Jámborné Balog Tünde

CODEX SIRENI

2014 április

CODEX SIRENI

1. A KERGE VALLOMÁSA

A Sellő halála után a Képíró eltűnt a városból. Szakácsnéja szerint nem vitt magával egyebet, csak néhány árkus papirost és a penecilusát, legalábbis ezeket hiányolta rajzasztaláról a sasszemű asszonyság. Egyetlen ember látta elmenni, a révész ütődött fia, kinek sokféle bolondériája volt: élt-halt a nyers madártojásért, járás közben minden hetedik lépés után megfordult maga körül, és szeretett történeteket kitalálni, amelyekben összevissza keverte a valóságot a képzelettel. Bár nem volt megbízható szemtanú, az eltűnés ügyében kihallgatták és jegyzőkönyvbe vették vallomását, amit a Csendbiztos megmutatott a Prédikátornak, a város legbölcsebb emberének és a keresett személy barátjának, mondjon véleményt róla. (Sajnos, az eredeti irat elkallódott, másolata azonban fennmaradt a Prédikátor feljegyzései között, ezek roppant kalandos utakon, más becses emlékekkel – például egy kormorántollból készült pennával – együtt hozzám kerültek, így értesültem első kézből egy két évszázados tragédia körülményeiről és következményeiről.)

ocsmány fajtalankodás

Leginkább arra volt kíváncsi az érdemes rendész, hogy a Prédikátor valóban szemtanúja volt-e a sajnálatos eseménynek – már abban az időben is így nevezték a kínos incidenseket –, mint a Kerge állította, mert városszerte sokféle hír és pletyka keringett, felajzva a kedélyeket. Noha a közvélekedésben a Képíró és a vízilány viszonya ocsmány fajtalankodás volt, Isten és ember ellen való vétek, a bestiális cselekedet – melynek véres nyomai másnap még ott éktelenkedtek a Régi Sárnyomó partján – felháborította a jóérzésű polgárokat, akik követelni kezdték a tettesek megbüntetését, ám a Csendbiztos mégse indíthatott hivatalos eljárást a kilenc halász ellen, mert mások és a saját meglátása alapján a Sellő nem minősült emberi lénynek, így elpusztítása sem lehetett gyilkosság. A Képíró eltűnése ügyében azonban meg kellett kezdeni a vizsgálatot, mert miféle dolog az, hogy egy városi notabilitás csak úgy ukmukfukk elillanjon?

Kerge, a révész fia azon az október végi éjszakán ott volt az ótemplomnál a Régi Sárnyomó partján, ahol a feldühödött halászok evezőikkel agyonverték a Sellőt, mert azzal gyanúsították, ő engedte el öreghálójukból a zsákmányt, és akkor sem ment haza, amikor a tömeg szétszéledt. Látta a halfarkú lány maradványait, szerinte – és ezt a Prédikátor is megerősítette – iszonyatos látvány volt. Véres húsdarabként hevert a sárban, békalencsével, csillámló pikkelyekkel teleszórva, és az a féleszű, meglapulva a tamariszkuszok között, végignézte rögtönzött temetését. Azt állította, a harangozó segítségével a Földmérő ásta meg a sírt a cinterem mellett, majd a nagyparókiáról kihozott lepedőbe csavarták a holttestet, és leengedték a gödörbe, mialatt a Prédikátor a fájdalomtól őrjöngő Képírót csendesítette.

A hibbant legény végignézte a kísérteties ceremóniát, és abból, amit elmondott, ki lehetett hámozni: a halleány igazi szertartást kapott, a Prédikátor úgy búcsúztatta, mint akárki emberfiát, és amíg imádkozott a holttetem fölött, az öles termetű Földmérő fogta át karjával a Képírót, nehogy a sírba vesse magát, ám amikor a zsoltár eléneklése után a harangozó elkezdte a földet visszalapátolni, a Képíró kiszabadult a baráti kezek közül, és sebesen elrohant. Hiába kiáltoztak utána, annak semmi foganatja nem volt.

bánatos prí-prí hangok

Későre járt, a bakter az éjfélt is elkiáltotta a toronyból, és a Kerge elálmosodott, a bokrok alá vackolódva biztosan szunyókált valami keveset, mert arra eszmélt, hogy a hold lemenőben van, sehol egy teremtett lélek, csupán a téli álomra készülő denevérek keringenek az ótemplom körül, és bánatos prí-prí hangokat cirreg az utolsó őszi bogár. Feltápászkodott hát és elindult hazafelé.

Mire a folyópartra ért, már csak a csillagok világítottak, a halásztanya előtt azonban világos volt, a Sellő gyilkosai mind a kilencen kint ültek a tűz körül és komor arccal, szótlanul bámultak a lángokba. A bolond fiú beosont a fűzfák közé, nem akarta, hogy meglássák, ki tudja, milyen gonoszságot forraltak megint, mert a homlokukon ott volt a jel – haljak mög itt ezön a szent helyön, ha nem igaz –, a Káin bélyege, amit nagytiszteletű Prédikátor uram magyarázott el múlt vasárnap a templomban, karjukra bűnjelek, fényes pikkelyek tapadtak, és ingükre rászáradt annak a szegény lánynak a vére. Vigyázva óvakodott tovább a korhadt törzsek között a rév irányába, ám hét lépés után megfordult maga körül, így láthatta meg a lopakodó árnyékot a halásztanya mellett, kiben a Képírót vélte fölismerni. Megdermedt az ijedelemtől: elment az esze, egyedül, puszta kézzel akar a halászokra támadni?

Ám az árnyék, vagyis a Képíró másra készült. Lefutott a lejtős parton a ladikokhoz, és előhúzva csizmája szárából valami késfélét, sorra elnyisszantotta a zsinegeket, melyeknél fogva kikötöztettek a fövenyen álló cölöpökhöz. Áradt a folyó, erős volt a sodrása, szempillantás alatt magával ragadta a hajókat és a haltartó bárkákat.

A halászok semmit sem vettek észre, elvakították őket a lángok, a rőzserakás ropogása, a fülükben megmaradt sikoltozás pedig elnyomta a neszeket, nem látták, mi történik a parton, nem hallották, hogy mint az uszadékfákat, egymáshoz lökdösi szökő hajóikat az ár. A Képíró az utolsóba ugrott bele, és két evezőcsapás után elnyelte a sötétség.

szerencsétlen halleány

A vallomásnak ezt a felét hitelesnek találta a Csendbiztos, és a Prédikátor is megerősítette a Kerge szavait. Igen, a Földmérő és a Képíró valóban a barátai: a Képíró és a vízilány szerelméről szóló mendemondák megfelelnek a valóságnak, és mindhárman jelen voltak a tragédiánál. Mégis inkább fültanúnak nevezné magukat, mert az előttük szorongók eltakarták a halászokat és áldozatukat. Sajnos, késve értek oda, nem tudtak közelebb férkőzni, hogy megakadályozzák a vérontást, de a hangok és az ottmaradt tetem állapota alapján úgy ítéli meg, hogy a Régi Sárnyomó partján azon az éjszakán a világ kifordult önmagából: a halászok állat módjára viselkedtek, és az a szerencsétlen halleány emberebb volt náluknál. Ártatlanul halt meg, mert a hálókat nem ő fosztogatta; idegen halászok jártak föl többször a várost behálózó ereken, a bakter látta őket a toronyból. Ezért nem voltak kétségei, és szíve parancsára lelkes lényhez illően temette el. Ami pedig a Képíró és a ladikok eltűnését illeti, barátja lobbanékony természetét ismerve, igaznak véli a vallomás ezen részét is.

További szavait azonban egyikük sem hitte el, a habókos ugyanis azt állította, hogy másnap, amikor madártojásért kereste fel a folyó nagy kanyarulatán túli, távoli nyárfaligetet, ahol a kormoránok – a nép nyelvén kárókatonák – fészkeltek, ismét látta a Képírót, éppen hálót vetett egy madárra. A Csendbiztos a történetet innentől teljes képtelenségnek tartotta, mert pro primo: ősz derekán nem költenek a madarak, tehát tojásuk sincs, ezt még a hülyék is tudják, amice; pro secundo: a liget lakói a darvakkal együtt több hete délre költöztek a közelgő tél elől. Ez a hígvelejű azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy nyárfarönkre ülve a Képíró térde közé fogta a vergődő, gágogó kárókatonát, és kihúzkodta néhány zöldesen fénylő, fekete evezőtollát, majd szabadon engedve a madarat, előkapta penecilusát, ferdére vágta a tollak végét, mint a pennákat szokás, és kivéve tarisznyájából az árkusokat, egyet közülük négyrét hajtva felszabdalt. Némi töprengés után a bal tenyerét – miután kereszt alakú vágást ejtett rajta – összegörbítve és kalamárisként használva, a kárókatona tollából készült pennát saját vérébe mártogatva írni, majd rajzolni kezdett a térdére fektetett papirosra.

A Kerge felmászott a Képíró mögötti fára, és onnan leste, mit művel, de mivel sose tanult betűvetést, elolvasni sem tudta a Képíró által rótt jeleket, a rajzot azonban az írás alatt felismerte: a Sellőt ábrázolta bámulatos élethűséggel. Ha nem látom, hogy a saját vérit használja, el se hiszöm, mer mindön a maga színibe vót csinálva: a haja, mint az érett búza, a szeme ződ, mint a májusi fű, orcája rózsa, a mellye dombja meg, aj… (Az ábra leírásának további részletei hiányoznak a vallomásból. Talán a legény szókincse volt szűkös és nem talált megfelelő jelzőket? A jegyzőkönyvet vezető írnok volt túl szégyenlős? Vagy a Csendbiztos húzta ki a sikamlósnak ítélt szavakat? Megannyi kérdés, amire nincs felelet.)

Hogy elkészült a rajzzal, a Képíró átalvetőjébe tette a lapokat meg a tollakat, és kotorászni kezdett az avarban. Vérállató füvet keresett, a letépett zöld leveleket vérző markába szorította. Delet harangoztak a városban, és a féleszű úgy vélte, azért hallatszik idáig, mert eső lesz. Nem akart elázni, meg is éhezett, a lába elzsibbadt a kucorgástól. Csendben lemászott a fáról és elindult hazafelé. Távoztában vagy két tucatszor fordult meg maga körül, mielőtt a folyót követve elkanyarodott az út, és a Képíró alakját eltakarta a kökénybozót, de mindannyiszor ugyanazt észlelte: a piktor eszelős tekintettel ül a rönkön, bal keze ökölben, fölötte a fán tollászkodik és megnyomorgatott szárnyát próbálgatja a kormorán, az elkötött ladik félig a szárazra húzva hever a parti homokon, vízbe érő farán loccsanva törnek meg a hullámok, és súlyos, szürke felhők gyülekeznek a folyó felett.

szörnyű szcéna

Délutánra eleredt az eső. Csendesen szitálva, kitartóan esett másnap reggelig, és elmosta a szörnyű szcéna maradványait: vért, pikkelyt, hínárt a Sárnyomónál, lábnyomot a parti homokon, mindent, ami a Sellő meggyilkolására és a Képíró eltűnésére emlékeztetett. A révész fiát hiába űzte vissza a ligetbe a kíváncsiság, senkit sem lelt ott, csupán a szél járkált a kopár fák közt az ólmos ég alatt.

(A Prédikátor jegyzetfüzetében nem esik több szó a beszélgetésről a Csendbiztossal, a révész kelekótya fiát azonban pár évvel később megemlíti, mintegy igazságot szolgáltatva neki, mert – mint írja – a furcsa könyv megérkezésével fényes bizonyságot nyert, hogy vallomása második felében is a tiszta igazat mondta.)

2. A FURCSA KÖNYV

Az Úr 18** -dik évében a zimonyi delizsánsz postacsomagot hozott a Prédikátornak. Araszosnál alig volt nagyobb a küldemény, pergamenszerű anyagba csavarva – kormoránbőr volt a Földmérő szerint –, és hánccsal erősen megkötözve. Ütött-kopott, viharvert kis pakk volt, látszott, milyen nagy utat járt be. Hónapokig hányódott a Balkánon, kolduló dervisek, görög kalmárok, a Fruska Gora borával kereskedő cseri barátok tarisznyájában utazott, kik szívességből vitték magukkal és adták tovább, hogy végül a zimonyi postaállomásról eljusson címzettjéhez, a Prédikátorhoz, ki igen sokáig nézegette-forgatta, mielőtt felbontotta. A címzés szokatlan színű, barnásvörös tintával volt írva, és a Prédikátor rendetlenkedő szíve nagyokat dobbant, akár időváltozáskor, ha a kossava kitör a hegyekből, mert hirtelen eszébe jutott a Kerge vallomása a Képíró kalamárisáról, és a betűk formája is igen ismerősnek tetszett.

Reszkető ujjakkal bontotta ki a csomagot, melyből a legfurcsább könyv bukkant elő, amelyet valaha látott. Ugyanolyan bőrbe kötötték, aminőbe csomagolták, és az üres előzéklap verzóján csodás színekben játszó, a Képíró Sellőjét ábrázoló kép ékeskedett. Gyengülő szemével sem volt nehéz ráismerni, és azonnal eszébe jutottak a Kerge poémába illő szavai: haja, mint az érett búza, a szeme zöld, orcája rózsa…

A könyvet kézzel írták, mint a hajdani kódexeket, rajznak beillő kalligrafikus betűkkel, és végig ugyanazzal a különleges tintával, amellyel a címzést is. A Prédikátor megborzongott, mert nem valami növényi nedvet vagy festéket használtak hozzá: vér volt a tinta. Levélnek azonban – ami magyarázatot adna a példátlan műre – nyomát sem találta, pedig legelőször végigpörgette lapjait, hátha közöttük van az episztola, de a névtelen feladó egy apró kis cédulácskát sem küldött.

Nem mintha nem találta volna ki már a csomag kézbevételekor, kitől származik.

A szöveget a páros oldalakra írta a névtelen szerző, a páratlanok rajzokkal voltak tele, aprócska ábrák váltakoztak nagyobb képekkel, még mappa is volt közöttük, amelyről azt gondolta, a Duna-deltáé lehet, ahol számtalan ágra bomolva éri el a Fekete-tengert. Mestermunka volt a maga nemében, szebb, mint a Földmérő várostérképei; égkék vízfolyások között zöldellő nádasokkal, üde rétekkel, viruló ligetekkel. Marsilius enciklopédiájában látott hasonlókat – kötetei féltett kincsei voltak bibliotékájának –, a tudós olasz tábornok mappáin azonban nem szerepelt a Danubius torkolatvidéke, ő csak a Jantra folyóig jutott el, a Képíró feltételezhetően a tengerig.

Megdöbbentő sajátossága volt a szövegeknek, hogy olyan jelekből álltak, melyek egyetlen, a Prédikátor által ismert nyelv elemeire sem hasonlítottak, noha egykor a göttingai Universitas könyvtárában több tucatnyit áttanulmányozott az egyiptomi hieroglifáktól és a babiloni ékírástól kezdve a héberen, a görögön, a perzsán át a kínai és japán írásokig.

lingua ignota

Felismerhetően szavak alkották a lingua ignotát, betűi vagy jelei azonban összekapaszkodtak, keresztezték egymást, mint madárlábnyomok a havon vagy az időmart rovátkák a Földmérő kertjében talált meteorkő felszínén, és a sorokat nem egyenesen írták egymás alá, hullámzottak, mint szélben a folyó tükre.

A kötet képecskéi mívességükkel és ragyogó színeikkel első pillantásra lenyűgözőek voltak, és egy fantasztikus vízi világ flóráját és faunáját mutatták be csudálatosan szép és elrettentően csúf chimerákkal, minden bizonnyal a térképen ábrázolt deltavidék élővilágát. Ezután a táj hominidái következtek: szirének, sellők és más, soha nem látott hal-, madár- és hüllőemberek, pikkelyekkel, tollal vagy ágakkal, levelekkel borított figurák, teljes anatómiájukkal, életmódjuk, szokásaik ábrázolásával, melyek közül néhány mélységesen megbotránkoztatta a Prédikátort, a Földmérő szerint azonban – ki fiatalon sokat látott külországi kóborlásai során – a legnagyobb művészek kezéből is kerültek ki hasonló rajzolatok. A kódex miniatúráit bizonyos Bosch nevezetű flamand piktor festményeihez hasonlította, melyeket Madridban, a királyi gyűjteményben látott. Az általa igen nagyra tartott japán mesterek metszetei között ugyancsak vannak effélék, győzködte a Prédikátort, sőt, Itáliában is az etruszk sírkamrák falán.

Ha volt is kétségük az alkotó személyét illetően, a Codex Sireni – így nevezték a kötetet – utolsó harmadát átlapozva szertefoszlott, mert a befejező rész tucatnyi rajzán a Képíró és a vízilány szerelmének tragikusan végződött históriája elevenedett meg olyan művészi invencióval ábrázolva, hogy hatására újra átélték az eseményeket. Akárha érzelmes románt olvastunk volna, úgy nézegettük szegény barátunk megrendítő képeit, írta jegyzeteiben a Prédikátor.

A szövegtükör megváltozása ezen oldalakon arra engedett következtetni, hogy leírások helyett versek kísérik a képregényt, melyek színvonalát azonban nem voltak képesek megítélni, mert az írás kifogott rajtuk, megfejtésére irányuló törekvéseik sorra kudarcot vallottak, és soha nem tudták meg, vajon a világ legszebb szerelmes versei rejtőznek a hullámzó és ölelkező sorokban, vagy csupán kínrímekkel teli klapanciák.

3. SUMMA

A Képíró több évvel a kódex hazaküldése után tért vissza a városba. Egy sószállító hajóról szállt le a fapiaci kikötőben, ahol sok ember tolongott, de senki sem ismert rá, és amikor bezörgetett a nagyparókiára, a harangozó át akarta küldeni az ispotályba, ott fogadták be a kolduló vándorokat éjszakára. Szerencsére a Prédikátor felfigyelt a hangokra, és bár ő sem ismerte fel a rongyos gúnyájú, gubancos szakállú csavargóban daliás ifjú barátját, megszánta a szerencsétlent, és szólt, hogy engedjék be.

a felismerés legcsekélyebb jele nélkül

Miután a harangozó és a szakácsné megfürösztötte, csimbókos haját-szakállát levágta, úgy-ahogy visszanyerte eredeti formáját, bár hátát meggörnyesztette, bőrét kicserzette, csillogó szemét homállyal vonta be az idő. Zavarodottnak látszott, és semmit sem beszélt arról, hol és mivel töltötte az elmúlt évtizedet. Könyvét – melyet a Prédikátor a kezébe adott – szórakozottan, a felismerés legcsekélyebb jele nélkül lapozgatta, élete megrekedt annak az egykori napnak a hajnalán, mikor a halászok sellőt fogtak a Régi Sárnyomónál. Ami attól kezdve történt, kihullott emlékezetéből, mint krajcár a lyukas lajbizsebből. A sótömbökkel megrakott hajó matrózainak danái térítették magához, de fogalma sem volt róla, hogy s mint került a fedélzetre, és a legények sem tudtak mit mondani. Senki nem látta felszállni, egyszer csak ott volt a hajón vásott köpenyébe burkolózva, akár egy kísértet.

Barátai sokáig próbálkoztak múltja elveszett darabjainak felszínre hozásával, mert meggyőződésük szerint – akár a csodás Atlantis az Óceán fenekén – elméje mélyén ott rejtőzik a megfoghatatlan világ és a halhatatlan szerelem, amelyről szíve vérével írt és rajzolt tudósítást, de minden kísérletük sikertelen maradt. Soha nem derült ki, hogy a Képíró hol töltötte az elmúlt tíz esztendőt, és látta-e valóságosan azt, amit rajzolt, vagy megbolydult képzeletének teremtményeit örökítette meg a Codex Sireni lapjain.

Néhány hét pihenés után a Képíró visszatért régi mesterségéhez. Számos templomot, kúriát és polgárházat kifestett, idővel megházasodott, gyermekeket nemzett, és olyanná lett, amilyennek K. Vidor, a színész emlékirataiban leírta. Magas, széles, nagy csontú ember, kinek csizmái éppoly szélesek és négyszögletesek, mint az orcája, sőt, néha úgy tetszett, mintha azok is szakállasak lettek volna. Barátsága a Földmérővel és a Prédikátorral ugyan megmaradt, de találkozásaik megritkultak, s ha összejöttek néha, nemigen szólalt meg. Némán ült a Prédikátor méhesében, gondolatai máshol jártak, és csak annyi időre hagyta abba a bal tenyerében dudorodó vastag forradások szórakozott simogatását, amíg kortyolt a borából. Hazafelé menet a templomkerten átvezető kerülőutat választotta, a cinteremnél pedig megállt, bár maga sem tudta, miért, és ha összetalálkozott a járás közben forgó Kergével, aki árván maradva koldulásra adta fejét, pár krajcárt mindig a markába nyomott.

(A Codex Sireni a Prédikátornál maradt, és halála után az eklézsia tulajdonába ment át könyvtára többi kötetével együtt. Az utódok az ördög bibliájának tartották, külön tékába zárták, legszívesebben elégették volna. Ellenőrizhetetlen mendemondák szerint valamelyik nagytiszteletű asszony meg is kísérelte, azonban a tűz nem kapott bele, a lángok csupán körülnyaldosták, de kikerülték. Egészen az első világháború végéig szerepelt a könyvjegyzékben, az antant-megszállás után a hivatalban lévő lelkész törölte. Állítólag egy román, más források szerint francia tiszt vitte magával, és azóta nyoma veszett.)

kép | Codex Seraphinianus