AZ ÉJSZAKA FÁJA
2013 július
P. S.- nek, a fák mögé
VÁROS A HATÁRON
PaSa, öregedő (és haldokló) erdélyországi festő vesszőből font karosszékben ült a négyzetes udvar közepén, hátat fordítva a teret határoló faoszlopos tornácnak és a vacsorázó képíróknak, akik a Kárpát-medence különböző tájairól érkeztek az Alföld délkeleti peremén egyensúlyozó városkába. Fluctuat nec mergitur1, ez lehetett volna a helység, az egykori rátarti megyeszékhely jelmondata is Trianon óta, azóta küszködött a lecsúszással – de eddig nem zuhant le. Kiürült középületeit, gazdátlan házait úgy kendőzte virágokkal telezsúfolt főtere, mint rizspor hervadó dámák ráncait. Álcázásra szolgáltak a nyáron egymás sarkába taposó fesztiválok, ünnepi vásárok, tűzijátékok, és az ilyen-olyan művésztelepek is, közöttük a határon túlról meghívottaké, kiket hazájukban hontalannak csúfoltak, itt azonban senki sem kötött beléjük beszédjükért, legfeljebb az autósokat románozták vagy jugózták le, ez azonban ritkán fordult elő, nemigen telt nekik gépkocsira.
beomlott pincegödör
Szállásuk, a háború előtt fényűző bankpalota vedlő vakolatával, omladozó stukkófüzéreivel, guanó és húgyfoltos járdájával megbújt a százéves ostorfák dús koronája mögött, és bár lakatlanul állt, volt benne élet: padlásán galambok ezrei tanyáztak. Annyian voltak, hogy ha szárnyra kelnek, és huss, felszállnak egyszerre mind, magukkal sodorják az épületet is, helyén beomlott pincegödör marad, körbevéve a töredezett szélű, mocskos aszfalttal; a diszkóból hazatérő kamaszok, a főtér padjain éjszakázó hajléktalanok és a vendégmunkások hiába keresik majd a graffitis falat, amelynek tövében könnyíteni szoktak magukon.
A gerlék azonban nem repültek el. Pár évvel később galambtalanították az épületet, és nem sokkal ezután a festők is elmaradtak: meghaltak, megöregedtek vagy csak nem akartak a madarak sorsára jutni?
Valaha, még jóval a festők ideje előtt, kút is volt az ostorfák alatt, oroszlánfejes kőmedencébe folyt a víz egy öntöttvas leány korsójából, de a háború után szétbontották, mint a többi burzsoá jelképet. A hetvenes években állították fel újra, nem a régi helyén, hanem – nyilván a szobor hiányos öltözete okán – az elhurcolt szerzetesek kápolnája elé, hogy csupasz mellével botránkoztassa a templomjáró öregasszonyokat, és szaporítsa a város száraz kútjainak számát, mert vizet nem vezettek oda; a korsóból csupán forró levegő áramlott a tikkadtan tátogó oroszlánok elé, napkeltekor jajongó hangot hallatva, mint az egyiptomi szfinxek a sivatagban.
vérengzések és bosszúállások
Az esztendő nagy részében némán pusztuló épület évente egyszer, augusztusra elevenedett meg; a járdát felsikálták, a pókhálós szobákat kitakarították; friss ágynemű, kávé, olajfesték, terpentin szaga járta be a lépcsőházat, Gábriel cigarettafüstjének kék köde gomolygott a folyosókon, és a földszinti csarnok hatalmas ablakai hajnalig világítottak, mert a külországi művészek ott gyűltek össze vacsora után, hogy a mecénások bora mellett szabaduljanak gondjaiktól, vagy ellenkezőleg: mulatságos történetekkel vidítsák egymást, azonban a legderűsebb anekdoták sem tudták elhessegetni a régvolt és újabb tragédiák kísérteteit: vérengzések és bosszúállások, vesztett csaták, hosszú fogságok, nagy futások, árulások kúsztak elő emlékeik mélyéről, és tengeri kígyóként rájuk tekeredve fojtogatták őket, ám a beszélgetésektől megkönnyebbültek, mert a többiek sorsában a magukéra ismertek: nem voltak többé egyedül.
Nyáron a város feléledt tetszhalott álmából, a művészeknél látogatók adták egymásnak a kilincset. Képeket vettek, demizson borokat hoztak, méregerős házi pálinkát, ropogós tepertőt, süteményeket, szőlőt, dinnyét; egy pék minden reggel friss kenyereket küldött és kiflit a reggelihez, a helyi közélet képviselői pedig versengve hívták meg a festőket, többen közülük tényleg szimpátiából. Ki a város határában lévő kemencés csárdába – ahová a környék potentátjai jártak mulatni ki maga főzte bográcsos marhapörköltre, amibe disznóköröm is köll, hogy kocsonyás legyen, ki borkóstolásra várta őket. Ettünk fácánleveses, őzgerinces vadászvacsorákat, folyóparti nyárson sülteket, halászlét a téglagyáros kertjében, még a világvégére is meginvitálták a művészkolóniát, rég halott öcsém kamaszkori cimborája egy délelőtt felbukkant a semmiből – húsz éve, a temetésen láttam utoljára –, és elhívott minket a tanyájára.
TANYA A PUSZTÁN
Bár az ifjonti vad kalandok ideje lejárt, a hatvanas éveit taposó barát régi kedélye megmaradt, csak szakállába csempészett ősz szálakat az idő, ám ez illett mostani szerepéhez: amolyan pusztai prófétaként összetartotta a környékbeli utolsó mohikánokat, akiket eddig nem szippantott magába a város. Március idusán, húsvétkor, május elsején és Szent Istvánkor nála gyűltek össze a határbeli népek, jobbára idősebbek, hozták az enni-innivalót, és – mert nem pusztán kenyérrel él az ember – meghallgatták a házigazda profán prédikációit, amelyek formát adtak a kiürülő ünnepeknek.
Öcsém barátja szobrásznak készült, de sokadik gyerek lévén mesterséget kellett tanulnia. Asztalos lett, antik bútorokat restaurált. Jól keresett, híre volt a szakmában, ezért mindenkit meglepett, mikor kiköltözött a városból, hogy harmóniában élhessen a természettel, és hátralévő éveit passziójának, a kőfaragásnak szentelje. Ez a frigy persze nem volt olyan zavartalan, amilyennek kívülről látszott – erről felesége sokat tudott volna beszélni –, a tetőre szerelt napelem vagy a vasaláshoz, vagy a mosáshoz adott elég áramot, és ha bekapcsolták a hajszárítót, kialudt az egy szál villanykörte gyenge világa is. Az ivóvizet autón, műanyagballonokban hozták több kilométeres távolságról, mert az ásott kút vize itt, a civilizációtól messze is tele volt nitráttal, télen pedig gyakran hetekre be voltak zárva, körülsáncolta őket a hó, ám a tanya, nemhiába építették bele álmaikat, mindennek dacára idillinek mutatkozott. Fehérre meszelt falaival, időtől megzöldült cserepeivel illően simult az alföldi tájba, mélységes csendje valósággal belehasított a város háttérzajához szokott fülünkbe, este pedig fénypiszoktól mentes, milliárd csillaggal megszórt égboltja igézett meg minket. Mintha templomban lennénk, mondta Vidám Lajos, és ezúttal senki sem nevette ki, a vendégek lábujjhegyen járva széledtek szét becserkészni a tanya környékét, előtte azonban kitámogatták PaSát a négyzetes udvar közepére állított karosszékhez, mert azt mondta, nézni akarja az eget.
a világ végére
Öcsém barátja bontásból szerzett régi téglából a fiaival építette fel a kvadrumot, úgy tervezte, itt játszanak majd az unokák, ha lesznek, gyerekei azonban hamar elvándoroltak otthonról – eszükbe sem jutott családostól ide, a világ végére telepedni –, és a körbefutó tornácot már egymaga ácsolta a kecskelábú asztalokkal, lócákkal együtt. A tanya végfalához támaszkodó kemencét is egyedül rakta. Abban sütötte meg a húst, amit hoztunk, a paprikás csirke ráadás volt, a cég ajándéka, hunyorított ránk; érkezésünkkor felesége fogdosott össze féltucatnyit a ház körül kapirgáló baromfiak közül, azóta se ettünk ilyen jót.
AZ UTOLSÓ VACSORA ASZTALÁNÁL
Vacsora után a tanyai levegőtől, az evéstől, és a házigazda eperpálinkájától elpilledve üldögéltünk a lassan fogyó gyertyák pislogó fényénél, és ahogy ilyenkor lenni szokott, egyeseknek megjött a kedve, kipirultan vitték a szót, mások befelé fordulva hallgattak, vagy csak úgy maguk elé dörmögve zsolozsmáztak.
A fekete bivalyok és fehér szivárványok sóvidéki festője aznap éjjel írt költeménye sorait mantrázta központozás nélkül, önfeledten, mert költő is volt, mogorvasága és tatár vonásai mögött érzékenység lakozott, kit fent ringat az idő szitája kóvályog vagy más dallamba kezd emlékszel egy Pán bomló kedvével aggatta magára díszeit fürt ringott mit ujjhegyével ért el táncos volt ki társtalan kacsint, és szavai kirajzolták a régi PaSa római arcélét, és fenséggel párosult bacchusi féktelenségét. Tavaly még nyoma sem látszott rajta a kórnak, gátlástalanul szaggatta le az órák virágait, minden közelébe kerülő lánynak tette a szépet, a vendégségek végén pedig megpakolta vászonkabátja zsebeit a vacsoraasztalon maradt zamatos körtékkel és kecskecsöcsű szőlőfürtökkel, nálunk úgy mondják: leánycsöcsű, ízlelte lassan a szót, és közben megjátszott részegségének álorcája mögül figyelte a hatást asszonya arcán. Ez is egyike volt kegyetlen kis játékainak, mert ha rájött a bolondja, nem kímélt senkit és semmit. Híres volt arról, hogy mások műveiről nem mondott se jót, se rosszat soha, beleértve felesége munkáit is, átnézett rajtuk, mintha nem lettek volna, ez a semmibevevés rosszabb minden kritikánál.
Lerajzollak, mondta nekem egyszer valami apróság miatt – nem emlékszem az okra, talán nem kapta meg az igényelt drága rajzpapírt, vagy a szobája fekvése nem tetszett neki –, és annyi gyűlölet volt hangjában, hogy megijesztett, eszembe jutottak rajzainak széles tomporú, lógó mellű, álszent vénasszonyai a körülöttük sertepertélő, apró vasvillákkal szurkálódó ördögfiókákkal, és bár PaSa-rajzon szerepelni bizonyos szempontból megtiszteltetésnek számított, nem vágytam ilyen halhatatlanságra.
Vigyázz vele, rád mosolyog, aztán beléd vágja a kést, figyelmeztettek többen is, ennek ellenére évről évre meghívtuk, mert féllepedőnyi rajzainak kusza vonalhálóiban-gubancaiban az élet lüktetett, akár kakasos vénembert ábrázoltak, akár zsenge leányokat. Tollával néha gyengéden simogatta a kontúrokat, másszor mélyen felsebezte a papirost, ha kellett, vérét keverte a tusba, és bár kevesen szerették, a legtöbben tudták – ha nem is mindig ismerték el –, gyarlóságai dacára nagy művész, emberöltőnként egyszer, ha születik ilyen.
És most haldoklott.
Érkezésekor – bár mankóval járt – tűrhető állapotban volt, az első tíz napban lázasan dolgozott, de rajzain már rajta volt a bélyeg, látszott, hogy búcsúzik. Eltűnt belőlük az életöröm, kajánságának nyoma sem maradt, a közelgő vég katartikus ereje sugárzott belőlük. Kaszása – kialkudtam, hogy ezt hagyja a városnak – egyszerre volt szíjas öreg paraszt és maga a kérlelhetetlen, pusztító erő, borzongás szaladgált tőle a hátamon. Pietája, elesett katonafiát sirató anyával minden pátosz nélkül szívszaggató volt, akár a vadászkolinda halódó, állatból fává lényegülő szarvasa száz ágra hasadó agancskoronájával, az égbolt és a lét súlya alatt rogyadozva.
sors verte arcok
Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak bennem a kvadrumot szegélyező tornácon a vacsora romjai fölött és az augusztusi éjszaka csillaghímes palástja alatt, hallgattam a sóvidéki költő megbicsakló szavait, odalett az esti görög mámor pára ült a deres szakállon rémeivel küzdött Laokoón, miközben sorra lobbantak el a leégett gyertyák, és a lángok – kihunytuk előtt – végigtáncoltak az öregedő, sors verte arcokon, hogy örökre belém égjenek, mint a fényirdászok ezüstnitrátos üveglapjaira a háborúba készülő bakák vagy az utolsó negyvennyolcas honvédek portréi, mert a maguk nemében utolsók voltak ők is: a művészetet szolgálatnak, valamiféle mágiának tekintették, és – minden gőgje és egoizmusa dacára – PaSa is így volt ezzel.
Féldeci Pavel – a Verhovináról – mintha melengetné borát, forgatta kezében a poharat, és érthetetlen szláv szavakat mormolt. Imát? Átkot? Anyanyelvem ruszin, apanyelvem magyar, Ljubával oroszul beszélek, mondogatta gyakran; asztallap méretű akvarelljein békésen megfértek a húsvéti sonkák a péntek esti vacsorák töltött halával, és a honfoglalók ökörszarv kürtjei az ortodox templomok hagymakupoláival. Sokféle vér keveredett ereiben, sokféle nyelven tudott beszélni (és hallgatni), szegről-végről rokonságban állt Hieronymus Bosch-sal is, ezért festette annyit a bolondok hajóját és ezredfordulói maskarás haláltáncait.
Gábriel – csapzott külsőbe zárt arkangyali lélek – a sóvidéki festő és Pavel között hallgatott magába zuhanva, mert, mint később egy prágai anzixon írta, kerülnek engem a szavak. Tizenöt év alatt – amíg nyaranta a száraz kutak városába járt alkotni és szenvedni – leghosszabb szövegét diófánk törzsét átkarolva mondta el: szerelmes vagyok, bődült bele újholdkor a bársony éjszakába, ám hiába kiáltotta világgá, vágyának tárgya nem viszonozta érzeményeit, jobban kedvelte a kisebb tehetséggel, ám simább bőrrel és szélesebb vállal bíró férfiakat. Gábriel reménytelen szerelme azonban el nem múló nyomokat hagyott a világon. Sok más érzéssel, hangulattal együtt hetekig gyűjtötte, sűrítette magába, mígnem annyira spannolt lett, mint az elpattanni készülő hegedűhúr, és akkor, bezárkózva, egyetlen éjszaka kirobbantott magából féltucatnyi festményt, amiket azután bagóért adott el, hogy megválthassa vonatjegyét haza.
Hozzá hasonlóan zárkózott és csendes volt a Gyimesekből jött piktor is, aki madéfalvi dédanyám vezetéknevét, és öcsém arcát viselte. E különös párhuzam miatt első perctől fogva rokonomnak éreztem, bár a név semmit sem bizonyít, arrafelé így hívnak minden harmadik embert, hasonlósága testvéremhez mégis megdöbbentő volt. Különösen itt a tanyán éreztem így, ahol a kvadrum sarkában félig kifaragott kőmadár hevert. Az öcsédnek szántam, a temetőbe, mondta a házigazda, mindig a solymászat volt az álma, szeretnék emléket állítani neki.
A testvéremre hasonlító festő tányérján érintetlenül hűlt ki a hús, bele sem kóstolt, mindössze kenyeret evett, gyöngyöző ásványvizet kortyolgatott, és egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Sokáig azt hittem róla, alkoholista, aki a festés kedvéért hagyott fel az ivással, mert hiába volt józan, látszott a szemén, hogy részeg látomások rajzanak körülötte, ám csak palettája gyúlt ki a dél-alföldi napsütésben, attól lángolt fel benne valami tűz, és színesedtek meg itteni vásznai.
bujkálva szerelmeskedett
Szótlanul ült az Utolsó Remete is. Harmincvalahány évével ő volt a legfiatalabb a kolóniában. Nem annyira a szakálla – egy kezemen megszámlálhattam a csupasz arcúakat közülük –, inkább Greco szentjeire hajazó külseje és a sóvidéki festő egyik képe miatt neveztük így, amelyen gondolatokba merülve töpreng a református ótemplom tövében. Volt min rágódnia, a többiekkel ellentétben ő áttelepült Erdélyből, és gyötörte a honvágy, de nemcsak az. Egy szép, barna és komoly gimnazista lány után jött át a határon, ösztöneit követve, érzései hevében otthagyva munkát, karriert, csapot-papot. A lány el-elszökött hazulról, és hétvégeken a telepen bujkálva szerelmeskedett a Remetével, a többiek pedig mind falaztak nekik. Meghatódtak tőlük, mint Vidám Lajos a párkányán fészket rakó gerlepártól, azokra se nyitottak ablakot. Nem sokkal később a Remete összeházasodott a lánnyal. Évekig Franciaországban éltek, nemrég települtek vissza. Megbolondultak? Mindenki menekül innen, maguk meg hazajönnek?, csóválta fejét a lány főnöke, és bár nem várt feleletet, megkapta: mi már csak ilyenek vagyunk, nem tudunk többször hazát cserélni.
A félvak és csaknem teljesen béna délvidéki festő arca is ki-kivált a sötétségből. Még érzékelte a fényt, mást azonban nem látott, a színeket ujjhegyével tapintotta ki. Megkövesedett gerincével művésztelepről művésztelepre vándorolt, barátja hurcolta magával kis, sárga Fiatján, és elesettsége dacára mindenütt a társaság középpontja volt. Ontotta magából sokadszor elismételt történeteit, akkor is, ha arca elszürkült a fájdalomtól, és a fáradtságtól verejték csurgott a homlokán, de a pasztellkréták érintésén kívül a beszéd volt az egyetlen fonál, ami az élethez kötötte.
Nesztorunk, a makfalvai Öreg is a beszédesek csoportjához tartozott. Végzetes katasztrófákról, ismerősök és barátok szörnyű végéről, felesége hirtelen haláláról adott elő rémisztő históriákat, ha őt hallgattuk, az élet véres tragédiák láncolatának látszott, örökös gyásznak, mert naponta elsiratta egyetlen fiát: keze között halt meg egy clevelandi kórház folyosóján. Gyógyulni vitte oda, kiharcolva pénzt és támogatást az utazáshoz, ám a tudós professzorok nem orvosolni akarták baját, hanem vizsgálni: kíváncsiak voltak, hogyan élhetett valaki ekkora lyukkal a szívében harminc esztendős koráig. Bár az Öreg – vézna, hajlott hátú, mohaszakállas erdei manó, szekercével faragott girbegurba gyökérdarab – festő volt, nem vett ecsetet a kezébe. Nem volt szüksége színekre. Elszenesedett ágdarabkákkal kiégett ártéri füzeket, kegyetlenül megcsonkított japánakácokat, villámsújtotta nyárfákat rajzolt, különös alakokat látott beléjük, és keleti írásjelekhez hasonló képükkel írta tele a hófehér engrépapírokat. Bármerre járt, mindenütt hagyott egy mappára valót belőlük, egymás mellé rakva elérnék a holdat siralmai.
Vidám Lajos – a délvidéki keramikus – buzgón bólogatott mindkettőjüknek, de fél füllel Zöld Pétert is hallgatta: kivételesen nem a palettáiról mesélt – a papírdarabokról, amelyeken keverte és kipróbálta a festékeket, majd mappákba rendezve a lapokat később ihletet merített belőlük –, hanem a lányról a sörfesztivál után, aki megállt a Teleki utcai villanyoszlop alatt, és nyakáig felhúzva szoknyáját, egyetlen csodálatos pillanatra megmutatta mindenét, amije volt, azután nevetve elszaladt. Semmit sem viselt a ruhája alatt, ábrándozott Zöld Péter elszoruló torokkal a jelenésről, egy nimfa volt, sóhajtotta, vagy egy kurva, vágta el a beszámolót Öcsi, Zöld Péter földije, és magához ragadta a szót. Amerikában élő bátyjáról beszélt – üzletember volt Brooklynban –, és tengeren túli gyűjtőknek adta el Öcsi kicsempészett festményeit. Annyi dollárt küldött értük, amennyit nem tud Kárpátalján elkölteni, hencegett Öcsi, az igazság azonban az volt, hogy az utolsó centig elvert minden pénzt, ami a kezébe került. Nagy pozőr volt, szerette megjátszani a világfit, de talán nem is kellett neki játszani, ő volt Öcsi. A legjobb, zseniális, léha és szeretetreméltó. A kis teraszon, ahol a telep ügyeit intéztük, mindenki megfordult legalább egyszer naponta, így hozzám futottak be a hírek és a pletykák: Öcsi délelőttönként az Origóban villásreggelizik. Mindig ugyanazt, whiskyt libamájjal, és rendszerint vitt magával valakit, mert nem szeretett egyedül se enni, se inni. Nem lesz ez így jó, figyelmeztette egyik vendége, a whisky csak-csak, hanem a libamáj azért túlzás, túl drága, mire Öcsi a képébe vigyorgott, az őseim forognának a sírjukban, ha disznómájat ennék, és mikor elfogyott a pénze, eladta egy jószemű turistalánynak az egyetlen nálunk festett képét tizedannyiért, mint amennyit ért.
csupasz csontvázfigura
A városnak végül néhány vázlatot hagyott és egy félkész önarcképet, természetesen kalaposat, amire ráömlött a bor, és az átázott papír kiszakadt. Öcsi tépdesett kicsit rajta, odabiggyesztett néhány vonalat, azután ráírta a hátoldalára: Lyukas a kalapom teteje. Akkoriban már ritkán nyúlt az ecsethez, az élet és a művészet hiábavalóságáról elmélkedve performanszokban élte ki magát. Több mint tíz éve halott, de ma is keringenek róla a neten fotósorozatok: csupasz csontvázfigura, ágyékán keménykalappal pózol a kamera előtt, ki tudja, milyen konvenciók ellen lázadva, vagy pusztán a hecc kedvéért.
Kilobbant az utolsó gyertya, a többieket már nem láttam, csupán a hangjukat hallottam, és éreztem a jelenlétüket: lélegeztek, kortyoltak, beszéltek, sírtak és nevettek, arcukat azonban magába itta a sötétség, egyedül a karosszékben ülő PaSa alakja rajzolódott ki élesen a záporozó csillagfényben, míg el nem takarta gigantikus árnyként az éjszaka fája.
ÉJSZAKA FÁJA
PaSa mélyen lenézett valamennyiünket. Kóklerek. Szemfényvesztők, dünnyögte ott a karosszékben, a háta mögött felharsanó nevetéstől vagy a szörnyülködés hangjaitól összerázkódva, kócevők, csepűrágók, fogalmuk sincs a lényegről. Nem tudják, honnan jöttek és hová tartanak, s hogy mi végre vannak a világon, nem tudják, mi az szárnyalni és utána kétségbeesni, de nem ez volt az igazi ok. Gyűlölte a többiekben, hogy élnek. Hogy túlélik. Még az a szerencsétlen is a tolószékben, aki megjátssza a vakot, hogy sajnáltassa magát, morogta, bár maga is tudta, mennyire igazságtalan, az irigység és elkeseredés beszél belőle, de nem ért rá moralizálni, mert a folyton körülötte settenkedő fájdalom megsuhintotta, előbb végignyargalva csontjain, majd kényelmesen elidőzve egy-egy ponton, porcikáról porcikára bejárta tagjait. Remegő ujjaival előkotorta zsebéből a tablettákat. Napról napra több kellett belőlük, és mind rövidebb ideig hatottak, nemsokára morfiumra lesz szüksége. Tisztában volt vele, hogy haldoklik, mégse akart kórházba menni, rajzok százai vártak agyában a megvalósulásra, a Földi színjáték hiányzó darabjai. Úgy érezte, ezekkel adósa őseinek és utódainak, főleg azonban saját magának, nem akart csonka életművet maga után hagyni.
Szárazon nyelte te a szétrágott pirulákat, és nem adva meg magát a nyakszirtjétől lábujjáig futkározó kínnak, mint képet látta a csigolyáin végigzongorázó csontujjakat. Holnap megrajzolom, próbált meg ellazulni, míg megérkezik a jótékony kábulat. Úgy érezte, időtlen időkig kellett várni az enyhülésre. Lehet, öntudatát is elvesztette közben, mert feleszmélve a hangok, az evőeszközök koccanása, összeütődő poharak csengése mintha nagyon távolról, a folyó túlpartjáról hallatszott volna, pedig a Maros messze folyt innen, csupán egy ásott kút tátongott a közelben.
A roham elmúlt, de PaSa erősen szédült, füle zúgott, szeme előtt le s föl vibráltak a csillagok, látta legurulni a holdat az égről. Hallotta csobbanását a kútban, mint a nyári hőségben leengedett görögdinnyékét otthon, a falujában, és elképzelte a nagy, sötétzöld héjú golyóbisokat a fekete mélységben a közöttük fickándozó sárgadinnyeholddal, Régóta nem volt étvágya, most azonban megérezte ínyén az ismerős édeshideg ízt, és összefutott szájában a nyál.
Eszébe jutott a megesett lány is a szomszédból, aki kútba ugrott. Ott lapult a bodzabokor mögött, mikor kihúzták. Arca sápadt, haja, ruhája csuromvíz, tágra nyílt szeme felnézett a csillagokra, gyere már, mire vársz?, csak odáig kell eljutnod, a kútig, a káván átbukni gyerekjáték, ott lent nem fáj többet semmi, hívogatta, és PaSát megkísértette a zuhanás, milyen egyszerű lenne! Mankói után nyúlt, de ügyetlen mozdulatától a botok eldőltek, nem érte el őket, szárnyszegett madárként gubbasztott tovább a tehetetlen test csapdájában. Kiáltani akart, ám úgyse hallotta volna senki, az asztalok a többiekkel túl messze voltak, és a tücskök is megszólaltak. Belerándult, olyan erővel, annyira váratlanul kezdték. Ösztönösen felnézett, és akkor meglátta a fát.
Hihetetlen volt! A kvadrum közepén, pontosan előtte nőtt ki a semmiből, és PaSa ámulva nézte, milyen gyönyörű és hatalmas, mint a hideglelős gyerekkori mesék eget és földet összekötő tetejetlen fája, az ég sátorát tartó rúd, a Mindenség tengelye.
porladó ősök
Hallucinálok. A gyógyszer teszi, és végighúzta kezét az arcán, a mellkasán, érez-e valamit vagy álmodik, és meg sem lepődött, hogy tenyerét bőr helyett durva felület horzsolja. Egész testét fakéreg borította mindenütt, a Fa barázdált, időtől, fagyoktól, fejszecsapásoktól, fűrésznyomoktól, bicskával belevésett szerelmes monogramoktól, agancsok dörzsölésétől, belé vert szögektől, rátekert drótoktól szabdalt törzse ő maga volt. Lába belefúródott a földbe, gyökereket növesztett, hajszálnyi hajtásokat eresztett, befonta a lenti világot, és feje fölé emelt karján pörgött a csillagos ég világnagy koronája a tündöklő Fiastyúkkal, száguldó Göncölszekérrel, hegyében a tajtékot hányó Sarkcsillaggal, ágaira a Tejút pántlikája tekeredett-bogozódott, mint májusfára a szalagok. Abban a pillanatban egyetlen teljességben egyesült ember és Fa, majd újra szétvált, lelke kisiklott meggyötört testéből, és valami különös révületben bejárta mindhárom világot, kivallatta az agyagos földbe kapaszkodó gyökerek között porladó ősöket, az ágak között bujkáló eljövendő utódokat, és a madarak szemével látta a mélyben a falut, ahol anyja világra szülte abban a házban, amit nagyapja a saját kezével épített, és miközben egyszerre volt lent és fent, egyszerre élte át a születés és meghalás kínját, hallgatta a padmalyból feltörő, rég eltemetett hangokat, harangzúgást, ágyúdörgést, állatok bőgését, asszonyok sírását, katonák vonulását, nagyanyja fogatlan sustorgását: foggal születtél, kisfiam, és illatos füvek füstjével tartotta tőle távol a rontást. Szél tépte fűszálak, szikrázó nappalok, kútmélyi éjszakák között bolyongott, a Fa gyökerei és ágai között, birkanyáj babszemekkel, tehéncsorda gesztenyékkel játszott, tarkatojás titkokat kutatott. Ördöngös banyák rémisztgették, szellemek, temetők, lepedők, jóslások csuporból, kártya, szén, kutyaszőr kavarogták körül, mint planétás embert a Szent György-napi vásárt elsodró szélviharban a szerencsét, szerelmet, pénzt, utazást, hosszú életet jövendölő cédulák; aszályok, áradások váltották egymást, felégett termés, vizek rothasztotta füzek, esküvők, szekerek… gyászmenet fekete kötélen, agyagos fekete részvétek, könnytörlő ránckötények, szédülő kezek, szédülő arcok, szemek, szemgödrök… kasza, penge, kaszapenge-rétek, fecskeharmatok, sarjú szénaszagok, patakban lánymell, gömbölyű kövek, békasó, zuhogó …zuhogó…
VIZEK FAKADNAK
PaSát éjfél körül feldőlt karosszéke mellett találtuk a földön fekve. Aludt. Nagyon mélyen aludt. Akkor sem tért magához a révületből, amikor Vidám Lajos, a Remete és Gábriel kiemelték otthon a kisbuszból. Könnyű volt, akár egy gyermek, és míg a bejárathoz vitték, álmában vízcsobogásról motyogott. Halljátok? A kövek között, halljátok?
Hallottuk.
Mindenki hallotta, pedig a közeli Püspökkertben diszkózene üvöltött, és kamioncsordák dübörögtek át a városon. Volt itt egy kút gyerekkoromban, annak volt ilyen a hangja, szólaltam meg tétován. Istenemre, ez forrás a Verhovinán, dünnyögte Pavel, de a tatárképű festő felhorkant, az nem lehet, mert ez a Sóskút, ezer közül felismerem. A szebeni festő az Olt zúgását hallotta, Öcsi a Margitvizet, mások a Majláth-kutat vagy a Pokolsár fortyogását, a vak festő arcára sós permet hullott, ez a partot nyaldosó hullám loccsanása. Fülünkben források fakadtak, vízesések zuhogtak, és reggel a piacon beszélték, hogy éjjel megeredtek a város száraz kútjai; a Püspökkert csontszáraz, tánchelynek kibetonozott tómedre megtelt, aranyhalak fickándoztak benne; a kápolnánál a vasleány megitatta a szomjazó oroszlánokat, és a lakótelep monstrumai között a kőfiú kezében lévő hal nagyot csapott farkával, széles sugárban köpni kezdte a vizet.
remekművet alkotott
Másnap PaSa belefogott a tervezett sorozatba, bár gyönge volt, alig tudta tartani a tollat. Vonalai mind kuszábbak lettek, aztán ritkulni kezdtek, egyre haloványabb tollvonások kerültek a lepedőnyi papirosokra, és az utolsóra – a mondat végére a pont – már csak egyetlen fröccsenés jutott. Amikor elkészült, Zöld Péter és a Remete kitűzte a lapokat az ebédlő falára. Az odasereglő festők értetlenül nézték a rögtönzött tárlatot, aztán némán kioldalogtak a folyosóra. Ott álltak csoportba verődve sokáig, és mindenki azt várta, hogy a másik kezdjen beszélni, de nem szólalt meg senki. Öcsém hasonmása fordítva vette ajka közé a cigarettát, és a füstszűrőjét gyújtotta meg, Vidám Lajos idegesen toporgott és a kezét tördelte, a sóvidéki festő szemöldöke fölszaladt a homlokára, Féldeci Péter a szemét dörgölte, egyedül Gábriel maradt bent, a sarokasztalnál ülve hűlő kávéját kavargatta. Csak ő tudta (és isten), hogy PaSa – bármi látszik az íveken – remekművet alkotott.
Másnap eljöttek PaSa fiai hazavinni az apjukat. Közrefogva támogatták az autóhoz, alig tudták betuszkolni a hátsó ülésre. PaSa nehezen lélegzett, sápadt volt, mint a halál, indulás előtt azonban kinyitotta a szemét, arcába visszatért a szín, kihajolt a leengedett ablakon és sajnálkozva végignézett rajtunk, szervusztok, köszönt el régi csúfondáros mosolyával, és nekem búcsúzóul odavetette: A kaszás rajz nem lesz a városé, eladtam, holnap jönnek érte. Jövőre kaptok helyette másikat.
Faluja elgazosodott sírkertjébe temették, szülei és nagyszülei mellé. Nálunk nem szokás a sírokat kapirgálni és virágot ültetni rájuk, mint nálatok, mi itt hordjuk a halottainkat, bökött mellére a sóvidéki festő a következő nyáron, amikor egyik helyi mecénásunk megütközve mesélte, hogy járt odaát, elment abba a temetőbe, koszorút is vitt, de hiába kereste, PaSa fejfája ki se látszott a csalán és vadmuhar közül.
Tanyai barátunkat azóta se láttam. Azt hallottam, tanyai vendéglátásban utazik, holland és német családok nyaralnak nála, velünk a főpróbát tartotta. Nem tudom, befejezte-e azóta az öcsémnek szánt szobrot. Fia ki is faragta, a temetőbe nem hozta el, ott csak a tüskés borbolyabokor tenyészik a hatszögletű kőlap fölött, a sólyom meg – készen, vagy félig kőbe zárva? – talán még mindig a kvadrumban áll, mint laresek a római házak átriumában.