BITANG

Erdélyi nagyapám szigorú ember volt, tanár. Napjai pontos beosztás szerint teltek nyugdíjas korában is. Akkor is korán kelt, amikor már nem járt be az iskolába, derékig megmosakodott a kékvirágos porcelánlavórban, természetesen hideg vízben, a férfiember legyen edzett – a vizet a kis cseléd készítette be este a márványlapos mosdón álló kancsóba –, és fejét is alaposan bevizezte, hogy a lukacsos, dohányszínű hajkötővel könnyebben megregulázza rakoncátlanul göndörödő fürtjeit, enélkül olyan lennék, mint valami cigánylegény, de előtte még vörösre dörzsölte bőrét a durva törülközővel. Vagy tucatnyi éktelenkedett belőlük a levendulaillatú szekrény polcain a sok finom sifon fehérnemű között. Nagyanyám ki nem állhatta ezeket a parasztos szőtteseket, nagyapám viszont ragaszkodott hozzájuk, kenderből font szálaik között megbújt a múlt. Soha el nem múló honvágya haláláig gyötörte, noha életének első szakaszát beárnyékolták születésének körülményei, és valahányszor visszagondolt a régi időkre, hogy felidézze a Pokol-láz nárciszmezőit vagy osztováta mellett ülő anyja arcát, még most is hallani vélte a többi siheder csúfondáros hangját, ahogy utána kiabálják a gyermekkorát megkeserítő szót, ami miatt annyit verekedett – képes volt a nálánál nagyobbaknak, idősebbeknek nekimenni –, hogy veszett híre támadt a faluban. Tartottak tőle; tudták, hogy rúg, vág, harap, csak csapatban érdemes vele kikezdeni, pedig kistermetű, vékonydongájú fiúcska volt, ám erős, akár a szentkereszti borvíz. Akkorának született, mint egy macskakölyök, a bába úgy pofozta életre, és bár azt gondolta, jobb lenne, ha meg se maradna ez a szegény kis bitang, mindent megtett az életben tartásáért.

Alig tizennégy esztendős volt, amikor anyja temetése után végleg elhagyta apja házát, és egyetlen alkalmat kivéve nem is ment haza soha többet. Előbb nem akart, azután meg már nem lehetett.

sós vérét nyalogatva

A szőttes törölközőket – két végükön szedettes piros csíkkal – akkor vette elő Antal Anna kamarába száműzött szuszékjából, amikor cseperedő leánykáját – anyámat – hazavitte Oláhfaluba, hogy lássa a gyermek, honnan jött apja, s mire vitte a maga erejéből. Mert tagadhatatlan: szegény, mezítlábas székely fiúcskából tiszteletreméltó, keménygalléros polgárrá verekedte magát, tanár úr lett, törzshellyel a brassói Arany Koronában, ahová tanítás után pontban déli tizenkettőkor beült kollégáival egy korsó frissen csapolt sörre, ám otthon, a falujában – hogy összement a húsz esztendő alatt, minden olyan kicsi lett benne! – újra rátört a régi érzés. Hallani vélte, hogy összesúgnak a háta mögött, nem az Antal Anna bitangja jár-kel ott olyan peckesen?, s amíg végigment a leánykával az ismerős utcákon, látta negyedszázaddal azelőtti magát, amint betört orral, felrepedt szájáról sós vérét nyalogatva óvakodik haza a kertek alatt, lassúra fogva sántikáló lépteit, hogy elodázza a pillanatot, amikor anyja könnybe lábadt szemébe kell néznie, és meghallja apja neheztelő dörmögését, te sose javulsz meg, fiam.

Amikor már elkerült otthonról, a felsőbb iskolákba nem követte a születését övező szégyenteljes titok, ott maradt az a Hargita roppant sziklatömbje alá temetve, no meg a keresztlevele rubrikáiban, de a franciskánus atyák megértőbbek voltak a falunál, egy szóval sem vetették szemére, hogy anyja leányfővel szülte, és csak a később megkötött házasság révén kapta meg az apja nevét, egyedül páter Simon, a rendfőnök jegyezte meg, sose búsulj fiam, a szerelemgyerekeket szereti a Jóisten. Nagyapám esketését is ő intézte – lévén nagybátyja a menyasszonynak, Margit nagyanyámnak –, de hallgatott nagyapám titkáról, mint a sír, és mint ama leselkedő hold a májusi égen, mert az sem árulta el, mit látott a szénapajta padlásán. Igaz, mielőtt felkapaszkodtak a létrán, a szép Antal Anna szavát vette a legénynek – ugyanúgy, mint ama skóciai hajadon Burns költeményében –, hogy bármi essék is odabent, mindhalálig titok legyen, s ha csak dédapámon meg a holdvilágon múlott volna, titok is marad, csakhogy egy idő után Anna szoknyája hátul hosszabbodni, elől kurtábbodni kezdett, és ezen nem lehetett segíteni, mert nagyapám erőst kapaszkodott az életbe, sem a forróvizes dézsa, sem az ól tetejéről való leugrás nem térítette el szándékától, hogy törvénytelen bitangnak ugyan, de kilenc hónap múlva a világra jöjjön. Dédapám a katonaságnál szerencsére mit sem tudott erről, mert ha meghallja a hírt, biztosan ott hágy csapot-papot, s ki tudja hány botütéssel és hány év fogsággal fizet a szökésért.

tulajdonképpen nincsen folt

Nagyapám lelki sebei az évek múlásával szépen gyógyulgattak, csak néha borzolta föl a hátán a szőrt a szégyen emléke, például amikor a Kántor fiai – Margit nagyanyám testvérei – a családfát emlegették. Származásukat egyenesen Báthory lengyel királyságáig vezették vissza, a legendák szerint akkortájt került volt anyai ági ősük, egy bizonyos polyák nemesember – egyszer gróf, másszor báró – Erdélybe, de nagyapám azzal nyugtatta magát, hogy az ő becsületén tulajdonképpen nincsen folt, egyébként is büszkén nézhet a rátarti sógorok szemébe, oláhfalusi ősei több fejedelemtől, sőt, Lipót császártól kaptak kiváltságlevelet, valamelyik ük-üke pedig Rákóczitól kutyabőrt; katonáskodni sem kellett volna az apjának, s ha nem vállalja a berukkolást egy más falubéli gazda fia helyett – rétje meg egy darab erdeje lett az árán – belőle sem lesz fattyú, vagy ahogy otthon nevezték: bitang.

Ezeken járhatott nagyapám esze ott a márványlapos mosdó metszett tükre előtt a fényesre fent beretváját húzgálva behabozott arcán, és még azon is elmorfondírozott, hogy mi lett volna, ha törvényes ágyból születik. Vajon akkor is tanult emberré lesz? Vajon akkor is hajtotta volna a dac, hogy megmutassa a világnak, mire képes bitang létére? Ha nincs rajta a billog, most alighanem fát döntögetne az erdőn, deszkával szekerezne Brassóba, Szeredába, s kaszálná a szénát a tehénkének meg a bivalyoknak. Igaz, akkor nem repíti el Trianon forgószele sem erre a lapos alföldre, ahol dombnak látszik a vakondtúrás is.

Beretválkozás után a bajuszformázás következett, majd arra is felkerült a megfelelő kötelék, hogy mindkét oldala egyformán pödörödjön, és a vége tűhegyesen meredezzen, mint a Camargue kis fekete bikáinak szarva az anzixon, amit Margit nagyanyám rakosgat a szentképei között. Az ereklyeként őrzött lapot a Kántor küldte még a millennium előtt rosszcsont gyermekeinek Dél-Franciaországból azzal a fenyegetéssel, hogy haza se jön többet, beáll matadornak vagy légiósnak, ha panaszt hall róluk. (Ez az utazás egyike volt sómániás dédanyám hóbortjainak, és a majd kétméteres, szátfatermetű Kántor még erre a bolondságra is hajlandó volt a kedvéért. Mert bizony nem vallott ép észre, hogy valaki a Rhone-delta vad, mocsaras vidékére kívánkozzék, ne Herkulesfürdőre vagy Marienbadba, s ha már mindenáron tenger kell neki, ott van Velence és Abbázia. Sólepároló tavakat meg, amikért annyira odáig volt az anyósa, közelebb is látni, elég Itáliába menni, de nem, Kántorné dédanyám pont oda kívánkozott, ahol nyughatatlan vérű apja, a lengyel földről szalajtott sótiszt kóborolt fiatal korában. Még szerencse, hogy Margit semmit sem örökölt bohémségükből, áldott jó teremtés, ha nem is tudott fiút szülni neki.)

Miután a másnapra mindig kiserkedő sörtéket lehúzta arcáról és végzett a bajuszápolás rítusával is, nagyapám felvette a szék hátára készített tiszta inget, hátranyúlt a mindeddig ipszilon alakban leffegő hózentrágerért, szárait rácsíptette elöl a nadrág korcára, s imígyen felkészülve elindult a nappali felé, ahová frissen pörkölt kávé, pirítós és tojásrántotta illata csalogatta, szétrebbentve a múlt árnyalakjait.

nyakas ember

Az oláhfalusi látogatás történetét anyámtól hallottam. Hatéves lehetett, amikor kicsinagytatánál járt – a kicsi jelzőt ő ragasztotta apai öregapjára – és bár soha többet nem látta, emlékezete jobban megőrizte képét, mint a zselatinos üveglemez, amit akkoriban használtak a fotográfusok. Kicsinagytata fele akkora volt, mint másik nagyapja, a Kántor, fehér posztóból szabott harisnyát és bocskort viselt hasonlóan a brassói piac székely deszkaárusaihoz, zsíros, szürke haját vastag varkocsba, üstökbe fonva viselte. Akkoriban, a kilencszáztízes években már nemigen lehetett ilyet látni, de ez a dédapám nyakas ember volt, ha apámnak s az öregapámnak jó volt, nekem es jó lesz arra a kicsike üdőre. Arcát mély árkok barázdálták, és anyám szerint a ráncokat meg az üstököt leszámítva hajszálra olyan volt, mint a nagyapám: ugyanaz az alacsony, vékony termet, s hozzá a széles homlok, hajlott orr, egymástól távol ülő szemek, csak meggyfaszipka helyett a pipa csutoráját szorította a foga közé. Második asszonyával nem találkoztak, a látogatás idejére elment valami rokonához, nem volt kíváncsi a tanár úrra, aki majd húsz esztendeje miatta hagyta el a szülői házat, mert nem bírta elviselni, hogy anyja helyét más asszony foglalja el, noha megértette, hogy kell valaki, aki megfeji a tehénkét, ordát készít, rendben tartja a házat, megfőzi a puliszkát, s ha néha akad egy ürü a sátoros ünnepekre, azt is megsüti annak rendje és módja szerint, amíg apja a szekercével az erdőt járja vagy a szénát kaszálja a kert fölötti domboldalban.

Osztán fiú nincsení?, kérdezte a szép zöld szemeskályha padkáján üldögélő öreg, és ezzel akaratlanul is eltalálta nagyapám másik érzékeny pontját: anyám születése után Margit nagyanyám három fiúmagzatát is elveszítette, s hiába volt magas, erős teremtés – fél fejjel nagyobb nagyapánál –, több gyermeket nem tudott kihordani. Apámnak sincsen fia rajtam kívül, hacsak nem csinált még néhány bitangot, tromfolt vissza nagyapám, de azon nyomban meg is bánta, s enyhítendő szavai élét, hozzátette, hanem ez a leányka három fiúval felér. Minden gombát, madarat ismer az erdőn, s olvasni is tud, pedig nem jár még iskolába.

Kicsinagytata tapintatlan kérdése és nagyapám goromba válasza után a levegő megfagyott körülöttük, és nemigen találták a szavakat, amiket el kellett volna mondaniuk egymásnak, csak üldögéltek némán a tavalyi fenyővizet iszogatva.

A vendégség hamar véget ért; nem volt miért tovább maradni, és az udvarhelyi fuvaros is sürgette őket, hogy menni kéne. Ilyenkor, október végén már nem szeretett setétedés után kocsikázni; a szél hószagot hozott a Hargitáról, s ha elkezdődik a havazás, a farkasok lejjebb húzódnak a hegyekből, azokkal pedig nem jó éjszaka találkozni.

Indulás előtt nagyapám keresni kezdte a nemesi levelet, azt a bizonyos kutyabőrt, magával szerette volna vinni, de megrágták az egerek, csak piros spanyolviasz pecsétje maradt épen, beérte hát anyja szőtteseivel, úgysem kellenek ezek itt senkinek.

Rövid volt ugyan a látogatás, anyám emlékezetébe mégis minden szó, minden gesztus, minden mozzanat belevésődött, ha nem is sokat értett a történtekből. Kérdezni azonban nem mert, csak magában rakosgatta össze a mozaikdarabkákat, de hiába próbálkozott. Teltek-múltak az évek, apja múltjának térképe nem lett teljes, sarkában felderítetlen fehér folt éktelenkedett: egy titok, egy Terra Incognita.

ami egy fiúnak dukál

Ám a titok furcsa jószág, nem lehet örökké féken tartani, a legrejtettebb dolog is napvilágra kerül egyszer. Anyám életében is elérkezett a megismerés pillanata, és ennek bizony nemcsak a titok természete és a történelem, hanem maga nagyapám is oka volt. Olthatatlan és teljesületlen vágya egy fiúgyermek után arra ösztökélte, hogy mindazt megadja leányának, ami egy fiúnak dukál, vagyis gimnáziumba járatta, egyetemre szánta, érettségi után ezüst dóznijából cigarettával kínálta, sőt! Koccintott is vele egy pohárka borral. Csak a nyilvánosházi látogatás maradt ki az avatási szertartásból, mesélte anyám nem sokkal a halála előtt, rám bízva élete hordalékát, hogy veszendőbe ne menjen elmúlt dolgokról való tudása.

Szóval ott és akkor, 1925 júniusában nagyapám íróasztalánál anyám kortyolt a borból, mélyen leszívta az illatos füstöt és átérezte a pillanat nagyszerűségét, amelyben meg sem született fiútestvére helyett részesült, nagyapámat pedig boldog elégedettség töltötte el. Ám hirtelen, mint a villámcsapás, bekövetkezett az, amivel senki nem számolt előre. Sem Antal Anna, aki a szénapadláson helytelenkedett a jóképű oláhfalusi legénnyel, sem Simon Páter, a rendfőnök, aki fiaként szerette nagyapámat, sem a pajta résein át élvetegen kukkoló holdvilág, de legfőképpen a nagyapám nem, aki ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nemsokára a leánya kezébe kell adnia a szégyenletes titkot rejtő keresztlevelet, mert az egyetemi beiratkozáshoz az is szükségeltetik, kevés az érettségi bizonyítvány.

Ez a pillanat minden eddigi megpróbáltatásnál keservesebb volt nagyapám számára. Úgy érezte, élete cserepekre hullik, és a törmelék egyre magasabbra nő körülötte, előbb a derekáig, majd a melléig, a szájáig ér, aztán maga alá temeti. Nem futhatott el a fejében csúfolódó kórus elől, bitang, bitang, bitang, csak ezt hallotta, és valahonnan messziről az anyám ijedt hangját, mi a baj, apuka, kérem?

Nagyapám legyűrte a rátörő érzéseket, egy férfi tanuljon meg uralkodni magán, határozott mozdulatokkal kinyitotta a kulcsra zárt íróasztalfiókot, és anyám elé tette az iratot, amelyben ott állt fehéren feketével, az öreg oláhfalusi pap reszketeg írásával: törvénytelen fiú, későbbi házasság által törvényesítve, a keresztlevelet, amelyet páter Simonon és a honosítását intéző hivatalnokon kívül soha senki nem látott. Anyám végigböngészte, aztán ránézett az apjára, gyöngyöző homlokára, és elnevette magát. Nahát, ezt nem gondoltam volna, mondta, hogy a múlt században is történt ilyesmi.

Nagyapám fejében elnémult a kórus, a Vargyas-patak csobogását hallotta, karcsú pisztrángok ficánkoltak a kövek között, és érezte a Pokol-Láz nárciszmezőjének illatát. De azért szavát vette a lányának. Mindhalálig titok legyen, fogadta anyám, és nem rajta múlt, hogy csak félig tartotta meg ígéretét. Margit nagyanyám és rokonsága ugyan soha nem tudta meg az igazságot, de a családi legendák és iratok örököseként én igen. Talán nem haragszik meg elporladt nagyapám, hogy kifecsegem titkát.

A novella a TITOK LEGYEN! című összeállításba készült.

kép | shutterstock.com