sehogy se ment a fejébe, miért fizet a fukar ember hírében álló Izsák ennyit, amikor negyed áron is kibérelhette volna azt a két helyiséget. Végezetül arra jutott dédapám, hogy Mandl Izsákot furdalta a lélek, amiért elküldte házából a nénjeit, és ezt a kínt akarta a pénzzel csillapítani. Tudod, bogárkám, mondta Édesvica az albumot lapozgatva, a városban minden Mandl rokonságban állt egymással, csak éppen Izsákot Nagy Mandlinak nevezték, megkülönböztetésül a szegény Kis Mandliktól, akik a Kis Zsidó utca végén laktak, és nyakukba akasztva hordták a boltjukat, egy lapos fakoffert. Ha árulni akartak, lenyitották az elejét. Annak a rekeszeiben tartották a varrótűs leveleket, a zihertűket, gyűszűt, gombot, paszományt, pertlit, pántlikát, cipőfűzőt, gatyamadzagot.

Mandl Izsák hagymával foglalkozott, hagymatermeléssel és nagybani kereskedéssel. Szegényen kezdte, de ügyes volt és szerencsés, gyorsan meggazdagodott. Emeletes házat építtetett a belvárosban, és a feleségének olyan bundát vett, amilyet csak a főispánné hordott a városban. A dűlőt, ahol a dédapámék földje volt, azért nevezték Mandli-dűlőnek, mert majd az egészet Izsák bérelte. Öt vagon hagyma? Három nap és ott lesz, mondta a kurblis távbeszélőjébe, mert az is volt neki, és nikkelrácsos hűtőjű automobillal száguldott át a szomszéd városba, nyélbe ütni a nagyobb üzleteket. Szóval volt mit aprítania a tejbe, és hamar elfelejtette, hogy gyerekkorában milyen szegénységben élt.

Mindez vagy száz éve történt, jóval az első háború előtt, Ferenc Jóska idejében. Apám születésekor már ott laktak a kisasszonyok, és jelenlétük annyira természetes volt az Ér-parti házban, hogy senki sem lepődött meg rajta. Megtaláltam őket az Örzsi nagyanyám első eljegyzésén készült amatőr felvételen is, ott állnak Édesvica és szegény, mellbeteg Etelka nővére mögött, és áhítatos arccal nézik a nagydarab fináncot, az első vőlegényt, akit nagyanyám egy hónap múlva faképnél hagyott nyomdászlegény nagyapám kedvéért.

akár a könnyek

Hozzátartoztak a házhoz, mint a vén diófa az udvar közepén, a virágoktól roskadozó, illatos leanderek a veranda szögletes oszlopai előtt, vagy a fügekert a folyosó és a baromfiudvar kerítésének szögletében, ahol az elburjánzó bokrokon késő ősszel is lehetett fügét találni. A mazsolányira zsugorodott gyümölcsök mézédesek voltak, és annyi ránc szántott végig rajtuk, mint a Mandl kisasszonyok homlokán. Eső után kristálytiszta vízcseppek csillogtak a kései fügéken, akár a könnyek Mandl Netti szemében, amik aztán rá is hullottak apám pólyájának fodrára. Megengedi az asszonyság, hogy felvegyem a kicsikét?, kérdezte Mandl Náncsi, amikor bekéredzkedtek kisdednézőbe, és nagyanyám bólintására Julianna dédanyám óvatosan karjába adta pólyába bugyolált apámat. Náncsi után Netti ölelte magához, de nem sokáig ringathatta az újszülöttet, mert megszólalt nagyanyám: most aludni kell a fiacskámnak, mondta féltékenyen, és dagadó párnái közül kinyújtotta kezét a gyermek után.

Jöjjön be, Józsika, szól ki Náncsi szegfűszeg és más, ismeretlen fűszerek szagával átitatott konyhájukból. Netti hűséges visszhangként megismétli nővére szavait: jöjjön, egyen egy kis kolbászt! Apám megtorpan futtában, és ellentétes érzések közt hánykolódva töpreng. Megijeszti a kisasszonyok leplezetlen rajongása, visszahőköl az érzékelhető érzelmi kisugárzástól, legszívesebben elfutna, az ajánlat viszont roppant vonzónak látszik, mert a liba vagy pulyka nyakbőrébe töltött, pirosra sült, esetleg felfüstölt, kolbásznak nevezett ínyencség kedvenc ételei közé tartozik. Töltelékében megfelelő arányban keveredik az apróra vagdalt száraz, fehér mellehúsa a zsírosabb, világos színű májdarabkákkal, és a borssal, hagymával megbolondított masszába néha keményre főtt tojásokat göngyöl Náncsi kisasszony, akinek szakácsnői erényeit Julianna dédanyám is elismeri, amikor magára marad lányaival.

Ha a csábítás győz, és a kisfiú bemegy a napsütötte verandáról a homályba süppedt konyhába, úgy ül az asztalhoz, hogy ne lásson be a kisasszonyok szobájába, és igyekszik nem gondolni arra a kisasztalra odabent, amelyen a törött bábuk hevernek, megrepedt fejjel, leszakadt karral vagy lábbal, szétesett térddel, bokával. Legijesztőbbek a vakok és a kopaszok, üres szemüregük feketén tátong, porcelánkoponyájuk tele gombostűfejnyi lyukakkal.

Amikor először pillantotta meg a halomban álló torzókat, apám hanyatt-homlok kirohant a napfényes gangra, és remegve ölelte át a teregetni induló Édesvica csípőjét. Mitől ijedtél meg bogaram? A babáktól? Hiszen azok csak játékok! Micsoda katona leszel, ha egy bábutól is megijedsz?

Izsák apadozó támogatásának kiegészítésére a Mandl kisasszonyok sérült babák javításával foglalkoznak, amiket Krausz bácsi szállít hozzájuk, a handlé. Tollat meg ezerféle ócskaságot vásárol, és vállára vetett kenderzsákban hozza az elkényeztetett úri kislányok tönkretett babáit. Hogy s mint vagyunk, kislegény?, kérdezi bámészkodó apám mellett elmenőben, választ azonban nem vár. A felnőttek mind ilyenek, egy csomó butaságot kérdeznek, pedig nem is érdekli őket, mit gondol a kisgyerek, fogamzik meg apámban a lesújtó vélemény, mégis tovább téblábol a ketrecben szuszogó kövér pulyka mellett. Magas, fekete kalapos öregember az ócskás, mellig érő, dús, kétágú szakállának és hosszú pajeszának vége befonva. A még fekete és már ősz szálak között számtalan apró tollpihe bújik meg, rátapadnak sötét malaclopójára, és a kisfiú szereti azt hinni, hogyha megrázza magát, menten elkezdődik a várva várt havazás, mint a súlyos üveglencsében a nagytiszteletű úr íróasztalán. Apám régóta meg akarja kérni Krausz bácsit, hogy ugráljon egy kicsit, és lebbentse meg a köpenyét, de mire rászánja magát, hogy megszólítsa, a hosszúkat lépő öreg messze jár. Józsika mérgében belerúg a pulyka ládájába, azután hátrafut a galambházhoz hullott diót keresni, bár a fáról potyogó termések fölszedésének elsőbbsége a Mandl kisasszonyokat illeti. Vigyék csak, biztatja őket Julianna dédanyám, terem azon a fán elég mindnyájunknak.

széthullott részek

A Mandl kisasszonyok a folyosó mellvédjére könyökölve néznek apám után, ó, ha a mi fiacskánk lenne a Józsika, mondja ki Netti mindkettőjük gondolatát, azután sóhajtozva becsoszognak a szobába, leülnek a kisasztalhoz, és munkához látnak. Fürge ujjaikkal ügyesen összeillesztik a széthullott részeket, Náncsi megragasztja a törött végtagokat, Netti enyves gipsszel betapasztja a repedéseket, finom hajecsettel odapötyögteti a szükséges színeket, szálanként pótolják a kitépett fürtöket, új szemet raknak a porcelánfejekbe, végül selyem- és bársonymaradékokból csodás ruhákat varrnak, és felöltöztetik a babákat. Munka közben eljátszanak velük, neveket adnak nekik, beszédbe elegyednek velük, mintha elevenek lennének, és a tenyérnyi ablakon beeső alkonyi sugarak glóriát vonnak a babázó öreg kislányok köré.

Apámnak évek múlva is gyakran eszébe jut az az asztal. Például amikor beóvakodik a hadikórházzá átalakított gimnáziumba, ahol a folyosók tele vannak átázott kötésekkel kipányvázott katonákkal. A szanitécek vértől és gennytől iszamos kosarakban hordják ki a műtőnek használt tanári szobából az amputált végtagokat.

Hol van már a hadüzenet utáni eufória? A katonavonatokról lehervadnak a virággirlandok, és a pár hetes háborúra számító, lelkes bakák évekig rothadnak a vizes lövészárkokban. Egykor fényes, pomádés hajukba ősz szálakat fest a penész, a nyirkos hideg átjárja csontjaikat, csupán leveleik vannak tele még mindig reménységgel: Karácsonyra hazamegyünk! Húsvétkor találkozunk! Aratáskor otthon leszünk! Szüretre, ha korábban nem is, várjatok!

Dédanyám nem süt már annyi kenyeret, három fia odaát van, Szerbiában, és ha bezörget a postás, vonakodva nyit kaput, mert egyre több feketepecsétes levél bújik meg alattomban a postástáska mélyén. Dédapám testvérbátyjának a háború minden évében odamarad egy fia, alig férnek el a nevek a magas, fekete gránitoszlopon az ótemetőben. Szerencse, hogy nincsenek többen, mondja, kitántorogva a Vakegér ajtaján, legalább nem verhet tovább az Isten. Ebben persze téved, mert a spanyolnátha még azon az őszön elviszi a feleségét és a kislányát is, mert az Úr útjai kifürkészhetetlenek, gyarló eszünkkel nem érhetjük föl szándékait, prédikálja a nagytiszteletű úr vasárnaponként az ótemplom szószékéről, miközben ő maga is kétségek között vergődik: fiai az olasz frontról írják leveleiket.

János dédapám másik fivére minden vonathoz kiballag az állomásra, mert jönnek az arcvonalból a sebesült bakák. Egyiknek a keze, másiknak a lába hiányzik, de fiai nincsenek az érkezők között, még nem tudja, hogy Szibériában vannak fogságban, ahonnan évekig nem vezet hazafelé az út. Hirtelen megnyurgult, kamaszodó apám gyakran elkíséri, bár a koszos, vérfoltos rongyokba bugyolált csonkok látványa iszonyattal tölti el, mégis megy újra meg újra. Kis katonasapkája és zubbonya – frontra induló nagybátyái ajándéka, amit büszkén visel a régi fényképen, Édesvica bordó bársonyba kötött albumában – a rongyoszsákba gyűrve kallódik, molyok és egerek osztoznak rajta, végül egy csomó kacattal eltüzeli Örzsi nagyanyám.

Bár a háború befejeződik, a sötét angyal küldetése még nem ér véget: a spanyolnátha végigseper a földgolyón, és nincs ellene védelem. Hullanak az emberek, mint ősszel a legyek. Mandl Náncsi nyolc nap, nyolc éjjel fel sem kel húga betegágya mellől. Kiskanállal kortyonként citromos teával itatja, cserélgeti sovány mellkasán a priznicet, vizes ruhával törölgeti láztól tüzelő homlokát, és beszél hozzá, egyre csak beszél. Mellé teszi az utolsó megjavított babát is, látja kisszivem?, épp magára néz, mondjon hát neki valamit!, de minden hiába! A nyolcadik estén, amikor felriad az orvul reátört álomból, Netti teste jéghideg, és másnap reggelre mindkettőjüket holtan találja Édesvica, karjukban egy-egy porcelánfejű hajas babával. Pókhálós arcuk békés, mintha csak elnyomta volna őket az álom, ám a babák szeme felpattanva; rémülten nézik az alacsony mennyezet marhavérben pácolt, fekete gerendáit.

Amikor az egyleti öregasszonyok végeznek a mosdatással, ráadják a fehér vászoninget a Mandl kisasszonyok viaszos testére. Egyikük letakarja a tükröt, másikuk meggyújtja a léghuzamtól kialudt mécsest, és mennek tovább, mert sok helyre kell még menniük. A fél város lázban fekszik, és minden harmadik-negyedik beteg belehal a kórba. Némely halott napokig hever, mire megtalálják. Szerencsére november közepén téliesre fordul az időjárás, s ahogy a Márton-napi lúd világos mellcsontja jósolta, korán leesik a hó, jégvirágok terítenek szemfedőt a fűtetlen házak ablakára. Késnek a szállítók, a halottszedőket, sírásókat sem kíméli a ragály, és a megmaradtak nem győzik a munkát.

reszket a hidegtől és a félelemtől

Ebéd után dédapám nehézkesen befog a rég nem használt szánba, szalmát terít az ülés mögé, és apámmal ketten fölteszik a Mandl kisasszonyokat a saroglyába. Apám, a hirtelen fölnyurgult kamasz reszket a hidegtől és a félelemtől, még soha nem érintett halottat, de János dédapám nyolcvan fele jár, nem boldogul egyedül, és nincs más férfi a háznál.

Némán siklik a szán, apám és dédapám szótlanul ül a bakon, ketten, maradék férfiak viszik Jángorba a Mandl kisasszonyok élettelen testét, a város mögöttük maradó sziluettje monokróm délibáb a ködben. Fölöttük varjak árnyéka lebeg, a fák törékeny ágait, a szántók súlyos göröngyeit, a temetőkerítésre felfutó borostyán leveleinek szív alakú kontúrját, a lovak sörényének és farkának szálait pontosan kirajzolja a dér, mintha a közelítő tél számára venné számba a világot.

Mikor alábbhagy a járvány, a csontig soványodott utolsó pulykát – hiába szór neki kukoricát Édesvica, a szomorúan gubbasztó madár rá se néz – elviszik a szegény rokonok, a Kis Mandlik, a többi ingósággal együtt. Egy kétkerekű taligát pakolnak meg, a rémülten pislogó pulykát ládástól a feltornyozott holmik tetejére teszik, és a bizonytalanul ingadozó rakományt két oldalról támogatva, húzva-vonva a sovány hagyatékot, elindulnak a Nagyér felé. A Kishíd közepén megállnak, megigazítják a leborulni készülő ládát, és megvárják Édesvicát, aki utánuk szalad egy garaboly tavalyi dióval.

kép | shutterstock.com