HÁDÉSZ ÁRNYAI

A CET

Semmi.

Sötét.

Csend.

Semmi.

Csak sötét.

Hang. Ritmikusan ismétlődő szuszogás.

Ki az? A Másik. A Másik szuszog a sötétben. Valami élő mellettem. Mellettem? Ki mellett? Hol? Nem veszek levegőt, hogy jobban halljam. Csend. A Másik elnémul. Hol van? Hova lett? Újra lélegzem, újra kezdi ő is. Ugyanabban az ütemben, mint… kicsoda? Ha ő a Másik, ki az Egyik? Én? Ki az az Én? Ha Én abbahagyja, nem lélegzik Másik sem. Nem léteznek egymás nélkül.

Aztán újra a semmibe zuhannak.

Sötét.

Csend.

Semmi.

Valami alakul a semmiből. Valami tér. Irdatlan. Óriás. Sátor? Színpad? Szakadozott, penészfoltos fekete drapériák csüngnek a láthatatlan zsinórpadlásokról, és valahol, távol hamvadó tüzek. Füstölgő romok. Sci-fi.

Világvége.

saját kihűlt verejtékemben

Kezem, mint valami roppant lábosban, hideg lucsokban fürdő májdarabokat, gyomrot, belsőségeket forgat. A Cet hasában vagyok? Kezem a Cet belsejében matat? A drapériák meglebbennek, a tüzek kialusznak. De hiszen Én vagyok! És a Cet is Én, kifordulva önmagamból, mint a kesztyű ujja. Fázom. Didergek. Hideg lucsokban, saját kihűlt verejtékemben fekszem, és két átázott lepedő között nem a Cet zsigereit, hanem saját nyirkos tagjaimat tapogatom.

Hol vagyok? Ki vagyok? Ki az az Én? De nem jön ki hang a torkomon, cső lóg ki a számból, az köt össze a Másikkal, de valahonnan tudom, hogy a Másik csak egy gép, és nincs is, akit kérdezhetnék.

Újra belezuhanok a semmibe, most már az egyedüllét biztos tudatával, és a sötétség elnyel, hiába törnek rám a szürkület megváltó hullámai.

DARÁZSKIRÁLY

Szemben magas csempefal. Világoszöld, mint a régi fürdőszobákban. Jobbról válaszfal, az is csempével burkolva, hosszúkás, ablakszerű nyílás töri át. Mögötte rácsos ágyvég két sovány lábszárral. Van nevük is a lábaknak: Jenőnek hívják őket. Lehet, más testrész is tartozik hozzájuk, mert időnként oáiou! magánhangzókból álló artikulálatlan üvöltéseket hallat, de én csupán alsó végtagjait látom, altesti ismeretség fűz Jenőhöz. Nem akarok rágondolni, hogy ez kölcsönös, az intenzív osztály koedukált, bár ez valójában semmit sem jelent. A rácsos ágyakban fekvő, öntudatlan férfi és női testeknek nincs nemük, pusztán csövekre, vezetékekre pányvázott bábuk, néma múmiák. Időnként tisztába teszik őket (minket), valami illatosított habot kennek szét rajtuk (rajtunk), ami semlegesíti a kellemetlen szagokat, végül nedves szivaccsal és száraz törölközővel letörlik róluk (rólunk). Habozzunk?, hajol fölém az ápoló, aki azt mondja, maga tanított, emlékszik rám? Az arcára fagyott vigyor ilyenkor lemállik róla és külön lebeg előtte, mint egyszer, egy másik világban a Cheshire-i Macska mosolya, és ez a grimasz ott kering körülöttem akkor is, amikor elmegy a közelemből.

kinagyított emlékképek

Sötétedik. Valahol lámpák gyúlnak, visszfényük megmozgatja a falakat. Fényfüzérek futkároznak rajtuk, mint karácsony előtt a kivilágított városokban. Villódzó nyúlványok ereszkednek alá, ezüst boák, zúzmarás lidércfények, korhadó ágakról penészszálak, karmok, pókhálók szövevénye. A fal mozog. Eleven. Él. Magához akar rántani. El akar nyelni. Nappal fékezi magát, aranyszemcsékkel beszórva csak halovány képek futnak végig rajta, kinagyított emlékképek felismerhetetlen részletei, egy könyvtáblába benyomódott írás tükörképe, egyre nagyobbra nő, de nem tudom elolvasni, pedig fontos üzenet egy előző világból, ahol még tudtam, mit jelentenek a szavak, de most minden összezavarodik, és a fal éjszaka feléled, körém tekeredik, elszívja erőmet, képek miriádjait zúdítja rám, meg akar velük fojtani.

Jobbról a rácshoz támasztva felemelt kéz tiltakozik, nem engedi közelebb a falat. Kinek a keze? Bőre sötétbarna, ráfeszül a vékony csontokra. Ujjai görcsbe rándult karmok. Ismerősek. Csuklóján széles, hófehér bandázs, beletűzve két apró, majdnem fekete rózsa. A nővérek azt mondják rájuk: branül, de nekem beszélhetnek, én látom, hogy rózsák. Lassan, araszolva kúsznak felfelé a kemény gézen, de mindig visszacsúsznak. A tenyér öblét közben elönti a vér. Várom, hogy átáztassa a kötést, de az változatlanul hótiszta marad. Micsoda vér ez? Kinek a vére?

Hol láttam már ezt a kezet? Kinek a keze van itt az ágyamban?

És akkor váratlanul fent, a vibráló csempéken megjelenik egy kép, mind a húsz csempesor minden egyes tenyérnyi darabján rángásként fut át az eltorzult arc, a végtelenbe nyúló csarnok teljes hosszában. Ráismerek: a Darázskirály eltorzult arca az az óriás monitoron, és az ágyrácsnak támasztott, stigmatizált kéz is az övé. De mégis, ahogy mozdulok, együtt mozdul velem; a tűrózsák az én ereimbe szúrva, és az én vérem cseppjei csordogálnak rajta le s föl, míg ki nem fakítja a színeket a virradat szürke árja.

JENŐ

Éjszaka van. Az intenzív osztály hosszú csarnokában rendszerint éjszaka van.

A hatalmas üvegfelületek megsokszorozzák a monitorok örökös vibrálását, itt minden mozog, villódzik, és ehhez most a villámok fénye is hozzájárul. A szemben lévő csempefalról eltűnt a Darázskirály, helyette kikapcsolhatatlanul futkároz valami absztrakt képi szignál, ami akkor sem áll meg, ha becsukom a szememet, szemhéjam fonákján agyam – elromlott számítógép – képeket pörget egyre gyorsabb ütemben. Most már tudom, hogy amíg a gép lélegeztetett, nyitott szemmel aludtam, a képsorok akkor éghettek be az agyamba, azokat öklendezi most vissza, és nem tudok tőlük szabadulni, pedig a főorvos azt mondta Z.-nek és Klárinak, hogy semmire se fogok emlékezni, mégis emlékszem, ahogy állnak az ágyam körül, és én – a lélegeztető gép csövével a számban – betűket írok a feszes lepedőre, majd a tenyerükbe. Először nem tudják elolvasni, de C., az unokám megfejti: tükörírással kaparom oda a betűket: Hol vagyok?

A zivatar itt kering a kórház körül, jobbról is, balról is hallatszanak a csattanások, olyan, mint az Usher-ház, kívül-belül pokoli fények cikáznak, és valahol galang, galang veszettül üt egy órahangot imitáló hibajelző: valakiből kicsúszott egy huzal, vagy meghalt valaki a bábok közül, az üres ágyon horkoló éjszakás nővér – régi darab, a bezzeg a mi időnkben típusból – azonban nem ébred fel rá, az arcára fagyott vigyort maszkként viselő ápoló pedig valahol másutt settenkedik; talán a hűtőszekrényeket vallatja kint a folyosón vacsoramaradék után, mert örökké éhes, engem is le akart beszélni a vacsoráról, nem jó, ha éccakára sokat öszik.

tudattalanul lebeg

Szomszédom – altesti ismerősöm: Jenő – nyugtalan, Ő az egyetlen rajtam kívül, aki magánál van – a többi múmia száraz samponnal szagtalanra habozva, vezetékekre kötve, tudattalanul lebeg élet és halál között –, és ha kiabálni kezd, a nővérek összeszaladnak, hogy lecsendesítsék, most azonban hiába engedi ki a hangját, senki nem jön ide, csak a szél nyiszorogtat és csapdos egy rosszul becsukott ajtót, és a galangozás túlvilági hangja szól a mennydörgések szünetében.

Jenő egész nap a családját követelte. Ma biztos begyünnek hozzám, ma kapják mög a segélyt, ma biztos, hoznak egy kis leveskét, de az asszony, a gyerök, mög a leves elmarad, Jenőt nem látogatja meg senki.

Jenő pátfalvai cigány, az onnan bejáró nővérek jól ismerik, el-elbolondoznak vele, majd jönnek holnap, mondják, de nem tudják megvigasztalni, és álmában is fel-felbődül, mán nem gyünnek, oáiou!

A zivatar zenebonája ébreszti fel éjszaka, ahogy engem is, oáiou! a lovam, belecsapott a villám a lovamba, jaj a lovam, az én szép lovam! Möntünk a babám fődjire, oszt akkor történt, kezdődik a motyogásba fúló egykori történet Bandiról, a villámsújtotta lóról, meg a régi babájáról, aki kislány vót még, de teherbe esött, maga is látta, ugye, látta, ott fekszik most is lent az udvaron kiterítve, egy csöpp vére sé maradt, mind elfolyt, mikor kivágták belüle … elmosta a vérit a zápor. Oáiou!! Vót pézöm elég, kérte az anyja, hát adtam neki. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Oáiou! Gyilkosok! Hogy töhették?

A zivatar csillapíthatatlanul tombol, Jenő elcsendesedik, de aztán kezdődik az egész elölről – megakadt tű a lemezen – oáiou! oáiou! A lovam! A babám! Ott fekszik a ravatalon, ugye, látja? Hogy töhették? Hogy töhettem? Annyi idős vót, mint most a kisfiam.

Jól van, Jenő, ma biztos bejön Kata, aztán hozza a gyerököt is, meg a levest is. Ne félj, megtalál, majd utánad küldjük, vigasztalja a vizes, szürke hajnalban Gréta, a pátfalvai nővér, mert viszik Jenőt ágyastul a neurológiára, nekem meg csak annyit válaszol, mikor kérdezni kezdem Jenőről, süsü szegény, hiányzik egy kereke, félrebeszél, a tubust is kitépte a torkából mindenestül, most meg hallucinál az altatástól, azért beszél összevissza, de érződik a hangján, hogy nem mond igazat, ugyan mit kíváncsiskodik ez a nő?, gondolhatja, de már magamban sem vagyok biztos, lehet, hogy Jenőt is hallucinálom a szántásba roskadt lóval és a zivatarban ázó ravatal képével, pedig látom, hogy a jegenyék földig hajolnak és a halott kislány vizes fekete haját vadul cibálja az orkánszerű szél.

A P*-l BORBÉLY

Az intenzíven minden éjjel történik valami. A p*-i borbélyt például a vihar utáni éjszaka hozták be a mentők, nagy darab, piros overallos férfiak, hátukon világító sárga felirat: Országos Mentőszolgálat, bár lehet, ez is hallucináció volt, mint a Cet, az ezüst boákat virágzó fal, mint vérző tenyerem stigmája a rózsákat képző branülökkel csuklómban, vagy a tetoválás aranypettyes fekete csíkjai Klári ajkai és orrlyukai körül, aki először tiltakozott, de utolsó érvemre, az anyád vagyok, ismerlek, és végtére nem vagyok hülye, megtört, és rám hagyta, hogy persze, megint igazad van, anyám. Pedig akkor már tudatom vékony kérge átszakadt, irracionális létben fuldokoltam, a valóságot többé semmi sem védte a képzelet szörnyeitől. A mentősök ugyan súlyosan és plasztikusan járkáltak a mennyezeti lámpák erős fényétől megvilágítva, de egyszer sem fordultak felém, az arcuk láthatatlan maradt, mialatt könnyedén, mint egy szalmabábot, ráejtették Jenő megüresedett ágyára az új beteget, csak a beszélgetés töredékei jutottak el hozzám, amit az éjszakás nővérrel és a vigyorgó ápolóval folytattak, akik nem vergődtek az élettelennek látszó test vetkőztetésével, levágták róla a nadrágot, és a kukába dobták. Hallottam, ahogy mondták, tüdőtumor, végső stádium, de miért köllött ennek a tortúrának kitönni szegényt?

A mentőszolgálat emberei félegyháziak voltak, ugyan mit kerestek az éjszaka közepén P*-ben, ebben a hármashatár közeli kis faluban? Csak azért mentek oda, hogy egy néma haldoklót, akit nem tűrt el tovább otthon a családja, idehozzanak? Vagy más dolguk is akadt, és mert ők voltak a legközelebb, őket irányította oda a távoli diszpécser?

egy levegőt szívtunk

Hogy P*-ből való az új beteg, szíven ütött, kisgyerekként éveket töltöttem a faluban. Tótok lakták, nincstelen uradalmi cselédek, talán akit most hoztak is közülük való, egy levegőt szívtunk gyerekkorunkban, anyám megengedte, hogy Katka szolgálónk néha elhozza a húgát meg az öccsét hozzánk játszani, hátha ez az az öcs, de nem, ahogy az adatait diktálják az arctalan mentőszolgálatosok, valami banális magyar nevet mondanak, Kovács vagy Szabó, ilyesmi, és a születési évéből kiszámolom, hogy nincs még hatvanéves, nyilván a háború utáni lakosságcserével került P*-be a családja a Csallóközből, és ő már ide született. Borbély volt, azt mondták, hallom a mentőst, aki még ott téblábol, míg Gréta infúziót készít, a Vigyorgó pedig előhoz valahonnan egy monitort, valamit bütyköl rajta, és az ágy lábához állítja.

Közben előkerítik az ügyeletes orvost, magas, metszően éles arcú, fiatal, szőke nő foszforeszkáló, fényes anyagból készült köpenyben, akár egy űrhajós. (Csak most, hogy ezt írom, jövök rá, hogy vendégköpenyben van, amilyet a látogatókra szoktak adni, nehogy valami mikrobát be- vagy kihurcoljanak – az intenzív osztálynak sajátos szabályai vannak.

A doktornő nem nyúl a beteghez, rá se nézve halk utasításokat ad, Gréta és a Vigyorgó rákapcsolja a borbélyra a tappancsokat, karjára fűzik a vérnyomásmérő mandzsettáját, és csak amikor elkészülnek, akkor megy oda a monitorhoz, hogy ellenőrizze az életjelenségeket. Benyomja a legfelső gombot, de nem a szokásos pittyegő cikcakkos görbe jön elő, mindössze egy egyenes vonal szalad át a képernyőn, és felhangzik az első hátborzongató galang. Második gomb – fut a vízszintes egyenes: galang. Késpenge szájával, egyenesre vágott hajával, csillogó ezüstszürkében a halál angyala áll az ágy lábánál, és egyre gyorsabban kapcsolgat, a vonalak és a galangok összefolynak, 12 óra 13 perc, mondja színtelen hangon az angyal, és az ápoló kihúzza a csatlakozót a konnektorból, a doktornő visszaül az asztalhoz kiállítani a halotti bizonyítványt. A mentősök elkotródnak, helyettük mások jönnek zöld anorákban, betolnak egy kerekes hordágyat, aztán eltűnnek ők is.

az éjszakai utas

Gréta és az ápoló leszedi és elcsomagolja a tappancsokat, kiviszik a monitort, kihalásszák a szétvágott nadrágot a konténerből, úgy-ahogy felöltöztetik a borbélyt, aztán a Vigyorgó széthajtja a halottszállító alkalmatosság lifegő zöld szárnyait, mint egy kopertát, és könnyedén ráemeli az éjszakai utast, majd visszapelenkázza. A borbély teste olyan lapos, mint egy levél, nem is látszik, hogy fekszik valaki a Szent Mihály lován.

A Vigyorgó elviszi, majd kisvártatva visszajön, kék gumikesztyűjét a kukába dobja, újat vesz elő, és markában a dupla adag altatóval az ágyamhoz lép.

kép | shutterstock.com