HOMOKSZENTGYÖRGY FELŐL FÚJNI KEZD A SZÉL
… gyökérmódra kígyózik történetem…
Horgas Béla
… mikor fél évszázada megláttam Makón a könyvesbolt kirakatában, húsz helye lett volna a tárcámban lapuló maradék húszasoknak, lévén három gyerekünk és végére járt a hónap, de mindezek dacára – vagy talán éppen ezért – könnyelműen, hirtelen támadt sugallat fuvallatára (vagy fuvallat sugallatára?) tétovázás nélkül megvettem tizenkilenc forintért Horgas Béla Tipi-Tupáját, tengerszín tábláján Anna Margit pillangószárnyú, gombszemű rongybaba-tündérével és szeplős kamaszával (vajon melyikük fejéből pattant ki a másik?, fiú fejéből tündér, tündéréből fiú?), noha nem tudhattam – honnan is sejthettem volna, hogy groteszk kíséretükkel – kapta- és kutyafákkal, kehes Satrafával, zord Satradérccel, vénecske varjakkal, bőgő őzekkel, és a mögöttük rejtőző otthonos lidércekkel, sikoltó malacpofájú széllel, padláson kopogó kísértetekkel, dohányföldeken bőgve átszökő gőzmozdonnyal, tölgyfa-kőrisfa-nyárfaligetes somogyi homokvidékkel, hol a télidő … holdakat és hót terel – örökre velem maradnak …
fülében vonatfüttyel
(miközben a bivalyos legelőn ott bandukol ma is az a kisfiú szalmával kitömött fatalpú bakancsában, fa táskájában zörgő bádog tolltartójával, ott jön-megy-jődögél kálmáncsai bakterházból kadarkúti bakterházba, zsebében fagyos ujjait melengető sült krumplikkal, fülében vonatfüttyel, orrában mozdonyfüsttel, habár a síneket fölszedték azóta, fű nőtte be a vasutat)
… és beköltöznek gyerekeim, tanítványaim szívébe, Bóbita trónusa mellé telepedve a muzsikáló sáska- és békahadak közé, ám nem sokáig maradnak nyugton: a színek kavargásba kezdenek, csattognak százával a sárgák, a kékek, az ibolya-bársony, és a zöldek is életre kelnek csepűrágó színpados tizenkét esztendős tanítványaim keze nyomán, akik méteres síkbábokat szabva-ragasztva-rajzolva-festve vastag suszterdekliből, festékből, zsírkrétából, színes rongyokból, kócból, játékból, költészetből, álomból és képzeletből újra teremtik HB ősi töredékekből, totemek elhalványuló emlékeiből, feledésbe merült régi mondókákból, szómágiából, szakállas szuloki szentek glória-kalapjából, orvul kifűrészelt szederfákból, kivágva is eleven, aranybarna kőrisfából, magán-mítoszokból újra és újra egésszé, glóbusznyi gömbbé kerekedő animista világát…
(ahol háromfa táncolt … három ága hajlott, három hétig zajlott, satrafa-gyökér, kaptafa-virág, háromfa tövén három a világ, mert univerzumában mindennek lelke van, minden él, nyüzsög, beszél, felesel, táncol; fiókjában dáridók káricálnak, szarka vitázik szarkalábbal, hordóban éjszaka és sötétség lakik, szegény magányos kaptafa ökrét, házát eladta, szívét bánat vette meg, bánatában megrepedt, és a kőris-eperfa-hársfapaloták ötven ablakából ötven év nagyítóján át néznek ki rá az ősök, s ő vissza reájuk, mert az itt és ott, a volt a van folyton felcserélődik, HB költészetében minden megtörténhet és meg is történik, a három dübörgő eperfapalota áll, három kivágott, állnak és teremnek e halhatatlanok…, kétségbe ez többé nem vonható.)
akrobata mutatványosként
… és az az egyszer volt hol nem volt tizenhat kisgyerek (csupán ennyien jártak az osztályomba, a demográfiai tél első hullámai akkor söpörtek végig az iskolákon és érték el a felső tagozatot), hét fiú és kilenc lány az Úr ezerkilencszáz-hetvenkettedik és hetvenharmadik esztendejének fordulóján délutánonként kulturális szemlére próbált a rajzteremben, lármájukkal fölbolydítva az egész iskolát: homályos folyosókon kutyafák, kaptafák, satrafák satrattak, fakapták kaptattak, nyüszítettek-sóhajtoztak, ugattak, és míg kint a téli kertben angyal járkált, a kutyafa-erdők útra készülődtek ágaikon suhanással, lombfekete ugatással, bent kilenc kislány énekelte zeneiskolás nagylányom HB muzsikáló verseire szerzett dallamait, de hamar tízen, sőt tizenketten lettek, mert kisebbik lányom – aki nem maradhatott ki semmiből – bekuncsorogta magát jó hangú társnőivel a kórusba, és jött a fiam is barátaival a hatodik ából, hét kisfiú mellé nyolcadiknak-tizediknek segíteni bábokat adogatni, táncoltatni, akrobata mutatványosként ugrándozni a zene ütemére égbe nyújtott karral, vékony farúdon mozgatva tarka papundekli figurákat a hétmérföldesre, sőt még annál is hosszabbra, a Makótól Szulokig, Homokszentgyörgyig, Kadarkútig, Kálmáncsáig nyúló zsákvászon paraván fölött…
(és senki, de senki ne mondja nekem, hogy a Véletlen volt az, ami másfél évtized múlva zsákmányul ejtette, és kezdő tanárként végleg Dél-Somogyba röpítette a fiamat, Maros partjáról a Dráva mellé, Lúdvári-erdőből a rigóci rengeteg kellős közepébe, ahol gyökereket eresztett a famatuzsálemek között, talán épp nála bújócskázik könyvei, gyerekei és unokái között Tipi-Tupa hercegnő, és telente, amikor Homokszentgyörgy felől kezd fújni a szél, és eljön a legendateremtés ideje, őzek kopognak vakogva háza kert felőli hátsó ajtaján, vadmalacok túrják a vöröslő avart és szántják a homokos ösvényeket)
felragyogó arccal
… unokáiknak mesélnek már hajdani bábosaim is, elnehezült, meglett hatvanasok, egyikük-másikuk még megszólít az utcán, némelyikükre rá se ismerek, csak S. Marika maradt hűséges hozzám, az az egykori dundi, cserfes, minden-lében-kanál kislány, aki felnőve egész életében betegeket és öregeket ápolt, haldoklókat vigasztalt és ahányszor csak találkoztunk, fölemlegette az iskolát meg a bábokat, és most is jön, valódi tündér terebélyes öregasszonynak álcázva groteszk álruhában, sebesen gurul elektromos kis rokkantkocsiján, bevásárol, kiváltja piruláimat, villany-, gáz- és vízvezeték-szerelő mesterembereket kerít, és ha elutazom, vigyáz a házra, pedig tömérdek nyavalyája van: a cukra, az ízületei, de sose panaszkodik, csak szembaja bántja, amire nincsen már se szemcsepp, se szemműtét, se szemüveg, nem tud mesét olvasni az unokáinak, egy-két sor után összegubancolódnak a betűk a könyvben, hát énekelek nekik, tetszik tudni, amiket báboztunk régen az iskolában, és fél évszázad reszelősre-fátyolozta vékony kislányhangján megidézi ablakom alatt Tipi-Tupa csupa-csupa zöld, csupa sárga, ibolya-bársony sátrát, a három kőrisfa tornya-kupoláját, majd belekap egy másik versbe, de csonka sorok jönnek elő: a kutyafán nem terem csak ugatás, ólak fölött a suhanás a télidő… itt el-elakad újra, és megkérdi, nincs-e meg nekem a könyv, az a kék, tetszik tudni, amiből kimásoltuk a szöveget, de nincs, mert már a gyerekeim gyerekeinek a gyerekei: dédunokáim között vándorol, ha egyáltalán megvan, ha nem esett szét lapokra, ha a Homokszentgyörgy felől feltámadó szél a bivalyos legelőkre vissza nem fújta, de Tipi-Tupa bújócskát játszik velünk, sehonnan nem kerül elő, és amikor végre a huszadik antikváriusnál rálelek egy agyon-ragasztgatott példányára, és azzal köszöntöm fel névnapján, melléhez szorítva felragyogó arccal (könnyei függönye mögül leselkedik az egykori kislány) szipogva magyarázza, nem tetszik elhinni, mekkora öröm ez nekem, mert otthon nagyítóval apránként kikeresi és újra tanulja majd az elfelejtett sorokat, hogy hibátlanul énekelhesse az unokáknak: este elindulnak reggel megérkeznek kutyafaerdők a tengerpartra mennek…
(… és ezzel HB is választ kap immár odaát a fába szorultak pátoszával ideát föltett kérdésére: ha bármi hangon, de a kaszás koponya ellen fölrepül kék szárnyaival a vers, mit ér…)