CSIP-CSUP ENNIVALÓKRUL

Csirkevér

A levágott csirke vére zöldzománcos pléhtányérba csurrant. Előttem van, látom, pedig sok idő telt el azóta, Örzsi nagyanyám hatvan esztendeje halott.

A tányér néha előkerül Édesvica kredencéjének mélyéből, bizonyára nagymama intézi valami túlvilági praktikával – az odaátiak tele vannak ilyesféle leleménnyel –, hogy eszembe juttassa a fagyos reggeleket, a havon virító piros cseppeket és a zöld tányérban gyorsan megdermedő baromfivért. Néhány apró tollpihe ragad bele, és sima felszínén kristálytiszta savó gyűlik össze. Sötétvörös, lepényszerű képződmény ez a megalvadt vér, felszíne, mint a bársony. Néha az apróléklevesbe kerül – egészben megfőzve, azután kockákra darabolva – másszor reggeli lesz belőle: borsos, hagymás zsírra teszi nagyanyám, és addig kavargatja-nyomorgatja egy kis féloldalasra kopott fakanállal, míg szétmegy, amikor pedig színe feketésbarnára változik, tojást üt rá, de nem várja meg, hogy kemény legyen, úgy jó, ha csak kocsonyás, leveszi a sparheltről, közben már az alvókat, öcsémet, apámat költögeti, kész a reggeli fiacskáim, gyertek, hasatokra süt a nap.

kiporciózza

És a jégvirágos ablakon átiszánkodó sugarak dicsfényétől körülvéve megáll az asztal mellett, leteríti a rojtos szélű, sárgakockás abrosszal, villákat, kistányérokat vesz elő, kenyeret vág. Nagyapa is előkerül, topogva veri le bakancsáról a havat, ez hagymás vér, örvend, és gyermeki izgalommal várja, hogy felesége kiporciózza a reggelit. Ez a csemege csak férfiaknak és gyerekeknek jár, de nagymama és anyám szívesen lemondanak róla a javunkra, ahogy később, az ebédnél a májról, mellről, combról is, mialatt ők a csirke hátát, lábát eszegetik.

Előttem nagymama zöldzománcos tányérja, immár több évtizede megfosztva rendeltetésétől. Nem vágok itthon semmiféle jószágot, tollatlan, kizsigerelt, fej és láb nélküli, sápadt baromfitetemeket veszek a boltból, vérük már a csirkegyárban elfolyt, s hogy mennyi íz megy ezzel veszendőbe, csak az álltában is pusztuló tálról jut eszembe. Az idő több helyen lepattogtatta zöld zománcát, lassan terjedő rozsdafoltokat mart rá, közepén azonban még kivehető a kép, bár egy idegen biztosan nem nézné ki belőle a piros sapkás, talicskát toló kisfiút, azt meg, hogy apámra hasonlít, amint nagymama hitte, egyedül én tudom csak ezen a világon.

Véralma

Így hívták azt a feketébe hajló, mélyvörös színű apró almafélét, amit nyár derekán tett el Örzsi nagyanyám télire, de cigányalmának is mondták, és a piacról kellett venni, mert nem termett sem a Vizes utcai ház kertjében, sem Szentlőrincen. Ez utóbbi helyen volt a szőlő, mely földdarab csupán nevében volt az, még az előző előtti század végén megfosztották tőkéitől a filoxéra miatt. Helyükbe gyümölcsfákat ültettek: körtét, meggyet, szilvát és lasponyát – ez volt mifelénk a naspolya neve –, de nem sokat, hogy lombosodó koronájuk el ne vegye a fényt a krumpli, bab és borsó elől.

hozományba

Nagymama szőlőföldje után kisebbik húgának parcellája következett, mellette Pénztárca úré – nem pénztárca, bogárkám, pénztárnok – és végül Édesvicáé, az út másik oldalán meg a legidősebb nővér és két fiatalabb fiútestvér veteményese. Valaha az egész terület – a bikaakoltól a töltésig – Julianna dédanyámé volt. Hozományba kapta Putnoki nagyapától, és ezen osztoztak meg gyerekei, miután őt tizennyolcban elvitte a spanyolnátha. Akkor már nem az egyszeri megkapáláshoz szükséges napokkal mérték a területet, négyszögölekben számolták a testvérek jussát.

Egyedül Pénztárca úr telepített újra szőlőt a magáéba – onnan kerültek Csáki Zsuzsika kamrájába a karácsonyig frissen maradó fürtök –, a többiek kertnek használták, és dolgoztak benne szorgalmasan, kivéve Márit, a legfiatalabbat, aki diófával ültette be saját részét, végleg elvetve a művelés gondját. Ez a kopár liget szigorúan ékelődött be a viruló kertek közé, és ha zöldelltek is májustól októberig a fák, nemigen hoztak termést; senyvedtek a folyó közelsége miatt vizenyős talajon.

Véralmát tulajdonképpen ültethettek volna nagyszüleim a szőlőben, de ahhoz ki kellett volna vágni egyet a már termőre fordult gyümölcsfák közül, és ebben nem tudtak megegyezni. Nagyapa nem engedett a három szilvafából, mibül főzetök akkor pálinkát? Nagymama a befőzés végett ragaszkodott a többihez. Mit érők vele? Akkor meggyér vagy körtéér möhetök a piacra.

a stelázsi legalsó polcán

A Vizes utcai ház kamrájában a stelázsi legalsó polcán ötliteres üvegekben állt az ecettel eltett cigányalma a kékzománcos bödön mellett, amelyben a keményre fagyott disznózsírban lesütött húsok rejtőztek, a januárban leölt hízó fehérpecsenyéjének, oldalasának darabjai, s ha kibányászta nagymama a vasárnapi ebédhez valót, olvasztott zsírt öntött a helyére, hogy a maradékot újra elzárja a levegőtől. Télen majd minden héten kaptunk kóstolót is, mert nagy volt a rokonság, és a sülthöz meg disznótoroshoz nagymama ecetes almát tálalt savanyúságnak, de kaptam a piros zsíros kenyérhez is, ha kértem.

Az almák, mire kikerültek az üvegből, elvesztették mélytüzű színüket, megereszkedve, fakón és ráncosan, öreg prostituáltként kínálták magukat a feszes bőrű hurka és kolbász mellett, és semmiben sem hasonlítottak azokhoz a fényes héjú, bíborvörös, kemény húsú gyümölcsökhöz, melyeket nagyanyám úgy helyezett el az üvegben a szőlőlevél-ágyon, hogy minél szorosabban álljanak, bogárkám, s hosszában négyfelé metélt, hófehér tormaszállal ékelte be soraikat.

A többi gyümölcs nem sokat változott befőzés után; a hámozott, félbevágott barackok aranysárgák maradtak, a körték ugyanolyan elefántcsontszínben pompáztak, mint mikor eltette őket; az uborkák zölden, a meggyek bordón virítottak, és bár a cseresznyék színe más lett, fáradt rózsaszínjük egy cseppet sem volt rútabb eredeti pirosuknál. Hozzájuk képest a cigányalmák olyan szánalmasan néztek ki, hogy rájuk sem ismertem, amikor a terített asztalon találkoztam velük. Átalakulásuk csak a szilvák metamorfózisához volt hasonlítható, azok barnultak és ráncosodtak meg ennyire. Ám amit elvesztettek a vámon, azt megnyerték a réven. Karmazsin héjuk, hófehér húsuk dohányszínűre vált ugyan, üde savanyúságukat azonban édes ízek derítették, a nyár, a nyár emlékét őrizték töppedt bőrük alatt, és ha meg is puhultak valamennyire az ecetes lében, azért harapnivalók maradtak.

Mindig szerettem volna tetten érni azokat a pillanatokat, amikor az üvegbe zárt almák színe változni kezd, de sohasem sikerült, ahogyan az óramutatók mozgását sem látni, és azt sem, hogyan metsződik sima, fiatal bőrünkbe az első szarkaláb.

Cukor

Kezdetben süvegcukrot árultak. Z. még látott ilyet, azt mondja, sötétkék papírosba csomagolták és valóban süveg alakja volt. Szerette volna megkóstolni, de az anyja soha nem vett, hiába kuncsorgott érte. Az én gyerekkoromban már eltűnt a vegyeskereskedések polcairól, a boltos kocka- és kristálycukrot mért ki fémlapátjával a fiókból és papír staniclibe töltötte, anyám pedig színes bádogdobozokban tartotta a konyhaszekrény felső, üvegezett részében.

Ezek a pléhdobozok a századelőről maradtak ránk. Képeik – tenger, vitorlás hajóval, piros kendős, kalocsai menyecske, teaszüret Kínában – békebeli hangulatot idéztek, az aranykort, amikor még egymás mellett álltak a Ferenc Jóska és a Kossuth apánk arcképével ékes poharak a sublótokon.

némi gömbölyűség

Édesvicának, nagyanyám húgának fajansz fűszertartói voltak. Hasáb alakjuk szigorát némi gömbölyűség enyhítette, és hollandi tájat ábrázoló festésük a delfti porcelánokat utánozta. A két nagyobb a konyhaszekrény mélyedésében állt, egy sárgarézserpenyős, öntöttvas mérleg két oldalán. Ott vannak ma is, Édesvica kredencével együtt kerültek hozzám. Nagyon vigyázok rájuk, mert a só és cukor mellett gyerekkorom darabkái is megbújnak bennük. Csak egy jó varázsige kellene, hogy előcsalogassa őket, és legott visszaépülnének egésszé.

Bar-le-y és Ri-se betűzgettem feliratukat, bár nem tudtam, mit jelentenek, és vágyakozva néztem a festett szélmalmokat. Három évtized kellett hozzá, hogy a töltések tetején folyó csatornák között is megnézhessem őket – a fűszertartókon szebbek voltak –, de akkoriban még csak álmodtunk az utazásról. A határt kettős szögesdrótkerítés övezte, közöttük a felszántott senki földje, és száz méterenként katonák. Mindenre lőttek, ami élt és mozgott, például B. doktorék lányára. A vőlegényével indult el itthonról, az út végén azonban a szabad világ helyett két puskás ember várt rájuk, és a torkolattűz fellobbanása volt az utolsó, amit életükben láttak.

A sót a Barley feliratos edényben tartom, a cukrot a másikban, azonban hiába sós a só és édes a cukor, egyik sem olyan, mint régen. A porcukor nem igazán édes, a kristály túl apró szemű, és a kocka sem az a lapos téglaforma, mint a cukorfehér téli reggeleken, amikor még Édesvica vaskos ujjai ejtették egyenként a gőzölgő téjába, vagy anyám vette elő a kulcsra zárt konyhaszekrényből, egy a tied, egy az öcsédé, nyújtotta át szertartásosan, mint a pap az ostyát, de néha csak egyet kaptunk, elfelezve, mert nem volt több otthon. Jegyre adták, a háború végén már arra se; és a csokoládéval meg a borssal együtt a feketepiacra vándorolt. A világ nem törődött a cukorral, mindenki a béke mámorába mártózkodott, a Gőzmalom, a Vizes és a Kálvin utca asszonyai azonban nekiálltak kicipelni a fáskamrából az üstházakat, tüzet raktak a kondér alá, cukrot akartak főzni. Már elfelejtették, hogy az első háború végén sem sikerült valami jól a kísérlet, bár a répaszeletek akkor is, most is szétlottyadtak és gyöngyözött, habzott a sötét színű főzet. Fröcskölt is, mint a szilvalekvár, hólyagokat égetett a karjukra, és kellőképpen be is sűrűsödött. Aranybarnán csillogott a melasz az üstben, gyönyörű volt, akár az új világról elhangzó ígéretek, de soha nem lett igazi cukor belőle. Émelyítő bűz szállt a katlanokból, és hiába volt édes a melasz, semmiféle fűszer nem tudta elnyomni undorító ízét. Szaga bevette magát a lakások falaiba, a bútorok kárpitjába, a hajunkba, a bőrünkbe, az életünkbe. Sokan szívesebben itták keserűn a teát, miközben igazi cukorról álmodtak és valódi békéről a békeharc helyett, ami a háborúra következett.

Nagymamáék próbálkoztak még egy ideig, de fáradságuk hiábavaló volt, az émelyítő íz piskótába, tortába sütve is megmaradt. Ezért felhagytak vele, a sok melaszt meg föletették a disznókkal.

Narancs

Öcsém néhány nappal negyvenöt karácsonya előtt kóstolt bele élete első narancsába, és azon nyomban ki is köpte, mert hiába kellette magát csábítóan és illatosan, héjának belső, fehér rétege keserűséggel volt tele.

a feketézők batyuja

A narancs kalandos úton került hozzánk, de hogy valójában honnan származott, az rejtély marad az idők végezetéig. Akkoriban ilyen ínyencségeket nem lehetett találni a háborútól feldúlt Kárpát-medencében, csupán anyám meséiben fordultak elő és a hazaszállingózó deportáltak szerint az amerikai katonáknál, ők azonban nem ténferegtek át a szovjet övezetbe. A feketézők batyuja cukrot, lisztet, kolbászt rejtett, és Szatinszky néni még citromot sem árult. Sajnos, nincs szállítás, tárta szét karját anyám kérdésére, örülök, ha almát meg krumplit kapok, csak amit helyben termelnek, kérem szépen, sóhajtott és magában motyogva sepergetett tovább a boltja előtt. Anyám révedezve emlegette saját gyerekkorát, amikor déligyümölcsöt minden fűszeres árult, és frissen pörkölt gyarmatkávé illata terjengett az üzletek körül.

Apám kopaszra nyírt fejjel, bakaruhában, negyvenöt nyarán jött haza. Simán leigazolták és pár hét múlva kinevezték a szomszéd járás székhelyére, lakást azonban nem utaltak ki neki, a tanítóéknál lakott. Mi nagymamánál, a városban maradtunk, és nem láttuk hónapokig, anyám is csak decemberben jutott el hozzá egy alkalmi autóval. Pár napig nála maradt, és karácsonyra együtt utaztak haza. Azon a vonalon már hellyel-közzel menetrend szerint jártak a vonatok, rendes vasúti kocsikat húzott a vidáman dohogó gőzmozdony, nem utasszállításra berendezett marhavagonokat, és a fülkében, ahová beszálltak, nem volt felhasogatva az ülések kárpitja, egészben volt az ablak, a fűtés is működött. Tiszta egyenruhás, udvarias kalauz lyukasztotta ki a jegyüket, a mozdony sípja ismerősen sikkantott, si-hu-hu, si-hu-hu, skandálták a vonatkerekek, és az ablak fekete négyszögére tüzes jeleket rajzolt a kicsapó szikraeső. Szüleim kényelmesen hátradőltek a párnázott üléseken, átadva magukat az idillnek, mintha sose lett volna háború!

Talán félúton lehettek, amikor egy állomáson kivágódott a kupé ajtaja, és három lármás szovjet katona dülöngélt be hozzájuk. Tisztek voltak, mesélte apám, és részegek, mint a csap.

Bizonyára sztereotípiának tűnik, hogy a kort festő történetekben a győztesek rendszerint ittasak – a részeg jelző örök epiteton ornansként tapadt hozzájuk –, de az az igazság, hogy józannak nemigen lehetett látni őket.

alkoholmámor

Ez a három tiszt ott a vonaton, az első osztályú kupéban literes, zöld üvegből ivott, és apámnak velük kellett tartani, sőt, a zsenának is. Szüleim, mint akkoriban mindenki, ismertek néhány történetet az idegen katonák alkoholmámorban elkövetett tetteiről, volt némi saját tapasztalatuk is ezen a téren, de igyekeztek titkolni félelmüket. Anyám köhögött az erős italtól, kisüsti volt, legalább ötven fokos, alighanem a W. báró pincéjéből, és azok hárman hangos tetszésnyilvánítással nézték vergődését. Apám egész idő alatt egy körömráspolyt szorongatott a zsebében, nevetséges voltam, egész arzenál volt rajtuk fegyverekből, egyikük egy régi díszkardot is hozott magával, anyám meg azt latolgatta, hogyan menekülhetne ki a kupéból és érhetné el a peron ajtaját.

Félóráig ha tartott a közös utazás, ők ketten azonban örökkévalóságnak érezték, bénultan ültek, és az izzadság hideg patakokban folydogált hátukon. Szesz és mahorka – újságpapírosba csavart fekete dohány – torokkaparó füstje, katonaruhák áporodott szaga töltötte be a fülkét. A katonák beszélgetni akartak, és anyám megpróbálta felidézni a Máramarosban tanult ruszin szavakat, ám alighogy kialakult közöttük valami kezdetleges társalgás, a vonat újabb állomásra érkezett, és az útitársak kicsörtettek a fülkéből. Távozásuk ugyanolyan gyors és váratlan volt, mint érkezésük, csupán egyikük fordult vissza az ajtóból, és vigyorogva anyám kezébe nyomott egy narancsot, a gyerekeidnek, mondta, majd lekászálódott a többiek után.

A karácsony abban az évben majdnem békebelire sikerült Örzsi nagyanyám Vizes utcai házában. Fenyőfát is szerzett az angyal, a karácsonyfadíszek velünk voltak a menekülésben, és került ajándék is: fakard meg rongybaba. Nagymama feláldozta a tavalyi kakast, anyám bejglit sütött, Csáki Zsuzsika néni küldött néhány fürt szőlőt, és nagyapa kibányászott a farakás alól egy üveg bort. A narancs, majdnem elfelejtettem a narancsot, állt fel anyám ebéd után. A narancs a fűtetlen utcai szobában várta az ünnepet, az ebédlő-kredenc párkányán, és mindennap beszöktünk megnézni, hogy ott van-e még, de el sem tudtuk képzelni, hogy a belseje, az íze milyen lehet. Édes a leve és illatos, mondta anyám, ha rajtakapott minket odabent, és levette egy pillanatra, hogy orrunkhoz tartsa. Érzitek?

Türelmetlenül vártunk a csemegére, ami azonban késett, és a nyitott ajtón hideg levegő áramlott be a másik szobából. Előrehajoltam, hogy lássam, mi tart ilyen sokáig. Anyám, kezében a naranccsal a kredenc előtt állt, nézd, mutatta apámnak, aki utánament, nézd! A felemelt gyümölcs narancsszín héján kerek fehér folt árulkodott egy harapásról, körben öcsém apró fogainak nyoma.

Mit kell ebből drámát csinálni, nem olyan nagy dolog. Nem tudta, hogy kell megenni, mondta apám. Hát éppen ez az, válaszolt anyám, már négyéves, és még nem látott narancsot.

Zúza

Veronka unokám – vagy tíz esztendeje ő tüntette el azt a bizonyos rádlit, s aztán karácsonyig nem tudtam csörögét sütni – sudár, csinos leányzó, maholnap igazi nagylány lesz belőle. Pest környékén lakik, tulajdonképpen falun, mégsem nevezném falusi kislánynak, mint ahogy a főváros körüli kis települések sem falvak a szó alföldi értelmében, nem is hasonlítanak arra a helyre, ahol én voltam kisgyerek.

Veronka a húgával, Zsófival érkezik. Mit főztél?, kérdezik, alighogy belül kerülnek a kapun, mert kamasz létükre mindig éhesek. Ledobálják hátizsákjukat, ötvenen alul manapság nem szokás bőröndbe csomagolni, és már asztalhoz is ülnek.

az undorító

Becsinált levest kapnak, tejföllel habarva, a zöldségeket belepasszírozva, citrommal, babérlevéllel, kockára vágott főtt tojással. A kislányoknak ízlik a főztöm, és amíg esznek, megbeszéljük, mit szeretnének másnap ebédre. Mindegy, mi lesz, én mindent szeretek, így a kicsi, miközben a második tojást vagdossa szét tányérján, csak a csigát nem. Veronka csatlakozik húgához, én sem, fúj, az undorító, mondja, és elfintorítja az orrát: csigát én sem ennék. Pedig nem rossz, kelek a csigahús védelmére, olyan, mint a zúza.

Zúza? Mi az? Néznek rám kerekedő szemmel. Először azt gondolom, ugratnak, de nem, ártatlan komolysággal néznek: nem láttak és nem ettek még csirkezúzát, sőt, a kopasztás köznapi látványát sem ismerik. Nem élték át kisgyerekként azt a borzongató pillanatot, amikor a felnőttek elnyisszentik a csirke nyakát, a sugárban spriccelő, sötétpiros vért felfogják egy kislábasban, s a még ki sem hűlt jószág tollát nagyjából, csak úgy szárazon kitépdesik. Ezután leforrázzák, így könnyebb megfosztani szegényt a maradéktól, és a lábak vastag, sárga bőrét, mint valami ráragadt harisnyát, lehúzni. Azután a tálcára kerül pőrén, bőre sápadt, taréja fakó, kendermagos szép tollruhája lucskos újságpapírba csomagolva a szemetesvödör mélyén.

Akár a sebész szikéje, anyám kése biztosan vág bele a csirkébe. Mellcsontját föl, a farát meg lefelé feszítve megroppantja gerincét, és az ék alakú nyíláson át kiemeli a belső részeket. Szétbogozza a belek lilás gubancát, és kiszabadítja az aprólékot: a májat, a jérce növekvő tojásainak sárga gyöngysorát, vagy ha kakas az áldozat, a babszemformájú kakastojásokat; megkeresi a gömbölyded lépet, és végül a zúzát, a bordó és kékes színben játszó, apró kavicsokkal teli zúzógyomrot vágja ketté, hogy kifejtse recés, sárga belsejét. Megvan a szív is, ugyanolyan izmos, sűrű szövetű húsdarab, mint a zúza, cseppnyi aludtvért mos le róla anyám, majd megfosztja körmüktől a lábakat. Az aprólékból – a nyak, fej, szárnyvég is idetartozik – leves fő, és még ki se kerülnek a fazékból, öcsémmel előre megosztozunk a javán. Csak a zúzán egyezkedünk sikertelenül, de anyánk salamoni bölcsességgel elvágja a vitát: úgyis megfelezem, mondja, és ezt mindketten méltányosnak találjuk.

csodálattal adózom szakértelmének

Anyám a konyha mögötti árnyas, zöld szaletliben bontja fel a csirkét, én egy székre térdelve figyelem a műveletet, és csodálattal adózom szakértelmének, ahogy pontosan az ízületnél vágja le a szárnyat, a lábat, a combot; az izomkötegek és gömbölyű csontvégek könnyedén válnak szét kése nyomán, mint a Vörös-tenger Mózes népe előtt. Középső ujján az ametisztgyűrű halovány lila kövén játszadozik a vadszőlőlevelek között bujkáló napsugár, jegygyűrűjén meg-megbotlik, majd fejest ugrik a vájdling vizébe.

Anyám keze régóta por és hamu, csak a gyűrűjét őrzöm, de nem tudom viselni, nem megy föl egyik ujjamra sem. A karika belsejében véset van, talán egy mondás, egy fogadalom szavainak szépen cizellált kezdőbetűi, és egy dátum, jóval a születésem előtti időből. Nem tudom, mit jelentenek a betűk, és hogy mi történt azon a napon, amit a gravírozott keltezés jelöl, feloldhatatlan a titok, ám a szárnyasok trancsírozásának rítusát jól megtanultam. Legelsőre is egészben húztam ki a begyét, ügyesen lemetszettem a csőrét és nem fakasztottam el epéjét. Csak a nyakát nem bírtam elvágni soha. Hiába próbáltam, nem ment, szégyenszemre a szomszédba kellett átvinnem, az utca túloldalán álló nagy, fordított házba. A szomszédék kulákok voltak. Földjüket elvették, teheneiket, lovaikat elhajtották, házukba idegeneket telepítettek, és a két öreg az udvari szobában húzta meg magát. Oda szóltam be, egyik kezemmel a csirke ronggyal összekötött lábát szorongatva, másikkal kislányom kezébe kapaszkodva. A szomszéd egyedül búslakodott otthon, de jöttöm felvidította, hát miféle asszony maga, hogy nem bír el egy jércével? Na gyüjjön!, és én befogtam a gyerek szemét, ne lássa, ahogy a lenyaklott fejű, véres csirke haláltáncát járja a porban.

kép | Pieter Claesz festményei, wikimedia.org