GRILLÁZS

Halottak napja táján, amikor megtelik élőkkel a temető, kapuja előtt felveri sátrát a Huber mézeskalácsos unokája, korombeli, de még mindig rózsás arcú, szőke nő, akin nem fog az idő, pontosan úgy néz ki, mint húsz vagy negyven évvel ezelőtt. Talán nem is él. Talán élőhalott, azok őrzik így a fiatalságukat. Egész évben egy elhagyott kriptában pihen, egyedül, jeges öntudatlanságban, koporsófedelére túlvilági térképeket rág a szúbogár. Mindenszentek táján azonban feléled. Megtornáztatja zsibbadt izmait, arca kipirul, sürögni-forogni kezd, dirigálja az urát, aki egy furgonban szállítja a kellékeket, s amikor áll a sátor, kecskelábú asztalára kipakolja a dobozokból, tele nejlonzsákokból az édességeket, amelyek egy hús kamrában várták, hogy beköszöntsön a holtak évada. Cifra, tükrös szíveket vesz elő, mézes huszárt, puszedlit, mogyorós csókot, kakascukrot, nyalókát, és nagy halmokban a mindeniknél finomabb, széles szalagformára vágott, oda-vissza hajtogatott égetett cukrot, a grillázst.

ezernyi mécses lángja

Jövünk Z.-vel a temetőből. Szorosan összekapaszkodunk, hogy a csípős estében érezzük egymás melegét, és szét ne válasszon bennünket a sokaság, mert hiába van már sötét, még mindig rengetegen igyekeznek befelé; a sírokon világló ezernyi mécses lángja úgy vonzza az embereket, akár éjjeli lepkéket a lámpafény.

Huberék sátra is kivilágítva, Z. arrafelé húz, mézes puszedlit akar, szíjcukrot, törökmézet és sok-sok grillázst, amit a legjobban szeret. Nekem vesz vásárfiát, mondja, de valójában gyerekkori emlékek oltárán áldoz a nagy csomó édességgel. Elviccelődik a porcelánmosolyú Huber-lánnyal, gyerekkoromban a maga öregapja árulta itt a törökmézet, de az ő keze nem reszketett, ráadást is adott. Az asszony nevet, hja, nagyapám tehette, azok jobb idők voltak, mondja, és papírzacskóba szedi a grillázsdarabokat.

Nem várjuk meg, hogy hazaérjünk; széttördeljük az égetett cukrot és elropogtatjuk útközben, kezünk csupa ragacs. Mint gyerekkoromban, idézi Z. az egykori temetőjárások hangulatát, amihez a cipőtalpak alatt megreccsenő száraz avar éppúgy hozzátartozott, mint a karamella édes keménysége, és a pörkölt diódarabkák omlós állaga. Gesztenyét is árult egy öregasszony a Huberék sátra mellett, mondja Z., húsz fillérért öt darabot adott a pirosan izzó rostélyról, és a forró gesztenyék átmelegítették zsebre dugott kezünket, amíg a rokonok sírja körül tébláboltunk, és a leszálló párás alkonyatban látni véltük Gyürki Annus nénit, öregapánk nénjét, akit boszorkánynak hittünk, és vele ijesztgetett anyánk, ha nem akartunk este elaludni.

Nekem nincsenek ilyen emlékeim. Az a meghitt kapcsolat, ami Z.-t a temetőhöz köti, az én életemből hiányzik. Apám nem járt sírkertekbe – templomba se –, egész életében csendes következetességgel lázadt a konvenciók és szokások ellen, a másik ág halottai pedig messzi városokban alusszák örök álmukat. Róluk anyám mindig mint élőkről beszélt. Nem látta a Szent Mihály lován kiterítve őket, elevenként találkozott velük utoljára, és ezt a képet adta tovább nekem is, a rendre megérkező fekete szegélyes partecédulák mit sem jelentettek neki. Ott pihentek felbontatlanul a szivarosdobozban, tíz-húsz-ötven éven át. Ha a nagy parasztvárosra gondolok – ahol ő is született –, képzeletemben egész rokonsága ott jár-kél az utcákon ma is, kántor dédapámig visszamenőleg, aki Erdélyből kijőve itt akart dinasztiát alapítani, és ennek csupán az vetett gátat, hogy bár neki nagyanyám kivételével fiai születtek, a harmadik-negyedik generációban jószerivel csak lányok jöttek világra.

orgonahangok

A kántor magas, szálfaegyenes öregember, hosszú léptekkel megy át az úton, és szép fehér Jókai-szakállát összekócolja a szél. Dédanyám állandó aprehendálása elől a templom néma barokk szentjei közé menekül, és leül az orgonához, hogy hazulról hozott koráljaival és motettáival nyugtatgassa felzaklatott lelkét. Az orgonahangok lassan utaznak az időben, mostanra érnek el hozzánk, a temetőből hazafelé menet, félúton, körülfolynak, és máris hullámain ringatózunk.

Dédanyám értett hozzá, hogy kihozza az embert a sodrából. Viselt dolgairól legendává bokrosodott történetek keringtek a családban. A kántort gyakorta megzsarolta konyhapénzért, és arról is tudott a fáma, hogy egyszer az aratóbanda is megkergette a határban, amikor fiákeren hajtott ki megnézni a termést. Nem csuda, panaszkodott rá cselédlánya, az öreg naccsága egy holtat is kihozna a béketűrésből.

Menyei vén boszorkánynak nevezték, lányunokái azonban kedvelték, és midőn túl a nyolcvanon összetörte magát, elvállalták ápolását, mert az ápolónőket mind elüldözte maga mellől. Akkor már egyedül élt, és még különcebb szokásokat vett föl, mint annak előtte. Nappal aludt, éjszakáit azonban ébren töltötte. Este főzött magának valami egyszerű ételt – csalánlevest, öntött salátát, káposztás cvekedlit –, aztán olvasott egy keveset, mindig nyakában függő nagyítójával követve a sorokat, újságot vagy régi iratokat böngészett. Néha felnyitotta a lehangolódott zongora fedelét, hogy eljátsszon egy valcert, vagy csak ült hintaszékében, lecsukódó szemhéja árnyékában emlékképek vetítésével múlatva az időt. Fülében évtizedek óta nem hallott hangok visszhangzottak, cipősarkával elperdült táncok taktusát kopogtatta ki a padlón, s tán szundított is közben, babonás lakói szerint azonban éjszakánként huhogva röpködött a tágas öreg házban, nekiütődve szemöldökfának, kredenc sarkának, és másnap nem győzte borogatni kék-zöld zúzódásokkal teli homlokát és fájós térdét. Ellenőrizhetetlen mendemondák szerint nemcsak a lakásban hódolt különös szenvedélyének; a toronyban vigyázó bakter a saját szemével látta szálldosni a templom körül. Nem lesz ennek jó vége, pusmogtak az udvar végében lévő kisház lakói, azok a senkiháziak, akiknek olyan nagy mellényük volt tizenkilencben, amikor elrekviráltak minden mozdíthatót, és a kántort is elvitték volna, ha dédanyám nincs résen, és el nem bújtatja a padláson kiteregetett lepedők között – de szólni nem mertek neki.

Amit jósoltak, bekövetkezett: dédanyám összetörte magát szilveszter éjszakáján, az udvar közepéről szedték föl mulatságból hazafelé tartó ifjak, akik meghallották elhaló kiáltásait. Bagolynak hitték, és mert fejükbe szállt a krampampuli, meg sem lepődtek, hogy tél derekán madár kiáltoz egy kertből, de mivel nem akart vége szakadni a panaszos hangoknak, egyikük felkapaszkodott a kőkerítésre, és meglátta dédanyámat elterülve az udvar közepén. Kiterjesztett szárnyú, sötét madárként feküdt a hóban elvadult bokrok koszorújában. Egész nap ónos eső szitált, ráfagyott az ágakra, háztetőkre, járdákra, vékony jégkéreggel vont be mindent, mint a sós források vize a Rakott-hegy oldalát, s olyan lett a világ, akár lent a sóbányában, ahová az apja néha levitte magával.

Dédanyám nyolcvanvalahány esztendős volt a baleset idején. Más vénség belehal az ilyesmibe, vagy ágyban fekvő nyomorék marad élete végéig, de ő nem. Bár több, mint egy óra hosszat hevert a hóban, még náthás sem lett, csontja pedig szépen összeforrt, és újra megtanult járni, igaz, zsörtölődve, mert bosszantotta a bicegés.

kiállhatatlan perszóna

A baleset után hetekig magatehetetlenül feküdt egy kényelmetlen kanapén, az ágyakat ugyanis a Kántor halála óta nem engedte megbontani. Fiai két ápolónőt is fogadtak mellé. Az első egy hétig bírta, a második három nap után feladta, harmadik meg nem jelentkezett, mert híre ment, hogy a kántorné nem változott semmit. Elesettségében is ugyanolyan kiállhatatlan perszóna maradt, mint egész életében volt. Végül unokái vállalták ápolását: anyám és két unokanővére. Dédanyám rajtuk is kipróbálta fortélyait, a hozd ide ezt-azt-amazt-nem-ezt-a-másikat-ez a leves túl forró-most-meg kihűtöttétek-tegyetek-még-egy-párnát-a-fejem-alá-nem jó-ez magas-kisebbet-keressetek, de a lányok hamar megunták az egzecíroztatást. Rácsukták öreganyjukra az ajtót, és nem törődtek vele, akárhogy kiabált. A másik szobában nevetgéltek egész délután, hangjuk a beteghez is behallatszott. Ez a módszer, akár az elkényeztetett gyereknél, nála is bevált. Este, mikor bevitték a vacsoráját, úgy tett, mintha nem történt volna semmi, de határozottan megszelídült, és ilyen maradt azután egész ágyhoz kötöttsége idején. Nem ugráltatta annyit a lányokat, és néha még egy elharapott köszönöm is kicsúszott a száján. Felépülése után gavallérosan honorálta az ápolást: ódivatú, nehéz aranyláncából virágformájú melltűket csináltatott az unokáknak, szikrázó briliánsokkal a közepükön, apró, matt fényű igazgyöngyökkel körberakva.

Mama megváltozott, mondták megkönnyebbülten menyei, de örömük nem sokáig tartott, mert a gyógyulással régi énje is visszatért. Azon a napon, amikor mankójára támaszkodva először járta körül egyedül az udvart, a séta után kiállt a gangra, akár a balesete előtt, és hangosan szidta a lakóit, azokat a mihasznákat, azután hazaküldte a lányokat, és újra kezdte a baglyaskodást. Így nevezte éjszakázásait, a különös utazást álom és ébrenlét, valóság és képzelet, múlt és jelen különös elegyében, de óvatosabb lett. Nem történt több baj vele, és ha repkedett is magányában, többé nem látta meg senki.

Kilencven körül járhatott, mikor újra hallatott magáról, egy év alatt kétszer is, mind a kétszer a rác unokája miatt.

Az unokatestvérek híres szép leányok voltak, de közülük is Maca volt a legszebb. Anyjának – dédanyám rác menyének – zöld szemét, ovális ikonarcát, fényes, fekete haját örökölte. A Sztokanovics Anka lánya súgtak össze a szerb templomból kijövő, bársonyfityulás öregasszonyok, szép, mint az anyja. Vajon a rossz vérét is örökölte? A kérdéssel arra céloztak, hogy amikor az óhitű Sztokanovics Ignác kosarat adott lánya kérőjének, a kántor legidősebb fiának, Anka nem törődött bele a tiltásba, és az ablakon szökött ki, ami után már nem lehetett rendesen férjhez adni, az apja kénytelen volt beleegyezni a frigybe.

pihegve bámulták

Maca néném sokáig rácáfolt a lesben álló vénasszonyok reményeire. Semmi elítélendőt nem követett el, amivel az anyja nyomába léphetett volna. Hiába volt mindenkinek bubifrizurája, neki eszébe sem jutott levágatni hosszú, fekete hajfonatait, és a bukjelszoknya divatjának idején sem hordott szemérmetlenül szűk és rövid holmikat [tudta, hogy a lágyan omló kelmék jobban elrejtik kelleténél vaskosabb combját], ha pedig a körülötte legyeskedő fiatalemberek közül Török Antival ment megnézni Conrad Veidt vagy Gloria Swanson legújabb filmjét – természetesen idősebb, óvónő nővére felügyeletével jó előre félretétette kettőjüknek az utolsó, nénjének az utolsó előtti sorba szóló jegyeket, így róla soha nem pusmogtak olyasmit, mint azokról a lányokról, akik a mozi sötétjében mindenféle bizalmasságot megengedtek az őket kísérő fiatalembereknek, mert ha a gardírozó tántik pihegve bámulták is a szerelmi jeleneteket, melyek vágyakozó pillantásai, diszkrét ölelései egyetlen szolid csókban érték el csúcspontjukat a vásznon, mindezt csupán félszemmel tették, míg másik szemükkel az előttük lévő széksorokat pásztázták, hogy nem történik-e valami helytelenkedés. Hátra azonban soha nem néztek, mert akkor elmulasztottak volna valamit a filmből, így nem láthatták az egymáshoz simuló vállakat és az összetapadó tenyereket; közöttük lüktetett a titkos szerelem minden édessége.

Vagyis Maca néném nemcsak szép volt, hanem okos is, és soha nem vesztette el a fejét, kivéve egyetlenegy alkalmat, annak azonban olyan végzetes következményei lettek, hogy majdnem tönkretették az életét, pedig úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van körülötte.

Az a vonzó külsejű, komoly és megállapodott fiatalember, akit titkon már a tánciskolai vizsgabálon kinézett magának, banktisztviselő volt, és háta mögött az apja birtokával igen jó partinak számított. Idősebb volt a helyi aranyifjaknál, épp annyival, hogy a háború utolsó évét végigharcolhassa, és szerezzen egy sebesülést is; a kardvágást halovány forradás képében egész életében viselte a bal arcán a halántékától az álláig, ami nemhogy elcsúfította volna, inkább érdekessé és izgalmassá tette szabályos vonásait. Macának belekerült ugyan némi igyekezetébe, hogy észrevétesse magát vele, de azután ment minden, mint a karikacsapás. Török Anti néhány zöld vízinimfa-pillantás után horogra akadt, és három hónap heves udvarlás után megkérte Maca néném kezét, aki először úgy tett, mintha vonakodna – mondtam, hogy okos lány volt –, azután gyorsan igent mondott, nehogy Anti meggondolja magát. Hetedhét országra szóló eljegyzést csaptak, kitűzték az esküvő napját, és Sztokanovics Anka varratni kezdte az uszályos menyasszonyi ruhát a város legjobb ruhaszalonjában, valamint egy sötétzöld selyemkosztümöt magának, ami kiemeli még mindig ránctalan bőrének fehérségét és fekete haját. [Ennek a feketeségnek ára volt: reggelente a tükör előtt sorra kitépdeste az éjszakánként megőszülő szálakat, mindennap eggyel többet, mint az előzőn.]

az ördög nagy macher

Az ördög azonban nem alszik: mikor minden a legnagyobb rendben lévőnek látszik, akkor kuszálja össze a szálakat, zavar össze mindent. Mert ki más, ha nem ő vette rá Török Antit, hogy éppen két héttel az esküvő előtt vallja be a sötét titkot, ami azóta nyomasztotta, mióta pillantása először összeakadt Maca néném víz-zöld szempárjával. Muszáj elmondani neki, töprengett álmatlanul henteregve ágyán, bár a vallomásra nem annyira a lelkiismeret ösztökélte, inkább a józan ész. Előbb-utóbb megsúgja neki valaki, az a csuda, hogy eddig nem szólt senki, gondolta, mégis jobb, ha tőlem tudja meg. Ami természetesen igaz volt, de ha elmulasztott szólni a lánykérésnél, és idáig titkolta az ügyet, talán jobban tette volna, ha vár vele mondjuk Velencéig; kibírt volna az a titok még néhány hetet. Ott egy gondolában, aléltan a szerelemtől és a lagúna fekete vizén himbálózó telehold szépségétől, bódultan a vacsorához megivott bortól talán Maca is másképp fogadta volna a vallomást. De hát az ördög nagy macher, addig sustorgott Anti fülébe, mígnem egy napfényes májusi délutánon – ujjaival a szalon elefántcsont-berakásos asztalkáján dobolva – bevallotta menyasszonyának botlását.

Maca nénémnek a lélegzete is elállt, arcából kifutott a vér, úgy érezte, menten elájul, de néhány mély lélegzetvétel magához térítette, ám ekkor újabb érzés kerítette hatalmába: a düh.

Azokban az időkben még mások voltak az erkölcsök, másképp nevelték a lányokat. Volt, akit úgy adtak férjhez, hogy hitt a gólyamesében, mások vonakodtak a csókolózástól, mert attól tartottak, teherbe esnek, de Maca néném felvilágosult fiatal hölgy volt, körülbelül tudta, mi vár rá a házasságban, és egyáltalán nem volt ellenére a dolog. Férjes barátnői sok mindenbe beavatták, néhány titkos találkán pedig ő maga is elég messzire jutott a megismerésben, bár a döntő lépéstől visszatartotta a józan ész.

Tisztában volt azzal is, hogy a férfiakra más szabályok vonatkoznak: ami a nőkre nézve szégyen és bukás, az nekik dicsőség. Eleget hallott viharos viszonyokról is, szökésekről, szerelmi tragédiákról, amelyek hasonlítottak a regények históriáihoz. Egy ilyen ballépést még meg tudott volna bocsátani, ámde abban a történetben, amit a vőlegénye bevallott, nyoma sem volt regényességnek. Hogy az a zsellérlány ott volt kéznél, és az ő Antija úgy használta, mint egy szalvétát vagy egy törölközőt, amikor éppen kedve szottyant rá, higgye el, drágám, nekem igazán nem jelentett semmit, és hogy még gyereket is csinált annak a lánynak, azt megbocsáthatatlannak, sőt, elviselhetetlennek találta. Nem voltak kétségei. Biztos volt benne, hogy a városban mindenki tudott Anti kis liaisonjáról; mindenki, csak ő nem.

Micsoda blamázs!

Macát forró hullámokban öntötte el a szégyenkezés. Önkívületben rángatta le ujjáról a gyűrűt, és a filmekben sokszor látott mozdulattal vágta oda sóbálvánnyá dermedt vőlegényéhez, gazember, vigye innen, nem kell a gyűrűje, látni se akarom többet, és csupán akkor jött rá, hogy valami visszavonhatatlan történt, amikor az ajtó becsapódott Török Anti mögött. [A gyűrű begurult a vitrin alá, és beszorult egy kis résbe a padlódeszkák közé. Ősszel, a nagytakarításkor került elő. Sztokanovics Anka eltette teknőcpáncélból készült ékszerdobozába, és várta, hogy a dolgok rendeződjenek a lánya körül, addig azonban sok víznek le kellett folyni még a Tiszán.]

Maca másnapra megbánta hevességét, harmadnapra pedig kész lett volna megbocsátani, természetesen csak akkor, ha vőlegénye megesküszik rá, hogy nem találkozik többet se azzal a fattyúval, se az anyjával, mert egyre a fülében csengett, helyes kisfiú, hasonlít rám, gondoskodni fogok róla, és mindenik szó egy-egy tőrt döfött a szívébe. Ezt még megkeserüli, fogadkozott, csak jöjjön vissza, úgy megtáncoltatom, hogy arról koldul.

Török Anti azonban nem jött. Sőt! Másnap kilépett a bankból, azután kiköltözött a legtávolabbi tanyájukra. Gazdálkodni fog, ahogy az apja mindig is akarta, mondta a barátainak, és hónapokig közelébe sem ment a városnak.

verekedésre is sor került

A szakítás híre – bár sem fül-, sem szemtanú nem volt – terjedt, mint a ragály. A Szerb utcai hímzett főkötős öregasszonyoktól a nőegyleteken át a gazdakörökig – beleértve a piacok, vendéglők, kocsmák közönségét és a dalárdák tagjait – mindenütt erről folyt a szó. Egyesek a menyasszony pártjára álltak, mások a vőlegény igazát védték, a játékszenvedély rabjai fogadásokat kötöttek, visszajön – nem jön vissza, hozzámegy – nem megy hozzá, még verekedésre is sor került. Két maturandus diák esett egymásnak a Népkertben valami részletkérdés miatt, mert a lényeget illetően egyetértettek: mindketten titkos rajongói voltak a kántor unokájának.

Török Anti eltűnése után újra rajzani kezdtek Maca néném körül a gavallérok.

Egy hónapig várt könnyek és kétségek között, amiből persze semmi sem látszott rajta, gombház, ha leszakad, lesz más, vetette oda, ha valaki tapintatlanul Török Antit említette neki, azután igent mondott az első udvarlójának, aki megkérte, történetesen egy másik bankfiúnak, és úgy sürgette az esküvőt, mintha az élete függne tőle. Még meggondolhatod magad, kislányom, próbálkozott Sztokanovics Anka, amikor kezébe adta a valódi mirtuszból kötött menyasszonyi csokrot, egy rossz házasság maga a pokol, Maca azonban eltökélt volt, fűtötte a bosszúvágy, bár valahol a szíve mélyén még pislákolt a remény, hogy az utolsó pillanatban történik valami, hogy eljön érte Anti, és elviszi ebből a maga állította csapdából.

Anti azonban most se jött, csak egy kis szutykos cselédlány kopogott be a templomba indulás előtt. Hófehér tüllbe csomagolt, szaténszalaggal átkötött nagy dobozt hozott, az öreg naccsága nem tud jönni, mert elővette a zsábája, de ezt küldi a Maca kisasszonynak.

Drága nagymama, sírta el magát a menyasszony, ő nem felejtkezett el rólam, és bontogatni kezdte az ajándékot, de gyorsan abba is hagyta, anyuka, ebben mozog valami. Sztokanovics Anka leintette a lányát, az eszed tokja mozog, kislányom, rosszak az idegeid, és leemelte a doboz tetejét, de nagyot sikoltva el is ejtette mindjárt, mert valami nagy, verdeső feketeség tört ki a dobozból, és rekedten károgva nekilódult a tükörnek, azután a csukott ablaknak, üveg és tükörcserepek zuhogtak csörömpölve a padlóra, kár, kár, csapdostak a hatalmasnak tűnő varjúszárnyak. A menyasszony kimenekült a folyosóra, Sztokanovics Anka pedig a napernyőjével esett neki a madárnak, mert ilyenkor egy nyavalyás férfi sincs a közelben, és végül sikerült kiűznie a kitört ablakon. Kint még károgott kettőt az ünneplőbe öltözött tömeg feje fölött, azután elhúzott a lecsapolt Hód-tavak nádasai felé. Senki sem csodálkozott volna, ha az ijesztő ómen után elmarad az esküvő, de csak a szertartást halasztották el egy órával, mert nyugtató injekciót kellett adni a menyasszonynak.

a nászutas lakosztály

Maca néném arca fehérebb volt a ruhája selyménél, de a hangja nem reszketett, amikor kimondta az igent, és talán komolyan is gondolta ott a tömjén- és mirtuszillatban úszó szentélyben a talpig aranyos szentek koszorújában, azonban eltökéltsége, hogy holtáig kitart mellette, ahogy megesküdött rá, az első velencei éjszakájukon szertefoszlott, második pedig már nem volt, mert másnap vacsora után Maca egy határozott mozdulattal elfordította a kulcsot a nászutas lakosztály zárjában. Az újdonsült férj hiába kopogtatott, sőt, türelmét vesztve hiába verte ököllel az ajtót, végül kénytelen volt magának egy szobát kivenni, ha aludni akart, hosszan magyarázkodva a vigyorgó tulajnak.

A rövidre sikerült velencei nászút nem sokáig borzolta a kedélyeket, mert akadt egyéb csemege a pletykára éhesek számára: a fiatal pár gyors hazatérése után a porig alázott, bosszúszomjas férj megindította a válópert, de még ez sem volt elég, mert egy újabb hét után Török Anti piros rózsákkal felvirágozott nagyatádi fogaton hajtott be a városba, a Fekete Sasban felszedte a cigányzenekarból a prímást két brácsással meg a bőgőssel, és mire a hold sajkája feltűnt az öregtorony mellett halványuló égi vizeken, elindult szerenádot adni a régi menyasszonyának.

Sajnos, a történetnek ez a része elég homályos, nem tudni, hogy Török Antit közvetlenül mi vitte a botrányos cselekedetre – nem volt mulatós fajta, különben is ritkán esik meg, hogy férjes asszony szerenádot kapjon az elhagyott vőlegényétől –, és akik ismerték a részleteket, már nem érhetők el ebben a világban. Csak találgatni lehet, mi indította el az események újabb láncolatát azonkívül, hogy Maca néném éppen aznap, Kisasszonykor ünnepelte a neve napját. Ez azonban önmagában kevés lett volna, hogy kimozdítsa a remeteségből Antit. Talán a válóper híre, egy apró levélke vagy egy üzenet lendítette túl a kettőjük dolgát a holtponton? Persze, a végeredmény szempontjából nincs jelentősége, mint annak a momentumnak sem, hogy Maca néném akkor mindjárt átlépett-e a Püspök utcai ház alacsony ablakpárkányán, vagy csak másnap reggel ült fel a nagyatádi kocsi bakjára Török Anti mellé.

Ha engem kérdez valaki, szerintem még akkor éjjel elhajtottak az ámuló banda helyeslő vigyorgásától, a függöny mögött lapuló Szerb utcai vénasszonyok szörnyülködésétől és Sztokanovics Anka zokogásától kísérve, ez a lány még sírba visz engem, napnál fényesebben bizonyítva a tekintetes bíróságnak a hűtlen elhagyás tényét, ami természetesen meggyorsította az eljárást, és az esküvővel sem kellett kivárni a kötelező hat hónapot: a menyasszony pecsétes papírral igazolta, hogy gyereket vár, és ilyen esetekben el lehetett tekinteni a várakozási időtől.

A menyegzőt a református templomban tartották. Egyik szeme sírt a nagytiszteletű úrnak, hiszen elvált asszonyt kellett esketnie, de a másik nevetett, mert a menyasszony a messze földön híres katolikus kántor unokája volt.

beviteti a bolondok házába

Dédanyám, a kántorné ekkor adott életjelet magáról utoljára. Persze nem ment el az esküvőre, nem képzelitek, hogy a reformátusokhoz beteszem a lábom, majd adna nekem a kántor odaát, tudjátok, milyen rabiátus ember volt, mondta szelíd arccal a két menyének, akik hébe-korba benéztek hozzá. Régebben hárman jöttek, a szerb menyem azonban a varjúügy óta nem állt szóba az anyósával, csak megizente, hogy még egy ilyen eset, és beviteti a bolondok házába. Na hiszen, szegény tata, még hogy rabiátus ember, vihogott Ida néni, és a galamblelkű Flóra úgy nevetett, hogy potyogtak a könnyei.

Az esküvő csendben-rendben lezajlott. Maca néném természetesen nem abban a csipkés-uszályos ruhakölteményben esküdött másodszor is örök hűséget, amit az első alkalommal viselt, hanem egy angolos szabású fehér moaré kosztümben, fején rövid fátylas kis tokkalappal, a menyegzői ebédet azonban ugyanúgy a Fekete Sasban költötte el a vendégsereg, nem lévén más megfelelő hely a városban. Sztokanovics Anka – ezúttal egérszürke bársonyban – kínosan ügyelt rá, hogy a menü ne hasonlítson az előzőhöz, ám a különbözőség is alkalmat adott a tapintatlanabb vendégeknek az összevetésre. Ez a pisztráng sokkal jobban van elkészítve, drágám, mint a múltkori fogas, fuvolázta a patikusné, a járásbíróné meg a borjúérméket dicsérte, elmarasztalva azt a rágós bélszínt a Macuska másik lakodalmán, ám ahogy telt az idő, ürültek a tálak és a boros flaskák, a feszélyezett hangulat elszállt, az összetolt asztalsorok körül úrrá lett az a kacajokkal tűzdelt, oldott hangzavar, ami a jól sikerült vendégségek sajátja. Csupán a sütemény, a kávé és a gyümölcs volt hátra, a pincérek éppen cserélték a terítéket, amikor kinyílt a nagy terem kettős ajtaja, és két talpig fehérbe öltözött cukrászlegény jelent meg egy ugyancsak fehérbe bugyolált saroglyával, rajta makulátlan abrosszal letakart, csúcsos formájú, föléje magasodó tárggyal. A zsibongás elnémult, a legények háborítatlanul törtethettek az asztalhoz, és az ifjú pár elé csúsztatva terhüket, egyetlen összehangolt mozdulattal leemelték róla a leplet. A döbbenet sóhaja szállt végig a násznép felett, mert a lakodalmas asztalon cukrászremek volt látható: egy többemeletes, hófehér cukormázzal megírt grillázstorta, tetején marcipánból formázott, csókolózó galambpárral. Az öreg naccsága küldi Maca kisasszonynak, mondták a legények, és nem várva a borravalóra, úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna.

Ó, drága nagymama! Nem felejtette el, hogy a grillázs a kedvencem, törölt le egy ragyogó könnycseppet kipirult arcáról Maca néném, és Sztokanovics Anka kihúzva magát odafordult a sógornőihez, mégis használt a múltkori fenyegetés, látjátok, megemberelte magát a vén boszorkány.

Szinte sajnálom megszegni, olyan szép, mondta Maca néném, aki már otthonos volt az esküvői szokásrendben, és a keze ügyébe készített késsel megcélozta a torta grillázsburkát – melyen megfelelő vájatok jelezték a szeletelés vonalait –, és belevágott, de fel is szisszent menten, mert a torta abban a minutában omladozni kezdett, az emeletes grillázsépítmény belseje üresen és sötéten tátongott, félreérthetetlenül kifejezve dédanyám véleményét a második lagziról.

marcipán galambok

Most az egyszer azonban emberére akadt. Maca néném ugyanis – higgadtan leintve anyját, aki ki akarta vitetni a gyalázatos küldeményt – egyetlen mozdulattal levette a marcipán galambokat a burok tetejéről, egyiket Antinak adta, a másikat a saját tányérjára tette, tört maguknak két nagy darabot a grillázsból, a többit pedig odakínálta a vendégeknek, akik nem kérették magukat, megrohanták a roncsot, és néhány perc alatt eltüntették a Maca megszégyenítésére szánt ajándék utolsó kis szilánkját is, meg se hallva a Fekete Sas előtti platánfára telepedett varjú méltatlankodó károgását.

Soha ilyen jól grillázs nem esett, igaz, a harmadik hónapban voltam, emlegette Maca néném gyakran, Sztokanovics Anka azonban nem bocsátott meg az anyósának, és csak azért nem helyeztette gondnokság alá, mert dédanyám megszökött előle. Elment az egyetlen olyan helyre, ahol nem érhette utol a földi igazságszolgáltatás.

kép | adobe.com