Jámborné Balog Tünde

2009 március

JÓ
„A Földnek az a fényképe, amelyet a világűrből, műholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhők örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebből fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz.”
(Gary Snyder: A hely dicsérete)

A fénykép, amiről Snyder A hely dicséretében beszél, évekig hűséges társam volt a számítógépem melletti egérpadra nyomtatva. Szoros, mondhatni testi közelségben éltem vele: ujjaimmal milliószor letapogattam, tenyerem élével simogattam, miközben az egérrel végtelen utazásokat tettem rajta, és ha megálltam az írásban, fáradt szememet a kék égitest képén pihentettem. Ez – kivált eleinte – sokszor előfordult, mert amikor végleg tönkrement, özönvízelőtti írógépem helyett megvettem az első számítógépet, és minden előképzettség nélkül használni kezdtem, gyakran elakadtam. Tulajdonképpen féltem az új szerkezettől, alig mertem hozzányúlni. Rettegtem, hogy valami visszavonhatatlant, valami helyrehozhatatlant követek el, összekuszálok vagy elrontok benne valamit, miközben ismeretlen tájakra nyíló ablakok közt bódorgok vaktában a rakoncátlan egérrel. Úgy éreztem magam, mint annak a fantasztikus novellának a hőse, aki időszafarira indul a múltba, egy keskeny pallón az ember előtti világ hatvanmillió évvel korábbi, párálló őserdejébe, tudván-tudva, hogyha letér az útról, vagy letép egy fűszálat, a jövő menthetetlenül megváltozik. Az idővadász elköveti a drámai vétséget, lelép az ösvényről, véletlenül eltapos egy lepkét, és a világ, ahová visszatér, már nem ugyanaz, mint amit otthagyott. A kaland előtt jó irányba tartó társadalmi folyamatok visszájukra fordulnak – Amerika rosszul választ –, és a hős szembenézhet tettének jóvátehetetlen következményével: a humanista, felvilágosult jelölt helyett vaskalapos diktátor kerül az elnöki székbe.

óvatosan

Idegesen kínlódva, óvatosan pötyögtetve ültem a fenyegetőnek látszó szerkezet előtt, tízszer-hússzor is újrakezdve az írást, mert egyetlen hibás kattintás miatt több órai munkám eredménye tűnt el a monitorról, sőt néha végleg megsemmisült.

Az említett novella hőse is felteszi a kérdést a történet végén: Nem kezdhetnénk elölről? Csakhogy a természetben semmi sem marad következmények nélkül, ott nem lehet újra elkezdeni, tanít az elbeszélés, aki megszegi a parancsot, büntetése az elkerülhetetlen pusztulás: halál. A kérdés csupán az, fűzöm tovább magamban, hogy azonnal bekövetkezik-e, vagy pedig csak lassú, akár évtizedekig, századokig tartó folyamat végén? Személyesen a vétek elkövetőjét sújtja, vagy az utódait, hetedíziglen? Így vagy úgy, de tudomásul kell vennünk: létünket szigorú törvények szabályozzák. A parancs, az élet fenntartásának parancsa és a határok jelzése ott van a jelenségekbe, folyamatokba, elemi részecskékbe, DNS-molekulákba kódolva, lépten-nyomon beléjük ütközünk.

elszakadni vágyás

Persze, nem szeretjük tudomásul venni. Az emberiség egész eddigi történelme felfogható úgy is, mint a természettől való elszakadni vágyás története, hogy megszabaduljunk a kiszolgáltatottságtól, kivonjuk magunkat a törvények alól, abban a naiv hitben, hogy ha hátat fordítunk neki, nem függünk tőle többé. Úgy tekintünk rá, mint valami kívülállóra. Légkondicionált lakásainkból néha kirándulunk, hogy élvezzük a kék tenger vagy a havas hegyek látványát, elgyönyörködjünk a madárház színpompájában, az állatkerti tigris mintázatának molyrágott szimmetriájában, vagy etessük a Szent Márk tér vedlett galambjait, és mogyorót szórjunk a parkok mókusainak.

Ültem a számítógép mellett, és nyomasztott a felelősség, ami korábban a régi, epokittal megragasztott, madzaggal összekötözött továbbítójú roncsírógép használatakor fel sem merült bennem: itt egy gombnyomással le lehet törölni, el lehet rontani mindent. Mi lesz, ha a képernyő egyszer végleg elsötétedik? Hogyan hozható helyre a hiba, és helyrehozható-e egyáltalán?

Újabb manőverek előtt az egérpadra néztem, a Föld bolygó tündérien kéklő, felhőfátylakba, örvényekbe burkolózó, álombélien sejtelmes, gyönyörűséges képére, ahogyan a műholdak öntudatlan szeme és Armstrongék látták. Szép, állapítottam meg újra és újra, sokkal szebb, mint a Hold. Derengő gömbje úgy rajzolódott az űr fekete hátterére, akár a teremtés hajnalán, amikor – jutottak eszembe a Genezis szavai – „…látá Isten, hogy minden, a mit teremtett vala, ímé igen jó”.

Vagyis a Föld így mindenestül, világossággal és sötétséggel, égbolttal, Nappal, Holddal, csillagokkal, vízzel és földdel, fűvel-fával, halakkal, madarakkal, minden állatokkal és az emberrel együtt nemcsak szép, ahogyan mi, az erkölcsöt esztétizálásra cserélő, bűntudatot pszichés betegségekre váltó, felelősséget vállrándítással lerázó, az élet kultusza helyett a halált szolgáló huszonegyedik századi emberek nézni szeretnénk, hanem, ahogyan a Genezis szerint Isten teremtette és látta: JÓ. Snyder valójában ugyanerről beszél, amikor a kék égitest fényképe láttán etikát és erkölcsöt emleget.

Földanyánk

Ám ha ráközelítünk a kék bolygó képére – és ez ma már, a GPS-ek korában gyerekjáték –, nemcsak a felhőfátylakból kivillanó zöld síkságokat, kéklő óceánokat és barna hegyeket látnánk, hanem a roncsokat is, az általunk termelt űrszemetet keringeni körülötte. Még közelebbről pedig föltűnne Földanyánk megsebzett, betonhegekkel teli, sivatagosodó teste a lepraként terjeszkedő nagyvárosokkal, és ritkuló hajával: a kiirtott őserdőkkel. Láthatnánk ölében beteg Víz húgunkat is mérgektől senyvedve, Szél öcsénk mind gyakrabban dühöngő hurrikánjait, és Tűz bátyánk gyújtogatásának nyomait: Auschwitz és Birkenau, Katyn és a Gulag-szigetek, Hirosima és Csernobil halált szivárgó beton szarkofágja jelzi működését.

A világot JÓnak teremtette Isten. Poklot az ember csinál belőle.

kép | nasa.gov