Jámborné Balog Tünde

BIVALYOK NAKONXIPÁNBAN

2013 február

BIVALYOK NAKONXIPÁNBAN
In memoriam Páll Lajos (1938–2012)

Két napja szakad a hó. A fák szügyig belémerülve állnak, és az árok lassan egybesimul az úttesttel. Éjszaka van, semmi sem töri meg a fehérséget, csak a kocsibejárón hajlong egy madár, lehajlik-felemelkedik, nyakát nyújtogatja, szárnyra kapna, de nem bír, lába belefagyott a hóba, csapdába esve dülöng, majd lehanyatlik, mígnem a rohamokban támadó északnyugati szél újból felcibálja, hogy folytassa vergődő táncát. Révülten nézem, hogyhogy egy madár? Micsoda madár? Főnixmadár? Lélekmadár? Vagy egy összegörbült platánlevél imbolygása? (Bár a mi utcánkban nincsen platán. Nakonxipán narancsfái rajzolódnak ki az éjjeli havazásban).

nagyalföldi blizzard

A hó elnyel minden zörejt, eltemetődnek az éjszaka neszei, csak szél sikongat néha, nagyalföldi blizzard, és álmomban lomha, fekete bivalyok tiporják a távoli Kalonda gyolccsal borított lejtőjét a friss sírdomb fölött.

Lajos, elér-e hozzád még a hangom?, szólítlak kölcsönszavakkal, mert ha már senkit és semmit, de ezt a verssort a hó és a kövecses föld alatt is meghallod, ha nem válaszolsz is rögtön, mert roncsolt gégédből lassan jő elő a dünnyögés: véled már ne törődjek, jó helyen vagy, ahol vagy, s mióta végleg partra szálltál, a rossz emlékek se bántanak, mint régen, amikor idecsalt a sóhegyek közül a Maros-parti nyár, a fürdő hévvize és a művésztelep kóbor piktorai: az ablakába angyalfogót fabrikáló Gábriel, a hallgatag Féldeci Péter és Pö Sö a római arcélével, aki versedben egy Pán bomló kedvével aggatta magára díszeit, holott csupán szőlőgerezdekkel rakta meg zsebét a vendégség után.

rémeiddel küzdöttél

De minden hiába. Nessus-gúnyád levehetetlen, múltadat ide is magaddal hurcoltad, és amikor a mulatság után felbaktattál az ürességtől kongó, régi banképület második emeleti szobájába – melynek felét egymásra polcolt, kimustrált vaságyakkal zsúfolták tele –, oda lett az esti görög mámor, és álmodban rémeiddel küzdöttél a Duna-delta nádasai közt hánykódó rozsdás vas-szörny, az Andromakhé gyomrában, és hiába a dús vacsora, az éhség, a nyurga kamasz, lassan kitelik …hatalmas lesz. Röffent kínjában a többször megtalált és elkobzott, fagyott vadmalac, hátad mögött pedig újra és újra süllyed Sodoma.

És így tovább pitymallatig, míg ki nem ragadtak vaksötét éjszakádból az elvetélt párkák, a padláson tébolyultan kiáltozó galambok, hogy tovább fesd az állványon álló, félig kész képen az otthoni tél fehér hegyoldalait a széttárt karú, elágazó úttal, amelyen egyszer majd elindulsz lomha bivalyok vonta szánodon, beléveszve a festmény havába, mert tudni vágyod, merre van Na’Conxypan?

Néha éjjel is festettél, villanyfénynél a fülledt augusztusi éjszakában, ám ha meghallottad a nyári hold csobbanását, amint az égi rónáról az alvó Marosba vetette magát, félbehagytad a munkát, beletörölted festékes kezed egy kockás flanelrongyba, és kiálltál a keskeny függőfolyosóra, ahol kéznyújtásnyira tőled robbantak szét hullócsillagok, és a vékony vaskorlátnak dőlve addig néztél merően a lámpák narancs fényében himbálózó gimnáziumra, míg meg nem láttad a fekete ablakszemek mögött szakállas árnyát ama boldogtalan poétának, ki egykor – volt annak nyolcvan éve már – ottan tanárkodott. Két utcán túl, és innét odalátni, gondoltad, és képzeleted camera obscuráján át meglested a pillanatot, amikor Juhász tanár úr a pimasz diákokat feledve lenézett a tágas térre. Öreg park ágyán ó szobor némán az égre szónokol bronz attilája szürke dér repdesték körül kósza verssorok, míg mögötte tombolt az osztály. Nem törődött velük, befejezte a strófát – és a csönd csak zenél –, de mielőtt nagyot sóhajtva visszafordult volna, átnézett a háztetők fölött, át nyolc évtizeden, egyenesen rád, Lajos. És akkor intettetek egymásnak, mint két hajó kapitánya összetalálkozva a tengeren. Egy mozdulat volt csupán, és már el is tűntetek egymás csodaváró szeme elől. Azután ott, a semmi ölelésében a sistergő csillagok alatt verset fabrikáltál te is, csak úgy, fejben, ahogy papír s penna híján az Andromakhé uszályán. Az alvó Marossal kezdted. Hogy álmaival bukik a Tiszába. Hogy a füzek krinolinos nők, lábujjuk az árban meg-megmártják. Hogy mélyén csak az irtózat él. S a végig nem járt gondolat „eltűnni kéne”, szavak, szavak, csak látomás volt, s ez is szétszakadt, raktad össze, hajnalban meg tollba mondtad az éjszakai csavargásból megtért Gábrielnek.

Főnixmadár? Lélekmadár? Elszáradt platánlevél?

A madárnak már csak a nyaka és feje látszik, egyre sűrűbben esik. Ki tudja, eláll-e valaha is? Az egynapos hó már száz éve kitart Nakonxipánban, a festő – Giotto jó utóda – és a bánatos költő hűlő kapucsínóját kevergetve kinéz a kávéház földtől plafonig érő üvegablakán, és ámulva látja, hogy bivalyok vontatta szán siklik a narancsfák alatt.

kép | Páll Lajos festményei