SZINDBÁD ELMEGY
2011 március
Ma üzent nekem egy áruház polcairól a Földközi-tenger. Azt üzente, látni szeretne. Mert hiányzom neki. Mert tükör vagyok, és ha belém néz, önnönmagát látja bennem.
hiányzol nekem
Te is hiányzol nekem, válaszoltam a tengernek, mert feloldódom végtelenségedben és elveszítem magamat benned.
Kint a fagy lovai vágtattak, a Maroson heggyé torlódtak a jégtáblák, és itt bent a hűtőpultokban zúzmarás álmot aludtak a rózsás garnélarákok, ám a motorok zümmögéséből kihallottam a sziklákhoz csapódó hullámok dörejét; kabócák cirregtek a pénztárgépek belsejében, és a szögletes palackokba zárt zöld olívaolajból Dél napja sütött rám. Felrémlett előttem a Ravenna melletti sötét pinealiget és megcsapott a napon száradó tűlevelek szúrós gyantaillata. Elszédültem, meg kellett kapaszkodnom egy mellettem álló oszlopban, gyantás törzse felsértette tenyeremet, lecsöppenő véremet beitta a lábam alá pergő fehér homok. Eleven fa állt mellettem, vaskos derekát durva kéreg borította, és az arcomba csapódó ágon ujjbegynyi zöld bogyók ültek a hosszúkás levelek hónaljában. Olajfa volt, ott az áruház közepén, egy kövön kobaltkék torkú zöld gyík napozott, a szélesen terpeszkedő zanót szürke, seprűszerű ágain sárga pillangók emelgették szárnyukat.
A fa nagyon öregnek látszott és ismerősnek: ez volt a legöregebb olajfa a világon, Dél-Franciaországban láttuk Z.-vel, a Pont du Gard közelében. Állítólag ezeresztendős, és még mindig terem, de az olívaolajat, amit itthon megvettem az áruházban, jóval közelebb, az Adriai-tenger partján sajtolták Stari Bar ligeteiben szüretelt bogyóból, ez volt a díszes címkére írva.
Stari Barban is jártunk; romvárosa a kopár, fekete hegyek nyugati lejtőjéről néz le a tarajoktól barázdált tengerre. Olajfái csupán ötszáz évesek, ami semmiség a Pont du Gardnál álló matuzsálemhez képest. Alacsonyak, csak a törzsüket gyötörte, csavarta meg az idő. Egyik-másikat át is fúrta, odvak sorát vájta beléjük a mi folyóparti fűzfáinkhoz hasonlóan. Némelyikből alig maradt valami, ám az a kevés annál jobban kapaszkodik a kövekbe, gyökereivel hozzáköti magát a hegyhez, makacsul őrizve üregeiben a napot, a tengert, a sós szelet, a kabócák hangját, egy ötszáz évvel ezelőtti vagy egy mostani drága pillanatot: magát a létet, ahogy árad és apad a sós víz hullámaival.
A halott városba tett kirándulás után egy parti vendéglő teraszán vacsoráztunk. Hatalmas fügefa alatt ültünk, sima, fehér törzsét ketten se bírtuk volna átölelni, faoszlopokkal megtámasztott koronájában fészkelt a holdvilág. Roston sült tengeri halat ettünk, utána nagy tál fekete kagylót hoztak, és desszertnek érett fügék potyogtak elénk.
a lét esszenciája
Az olívaolaj nem közönséges növényi zsiradék, mint rokonai, a napraforgó- vagy a repceolaj, mondja Szindbád a konyhaasztalnál ülve, és tenyerébe fogja az imént vásárolt palackot. A hidegen sajtolt olívaolaj a lét esszenciája, hercegnő a kofaasszonyok között. Színében mediterrán nyarak, kesernyés ízében elmúlt szerelmek zamata. Az olíva, akár az aszú szőlőből készült bor, megoldja a nyelvet; költővé teszi a koldust és királyt.
Menjen már, Szindbád, maga egyre inkább a gyomrán keresztül érzékeli a világot, korholom öreg barátomat, magamban azonban igazat adok neki: az olívaolaj, ha nem is a teljességet, de annak emlékét hordja magában, ahogyan a homeopátia hívei állítják tiszta vízzé hígított szereikről.
A hajós azonban messze jár, nem hallja hangomat, delejezetten nézi az olaj aranyló zöldjén áthullámzó képeket, s csak sokára szólal meg, de akkor is, mintha álomból beszélne. Egy kis olajat kér és sót – tengerit, biztos van itthon, manapság minden krájzlerájban tartanak –, és hozzá egy karéj kenyeret. Ha egy pohárka száraz veresbora is lenne, cigánykodik tovább, és olyan pillantást vet rám, hogyha nem ismerném úgy, mint a tenyeremet, elolvadnék a gyönyörűségtől, de persze így is levesz a lábamról. Kihozok a spájzból egy pókhálós palackot, nem falernumi ugyan, a Szársomlyó lankáiról való, de talán megteszi. Szindbád dugóhúzó után matat a kredencfiókban, azután komótosan kinyitja a boros üveget, és tölt magának az Édesvicától maradt egyetlen talpas poharamba. A bor mint a rubint. Szindbád iszik egy kortyot, tör egy darabka kenyeret, belemártja az olajba, megsózza, és szertartásos mozdulattal a szájába veszi.
A kockás viaszosvászonnal letakart konyhaasztal megmozdul. Billegni kezd, fel az orrvitorlát!, kiáltja a hajós, egyik kezében az olajos, másikban a boros flaskát markolva, és Vogel Anna dédanyám viharvert konyhaasztalával búcsút se intve kiúszik a fagyos kikötőből.
Kopár kertünkben hó kavarog, zord északi szél tépázza az ágakat.