A PÁVASZÍN RUHA

1.

Mostanában, hogy Z.-nek nehezére esik az utazás, és én is átléptem hetvenedik évemet, megpróbálom kevesebbel beérni. Ha szünet van az iskolában és ki tudom magam szakítani csip-csup tennivalóim közül, elmegyünk pár napra egy közeli kis fürdőhely nádasok övezte tavaihoz vizet nézni, és ha ez sem jön össze, megcsapolom a BBC hangtárát, hogy sirályhangokkal vagy a Loch Lomond loccsanásaival oltsam el sóvárgásomat. Olykor a világhálót böngészem; tengert és holdat, mohával benőtt sziklákat, levendulamezőt, olajfaligeteket nézegetek, háttérképet cserélek a laptopomon, és utána egy ideig nem gondolok azokra a vidékekre, ahova már soha nem jutunk el, mert nemcsak az időnk zsugorodik, hanem a tér is szűkül körülöttünk. Napról napra fogy territóriumunk, a föld, amit gyalog vagy az öreg Volvóval bejárhatunk. Csak a vágyakozás nem fogy el, a vadlúdösztön, a menni és látni parancsa, a lábunk alá tekeredő, végtelenbe futó utak hívása.

A Lány, aki bennem lakik, nem nyugszik bele az idő múlásába, folyton ki akar törni az évek börtönéből. Elszorul a torka, ha meghallja Korfu, Palermo és a többi soha nem látott hely nevét. Egyre csak menne újabb látványt és újabb élményeket habzsolni.

A Lány még mindig tizenhat éves.

beleszól az életembe

Valaha egyidősek voltunk, de a korkülönbség nőttön-nő közöttünk, már régóta az unokám lehetne. Fiatalabb koromban nem törődtem vele, és ő se velem, akkor szólított meg először, amikor Kertész Klári fölfedezte és kitépte az első ősz hajszálamat, én meg nekiugrottam, mit képzelsz? Hogy merészeled?, és erre szólalt meg a Lány, ne parázz már, kapsz helyette száz másikat hamarosan. Igaza lett. Mára jócskán hamuszínnel melírozott a frizurám, ő meg azóta jogot formál rá, hogy beleszóljon az életembe. Rendszerint csendben lapul, meghúzza magát, hogy azt higgyem, elment vissza a múltba, holdvilágnál úszni a folyóban vagy megkeresni a fiatal Z.-t – unalmas lehet állandóan egy öregasszony társasága –, azután váratlanul előkerül, és mond valami zaklatót. Te soha nem nézel tükörbe? Menj fodrászhoz! Vegyél már magadnak egy rongyot! Ne gatyázz ennyit! Utazzatok el végre valahova, ahelyett, hogy itt szenvedsz!, kiabálja. Ne hagyd el magad! Ne légy ennyire lúzer! Ne mondj le mindenről! A lemondás halál. Nem tudom, honnan veszi botcsinálta bölcsességeit – van neki több is – és az olyan szavakat, mint a lúzer és a parázás. Én nem használok ilyeneket, de a Lány fütyül rá, hogy tetszik-e a stílusa, megy a saját feje után.

A hajszál-ügy után sokáig hallgatott.

Legközelebb Isztambulban szólalt meg, egy bazárban, amikor a pávaszín ruhára alkudtam. Nem tudom pontosan, hányban történt, talán a nyolcvanas évek végén. A gyerekek rég felnőttek, megházasodtak, volt már fél tucat unokánk. Z. nagyon jól tartotta magát, meg nem mondta senki, hogy elmúlt hatvan, és ha ismeretlen társaságba kerültünk, még mindig előfordult, hogy egy fiatalabb nő megpróbált ráhajtani, én azonban – hiába van köztünk tíz esztendő – kezdtem érezni az évek súlyát. Voltak még jó napjaim, remekül nézel ki, dicsértek néha az iskolában, mihez képest?, kérdeztem vissza, és arra gondoltam, mennyire öregnek láttam anyámat ötvenéves korában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy álmatlan éjszakáim voltak szaporodó ráncaim, kékülő visszereim és a csípőmre rakodó hurkák miatt, de néha – kivált tücsökhangú nyári estéken – belém nyilallt valami különös fájdalom, mardosó hiány, aminek nem túl eredeti elnevezést adtam. Ez volt a Sohamár.

törökből hozott cuccok

Isztambulba a sors szeszélyéből jutottunk el. Látszólag véletlenül kerültünk oda, ismerősök helyett utaztunk, féláron. Mindenki örült volna a helyemben – akkoriban felkapott úti cél volt a hajdani Konstantinápoly –, mégis tétováztam. Természetesen én is vettem törökből hozott cuccokat, ahogy a Lány nevezte volna a csempészett isztambuli portékát, de más dolog kiválasztani nagyszünetben egy blúzt vagy sálat a Kertész Klári asztalán púposodó naftalinszagú halomból, és más olyan helyre utazni, ahová nem kívánkozik az ember.

Nem akartam Isztambulba menni.

Nem érdekelt a török építészet, nem vonzottak a minaretek; a Hagia Sophiát idomtalan, marcona kőrakásnak láttam a képeken, nem értettem, hogy miért vannak úgy oda érte. Ezeket az utakat bevásárló turistáknak szervezik, és trombózist lehet kapni a másfélnapos buszozástól, tiltakoztam. Z.-re nem hatott a lamentálásom. Te mindent meg tudsz ideologizálni, legyintett, mert legalább annyira menni akart, amennyire én maradni. Az első pillanatban elhatározta magát, én meg már az elején elvesztettem ezt a meccset.

Duzzogva csomagoltam, és kelletlenül, szorongva vágtam neki az útnak. Nem csalódtam, a hosszú és kimerítő utazás nem cáfolt rá rossz sejtelmeimre. Ahogy haladtunk délre, egyre jobban belefúrva magunkat a Balkán sötét szurdokvölgyeibe és alagútjaiba, az utak mind rosszabbak lettek, a pihenőhelyek elhanyagoltabbak, a mellékhelyiségek zárva, amit meg nyitva találtunk, azt jobb volt messze elkerülni. Az utolsó határnál órákig kellett vesztegelnünk, mert az innenső oldal vámosai nagyobb sarcot követeltek, mint amennyire az utazási iroda számított. Hideg volt az éjszaka, komor hegyek sötét vonulatai zártak körbe minket, és a kialvatlanságtól vacogva ácsorogtunk a lerobbant határállomáson, amíg az egyenruhások felforgatták az autóbuszt.

Virradt, mire elengedtek.

Összetörten és ingerülten indultunk tovább, alig várva, hogy lemoshassuk magunkról a hosszúra nyúlt utazás ragacsos mocskát, és a termoszban lötyögő maradék helyett friss kávét igyunk.

Előtte azonban meg kellett járnunk a pokol bugyrait.

Isztambulhoz közeledve hatalmas szeméttelepek közé keveredtünk. Erről egy szó sem volt az útikönyvben. Alighanem letévedtünk a főútról, a sofőr azonban esküdött rá, hogy a térkép szerint ez visz be a városba. Bárhogy is volt, ameddig elláttunk, hulladékmezők terültek el körülöttünk, szeméthegyek magasodtak fölénk. Orrfacsaró szag hatolt az autóbuszba, és a lezúdított szemétrakományok felkavarta por puha, gyöngyházszín felhőként gomolygott a kietlen táj fölött, benne szürke árnyak bóklásztak, feketére aszott, emberszerű lények. Botokkal turkálva támolyogtak a rozsdás és rothadó lim-lomok közt, ehető és használható dolgok után kutatva, hulladékból eszkábált, kezdetleges sátraik álltak a roncshalmokon. Közelebb érve láttuk, hogy a homályból kiválva az útpadkára botorkálnak, és csoportokba verődve onnan nyújtogatják karjukat a száguldó autók felé. Csontjuk szinte átszúrta bőrüket, éhség és reménytelenség látszott arcukon. Kortalanok voltak és nem-nélküliek, s hogy fiatalabb nő is van közöttük, azt rongyokba csavart csecsemője árulta el csupán. A sofőr újonc volt, lassítani kezdett. Pénztárca után kotorásztam, és mások is megmozdultak, de az idegenvezető felugrott, nem szabad megállni, veszélyes, akármi megtörténhet, tovább kell mennünk, gyerünk már az istenit!, és valóban, az út szélén nőttön-nőtt a rimánkodva csápoló csapat, a bátrabbak futni próbáltak az autóbusz után, egyesek elénk kerültek, de akkor a sofőr rálépett a gázra, és hol jobbra, hol balra rántva a kormányt lehagyta őket; a nyomorultak eltűntek a szemünk elől. Csupán halovány szégyenkezés maradt utánuk, ám az is szertefoszlott hamar, és a rozsdás lemezekből, törött deszkákból, rongyokból tákolt hajlékok látványát elhomályosította egy fényes délibáb: a keleti égbolt hatalmas vásznán felsejlő város. Kövér kupoláinak és karcsú tornyainak százai mintha az iménti páriák vágyait testesítették volna meg, az álmokat, amelyek idecsalták őket.

Az utolsó, amit ebből a pokolból láttunk, egy guberáló medve volt. Nehézkesen mozgott, és fakó, csimbókos szőre tenyérnyi foltokban hiányzott, Lánca végét csapzott siheder markolta. A fiú mezítláb topogott a szeméten, szakadt pólójáról az Eiffel-torony nézett ránk rejtelmesen.

irdatlan nagy

Isztambul lomhán, ám ugrásra készen hevert előttünk a Márvány-tenger és a Boszporusz karéjában, két földrész határán, jól lakottan, és mégis örökké éhesen. Ránk várt, csak ránk és megnyílt előttünk, hogy magába fogadjon; a nyomor tartományai után sokmilliós nagyváros közepén találtuk magunkat. Egy metropoliszban, amelyről senki emberfia nem tudta, mekkora, azt meg végképp nem, hogy hányan lakják, de bármilyen irdatlan nagy volt, amikor elgémberedett tagokkal lekecmeregtünk az autóbuszról, otthon éreztem magam benne. Nem hittem volna, hogy ilyen lesz, mondtam Z.-nek a szálloda előtti árnyékos téren. Első látásra megkedveltem ezt az idegen várost, és egy csapásra elfelejtettem az idevezető út megpróbáltatásait.

Körülöttünk tarka tömeg hullámzott, a nagy fák árnyékában megbúvó kis hotel körül százféle árus ajánlotta portékáját, mint egy falusi búcsúban, és az emberek se voltak mások. A fezek és a kendők alól otthoni arcok néztek ránk, és bár a sarkon túl dudált, csikorgott, csörömpölt meg-meglódulva a járműfolyam, nem volt elviselhetetlen a lárma, és a benzingőzhöz, kipufogógázhoz sülő hús, egzotikus zöldségek, kikészített bőrök, ismeretlen fűszerek és molyirtó illata keveredett. Ez a jellegzetes szagegyveleg mélyen belém ivódott, és most, hogy sikerült pontosan felidézni a megérkezés pillanatát, újra megcsap. Beszívom, elmerülök benne, és azt kívánom, bár ott lehetnék újra. Kívánkozásomon az utolsó nap kudarcának emléke sem változtat; Isztambul ajándék volt, azzal együtt, hogy utolsó napomat csalódás árnyékolta be, mert elvesztettem valamit, mielőtt az enyém lett volna.

2.

Ottlétünk egyetlen hete alatt Isztambul számlálatlanul szórta ránk kincseit; nemcsak kelméket, gyapjút, bőrt, rezet, aranyat, a Topkapi szeráj ezüst veretes fegyvereit, galambtojás méretű smaragdjait, hanem a Gülhane-park páváit, az Aranyszarv öböl nyugalmát, Ejüp pasa ötszáz éves platánfáját, az Elsüllyedt Palota rengeteg márványoszlopát – reszketve tükröződtek Jusztiniánusz földalatti ciszternájának obszidiánfekete vízében –, és igen, a Hagia Sophiát is, ahol a lebegni látszó hármas kupola alatt nem eltörpült paránynak, hanem a mindenség részének érezte magát az ember.

Ma sem tudom, hogy a város köveiben lüktető történelem bilincselt-e le jobban, vagy a dzsungelként burjánzó jelen; alighanem a kettő egymást átható, organikus szövevénye nyűgözött le annyira: a valaha kétszáz kilométerről friss forrásvizet szállító aquaeductus kétemeletes boltívrendszere, és a tengerszoros fölött acélkábeleken lebegő Boszporusz-híd úgy olvadt bele a város szövevényes mustrájába, mint mi ketten Z.-vel a széles utakon hömpölygő tarka sokaságba.

Mert Isztambulban zajlott az élet, a folytonos vásár, örvénylő sokadalma magával ragadott minket. Nem bosszantott már, hogy útitársaink üzletről üzletre rohantak, hogy bevették magukat a Nagy Bazár sikátoraiba – egy fiatal útitársnőnk két nap, két éjjel tévelygett benne és esténként degeszre tömött szatyrokkal tértek vissza a szállodába. Vacsoránál büszkén mutogatták a zsákmányt, térképet rajzoltak egymásnak beszerzési útvonalaikról a szalvétára, és x-el jelölték a legjobb helyeket. Mintha ez lett volna az egyetlen módja a város birtokba vételének: minél többet megvásárolni belőle. Ez volt a kulcs, és a kalmárszellem felhorgadt még azokban is, akiknek korábban eszébe sem jutott, hogy nem elég gyönyörködni bennük, a javakat meg is kell szerezni magunknak.

Minket is magával ragadott a láz, mohón gyűjtöttük a benyomásokat. Szezámmagos perecet ropogtatva bámultuk a szultánok mesés porcelánjait, Nagy Szulejmán gyerekkori ruháit, a próféta remekmívű kardját, és annyi mozaikhoz, mecsethez, türbéhez zarándokoltunk el, ahányhoz lehetett, közben azonban bemerészkedtünk a boltokba is, fölösleges darabokra alkudoztunk, olcsó holmikat, ajándéktárgyakat vettünk, és a hét végére hotelszobánk is egy bazárra kezdett hasonlítani.

hömpölygő emberár

Ha részt is vettünk bizonyos mértékig a csoport rítusaiban, igyekeztünk megőrizni függetlenségünket: a kirándulások kivételével magányosan portyáztunk, és csak azért néztünk be esténként a szálloda étteremébe, hogy megtudjuk a másnapi programot, azután elindultunk valami kisvendéglőt keresni, ahol savanyú levest, döner kebabot, apró nyársonsült kolbászkákat és remek salátákat lehetett kapni. Vacsora után még járkáltunk egy ideig, hagytuk magunkat sodortatni az utcákon hömpölygő emberárral, mint mikor a sekély tengervíz hullámai hintáztatják az embert. Éjfélre elfogytak a sétálók, és az árusok lármás hada is eltakarodott az utcákról. Isztambul nagyot csobbanva merült el az éjszakában, és helyébe föltámadt arany palotáival Bizánc. A tengeri szél virágillatot hozott Ázsia felől, és a hotelszoba kényelmetlen ágyán forgolódva különös zajokra füleltem. Furcsa neszek támadtak az éjszakában, félálmomban hordszékeket cipelő rabszolgák meztelen talpát hallottam csattogni a Hyppodromhoz vezető út kopott kőlapjain, és elnehezülő szemmel fürkésztem a nyitott ablak keretében megjelenő holdvilág kövérkés arcát, de nem sokáig, mert gyorsan letaglózott az álom.

A kelő nappal együtt újra feltámadt a bábeli zsivaj, előbújtak a zoknit áruló sihederek, és a világ valamennyi nyelvén kiabálva eredtek a turisták nyomába. Nem szabad tőlük vásárolni, oktattak tapasztalt útitársaink, felemás párokat árulnak, és ha egyiküktől veszünk valamit, a többit sem tudjuk lerázni.

Reggeli után belevetettük magunkat a nappali forgatagba: ember ember hátán tolongott a régi városrészben, ahol a boltok tömve voltak áruval, szinte dőlt ki az utcára a rengeteg holmi, a kirakatok grillsütőiben illatos húsok pirultak a forgó nyársakon, és a tömegből kivált egy-egy ismerős arc: a szeméttelep lakói kéregettek a tömeg közé furakodva. Fogatlan, gyér szakállú vénségek, a fiatal anya éhes csecsemőjével és koravén arcú, vézna gyerekek ébresztgették szunnyadó lelkiismeretünket egy kis aprópénz erejéig. A medvés páros is felbukkant a szálloda melletti téren, amíg az autóbuszra várva gyülekeztünk. Mindenki előkapta fényképezőgépét, a fiú azonban öklét rázva tiltakozott, és kinyújtott tenyerével jelezte, hogy csak adomány fejében fotografálhatják őket. A medvének nem tetszett a társaságunk, morogni kezdett, ránk vicsorgott foghíjas szájával, gazdája azonban nagyot sózott hátsójára, és maga mellé rángatva beállt a masinák kereszttüzébe.

Közben helyi utasokkal teli, se ajtaja-se ablaka villamos csörömpölt át a téren. Nem volt a közelben megállója, de a medvés fiú integetésére félárbocra engedte szikraesőt szóró áramszedőjét, és a vezető kidugta fejét az üveg nélküli ablakon. Heves taglejtésekkel kísért párbeszéd után a fiú elővett zsákjából egy kis dobot, és az utasok zajos tetszésnyilvánításától kísérve feltáncoltatta medvéjét a régimódi villamos hátsó peronjára, majd maga is utána kapaszkodott. A medve még akkor is emelgette lábát, amikor csikorogva-csilingelve mindenestül elszálltak a szemünk elől.

Szert tettünk másik ismerősre is.

A városrészt átszelő, országútnyi széles járdán mindennap elmentünk egy fehér inges, fekete nadrágos, nyakkendős úr mellett. Kicsiny park árnyékot adó sövénye előtt üldögélt összecsukható székén, mindig ugyanott, méltóságteljesen, egyenes derékkal várakozva. Ha nincs mellette a felszerelése, talán soha nem jövünk rá, hogy cipőpucoló; múzeumba illő rézveretes ládája a szép, régi szerszámokkal – késekkel, kefékkel, titokzatos tégelyekkel, akkurátusan összehajtogatott tiszta flaneltörlőkkel és puha bőrdarabokkal – árulta el mesterségét. Szemét félig lehunyva el-elbóbiskolt a melegben. Komoly arca megereszkedett, derű és elégedettség terült szét rajta, és amíg aludt, szája sarkán vékony csíkban kicsordult a nyál. Valahányszor alváson kaptuk, megpróbáltuk kitalálni, hogy minek álmodja magát; egyszer selyemturbános pasának, véltük, máskor boldog üzlet-tulajdonosnak a Nagy Bazárban.

rég nem látott ismerős

Barátunk – így neveztük, mert mindig felragyogó szemmel köszöntött minket, mint rég nem látott ismerőst – késő délutánig a helyén maradt, de kuncsaftot nem láttunk nála, kivéve Z.-t magát, mert egy délután, aprópénzt csörgetve a zsebében, odament hozzá, hogy igénybe vegye szolgáltatásait. Nem mintha piszkos lett volna a cipője – a város a tenger közelségének köszönhetően nem volt poros –, de Z.-nek eszébe jutott a gyerekkorában látott zenés amerikai film. Hőse egy jelenetben föltette lábát a szegény cipőtisztító fiú ládájára, és amíg suvikszolták a lábbelijét, dalra fakadt, azután végigszteppelte a Broadway-t.

Miről beszélgettetek?, kérdeztem, mikor fényes cipőjében hetykén lépkedve utolért. Z. elvigyorodott, ó, nagyon jól megértettük egymást. Ő magyarral és némettel keverte a törököt, én angollal és némettel a magyart. Rendes ember, otthon két feleség várja, egy öregebb nappalra a házi munkákra, meg egy fiatal az éjszakai hancúrozáshoz.

Hazudsz, rég betiltották a háremeket, tiltakoztam. Z. megrázta a fejét. Te csak hiszed. Na jó, egy felesége van, többet nem is tudna eltartani, azt mondja, mostanában pang az üzlet. Három fia vendégmunkás Németországban. Nagyon hiányoznak neki, évente egyszer látja őket, a Ramadán végére jönnek haza, de attól tart, az unokái már németek lesznek, és előbb-utóbb elmaradnak. Azt mondta, nem akarja megérni azt az időt.

3.

A cipőpucoló minden délben elhagyja őrhelyét, a közeli mecsetbe siet, ahol a többi környékbeli férfiemberrel, árusokkal, kereskedőkkel, hivatalnokokkal és nagyobbacska iskolásfiúkkal együtt a földre borulva imádkozik. Hallgatja a villogó szemű, szenvedélyes hangon előimádkozó imámot, és nap mint nap készül a szent háborúra a hitetlenek ellen, akikkel máskülönben jól megvan Isztambul utcáin és az üzletekben. A cipőpucoló mecsetjének árkádjai alatt kereskedők tanyáztak, és az onnan nyíló, kupolák sorával fedett belső térben is. Elég tágas hely volt, de meg sem közelítette a Nagy Bazár méreteit. Itt nem kapott el a pánik, hogy eltévedünk a zsúfolt folyosók labirintusában, mint az a nő a csoportból, aki napok múlva felrepedt szájjal, kifosztva került elő, és semmire sem emlékezett a vele történtekből.

Ebben a csarnokban jobban érvényesült a tárgyak szépsége, lélegzethez jutottak, kibontakoztak. Márványból, ónixból, malachitból csiszolt súlyos kőtojások fénylettek tompán a félhomályban; megfeketedett ezüst ékszerekre, drágakő berakásos tőrökre, szivárványos kasmírkendőkre, finom bőrtáskákra bukkantunk lépten-nyomon, minden zug újabb meglepetést tartogatott, de mi a kőtojások miatt mentünk vissza az utolsó előtti napon, csak éppen nem jutottunk el hozzájuk, mert alighogy beléptünk, és hozzászoktam a benti derengéshez, megakadt a szemem valamin.

A pávaszín ruhán.

Sötét sarokban rejtőzött, lágy esésű, fátyolszerű köntösök között. Gazdag vörös és zöld harmóniák, visszafogott aranyos tónusok, elegáns szürkék mellett lapult meg szerényen, mégis kihívóan, és – noha látszólag visszahúzódott – azonnal észrevétette magát. Királykék és indigó, tüzes krómoxid zöldek, a türkiz különféle árnyalatai, óarany cirmok, ibolyás reflexek mosódtak össze rajta páratlan szépségben, akár a Gülhane park uszályos farkú páváin.

Sokáig nem mertem hozzányúlni, csak álltam és néztem. Azután óvatosan, előbb ujjbeggyel, majd a tenyeremmel is megérintettem, végül leemeltem az állványról és magamhoz fogtam. Könnyű volt és puha, mint a mesék dióhéjból kibomló báli ruhái. Nem közönséges anyagból varrták; valami hő áradt belőle, titokzatos fluidum, és úgy éreztem, elsimítja rajtam az idő nyomait; az évek, mint a kígyó bőrének rétegei, egymás után vedlettek le rólam. Azt hittem, káprázat játszik velem, csupán képzeletemben megy végbe ez az átalakulás, ám akkor észrevettem Z. arcának különös, hitetlenkedést és csodálatot egyszerre tükröző kifejezését. Pontosan úgy nézett rám, mint mikor először láttuk meg egymást egy emberöltővel korábban, a kisváros néptelen főterén, lámpák reszketeg fényében, havazni készülő ég alatt.

megrémültem

Odafordultam a ruhákat őrző, fekete lepelbe burkolt öregasszonyhoz. Mozdulatlanul ült, mint egy bálvány, ügyet sem vetve a csarnok nyüzsgésére. Először vaknak hittem, mert szeme a semmibe révedt, de ahogy hozzáléptem, rám emelte üres tekintetét, közben májfoltos, karomszerű kezével matatni kezdett a mellette álló, alacsony asztal papírszeletkéi között. Úgy hevertek, akár az érettségi tételek, nem látszott, mi van a másik oldalukon. Sokáig turkált, mire találomra – legalábbis azt a látszatot keltette – kihúzott egyet közülük, és meg se nézve elém tartotta. A cédulán egyetlen szám állt, nyilvánvalóan a ruha ára. Márka?, kérdeztem a rend kedvéért, mert általában azzal fizettünk, és közben mélyen beszívtam a finom levendulaillatot. Dollár, válaszolta a nő, és hangja kongott, mint amikor a telefonban hibás a vonal. Megrémültem az összeg nagyságától. Soha életemben nem adtam ennyit egy ruháért; a cédulára írt szám forintban a félhavi fizetésemet jelentette.

Nagy csend támadt, a hangok kiúsztak az öblös boltozat alól, elakadt a filmszalag az orsón, a bazár nyüzsgése fekete-fehér állóképpé merevedett. Egyedül a kezemben tartott drága kelmén ragyogtak fel a színek, kint azonban ezalatt is pezsgett az élet; az utcán szakadatlanul áramlott a tömeg. Vászonsapkás, rövidnadrágos német turisták caplattak útikönyvvel a kezükben, filmfelvevőt cipelő japánok tipegtek, szatyrokkal megrakott lengyelek és magyarok loholtak, sötét öltönyös törökök vonultak hosszú ballonkabátot viselő, bekötött fejű, fekete napszemüveges asszonyaikkal, akkor azonban, abban a lefékeződött pillanatban a szeméttelepről jött kéregetők váltották fel őket: a napsütötte utca arany hátterére égett sötét sziluettjük úgy úszott el az árkádok előtt, akár a Chora kolostor mozaikjain a szentek sora.

Ennyi pénz hetekre elég lenne nekik, vagy még tovább is, támadt fel bennem a lelkiismeret, de elhessegettem a kényelmetlen gondolatot, és leküzdve bénultságomat, kinyitottam a táskámat, hogy elővegyem a pénzt.

A Lány – azonnal ráismertem – ezt a pillanatot választotta.

Kilépett a ruhák közül, ahol idáig bujkált, fizess végre és vigyük, ha ennyire oda vagy érte. Megjegyzem, nem áll jól neked ez a sok kék, öregít. Kirobbanóan fiatal volt és magabiztos. Átlát rajtam, gondoltam, és bár az arca komoly maradt, tudtam, hogy kinevet. Egyszerre nagyon öregnek és fáradtnak éreztem magam. Ennyiért nem kell, szólaltam meg, csak hogy ellenkezzek vele, de akkor okoskodni kezdett. Miért nem alkuszol? Itt ez a szokás, elfelejtetted? A végén odaadják fél áron. Kénytelen voltam elismerni, hogy így van, és húzódozva ugyan, de fölvettem a cédulát, hogy ráírjam az ajánlatomat. Az öregasszony azonnal belement a játékba. Látszott rajta, élvezi a helyzetet; örül, hogy végre történik valami, és reszketeg kézzel ő is leírt egy számot. Fél dollárt engedett az árból, én meg ugyanannyival emeltem a megajánlott összeget. A cédulát kézből kézbe adtuk, ő néha elgondolkozva megnyalta a ceruza hegyét, mint egykor Örzsi nagyanyám, és már nem sok híja volt, hogy összetalálkozzunk, amikor – alig egy dollárral a cél előtt – megmakacsolta magát. Bekarikázta az utolsó számot a telefirkált papiroson, felém tolta, de már nem törődött velem: szemében kialudt a tűz, és újra bálvánnyá dermedt.

Tanácstalanul álltam, kezemben a ruhával és a cédulával. Fizesd ki, türelmetlenkedett a Lány, egy dollárral több, na és? Mit számít az? Ettől nem fogtok tönkremenni. Igaza volt, de újra felülkerekedett bennem a dac. Ne kotyogj bele mindenbe, te ehhez nem értesz, vetettem oda mérgesen, és visszaakasztottam a fogasra a ruhát. Úgy éreztem, magamból tépek ki egy darabot, de megtettem. Bolond vagy. Bánni fogod, míg élsz, rántotta meg vállát a Lány, és formás kis fenekét riszálva elindult az öböl felé.

Éjjel verejtékben úszva arra ébredtem, hogy valaki néz. A hold volt az. Puffadt arca kerekre hízott tegnap óta, puha vonásai összefolytak álom cirógatta szemem előtt, és foltjaiból apránként kirajzolódott egy kis figura. Nem a hegedülő Szent Dávid, mint otthon, nem is Cicelle, akinek a szoknyája fogyatkozáskor eltakarja a holdtányért. A lány volt az, természetesen a Lány:, az én pávaszín ruhámba öltözve táncolt az alvó Konstantinápoly felett.

Reggel, indulás előtt visszamentem a bazárba.

Megvehetted volna tegnap is, még a végén lemaradunk, zsörtölődött Z., de elkísért, veled megyek, nehogy elraboljanak a leánykereskedők.

A ruhám még megvolt. Tündökölt a többi között, és az öregasszonyt ugyanabban a pózban találtam, ahogy az előző napon hagytam. Talán haza se ment, egész éjjel itt ült a portékáját őrizve. Úgy tett, mint aki nem emlékszik rám, pedig vértelen ajkán láttam a lila pöttyöt, a tintaceruza nyomát, mégse akart tudni a tegnapi ajánlatról. Hiába mutogattam a cédulára, alján a bekarikázott számmal, csak a fejét rázta, adta az értetlent és kihúzott egy másik papírszeletet – ugyanaz volt ráírva, mint a tegnapira –, és újra nekiállhattam az alkudozásnak.

közönséges rongy

Még nagyon az elején tartottunk, amikor valaki megállt mellettem. Csúf, nagydarab nő volt. Száján elmázolódott a festék, hóna alatt sötét foltok terjengtek. Rám mutatott, és bankókkal legyezgetve izzadó arcát, hadarni kezdett egy számomra ismeretlen nyelven. A vénasszony bólintott. A kövér nő ekkor odavetette a pénzt az asztalkára, azután kirántotta kezemből a ruhát, és belegyömöszölte tarka szatyrába, mint akármilyen közönséges rongyot. Mire felfogtam, mi történik, már nem volt sehol. Valami baj van?, jött közelebb Z. Mit akart ez a madárijesztő? Elvitte a ruhádat? Úgy kell neked, minek vacakoltál annyit.

A legrosszabbul az esett, hogy neki is igaza volt.

Tényleg vacakoltam. Talán a bazár hangulata hatott rám, na meg a Lány, aki hívatlanul betolakodott az életembe, és most, hogy leforrázva álltam, újra megjelent. Ezúttal az öregasszony mögötti tükörben tűnt fel. Eddig nem vettem észre, hogy az is van a falon – talán nem is volt, lehet, tegnap óta tették oda –, most azonban hármunkat egyszerre láttam benne. A tükörben vettem észre, hogy mennyire hasonlítunk egymásra a Lánnyal, ugyanazok a távol ülő szemek, ugyanazok a kiálló járomcsontok, és döbbenten fedeztem föl, hogy a vénség ráncai mögül is a mi vonásaink tetszenek elő.

Ne bánkódj azon, amin nem tudsz változtatni, szólalt meg a Lány, és nem tudtam, sírjak vagy nevessek öreges bölcsességén. Válassz másikat, nézd milyen szépek, próbált meg vigasztalni a maga módján, és rámutatott az állványon meg-meglebbenő ruhákra. Találomra levettem egyet. Az őszi erdő színeiben játszott, rőt és napsárga foltjai között átlátszott a gyöngyszürke őszi ég. Ezt vedd meg, ez való neked, az a sok kék úgyis csak sápasztott volna.

Amikor hazaértünk, és felpróbáltam, el kellett ismernem, hogy nem csináltam rossz vásárt. Tényleg jól állt nekem ez a szokatlan színösszeállítás. Itthon is mindenki dicsérte, Kertész Klárit egyenesen elöntötte a sárga irigység, mikor a tanévnyitón meglátta rajtam. Hogy lehet az, hogy még soha nem találkoztam ilyennel? Pedig úgy ismerem a bazárokat, mint a tenyeremet, és hetekig emlegette az isztambuli ruhát, hogy milyen szép, milyen különleges, és milyen jó vétel volt.

nem tudtam megkedvelni

Igen, jó vétel, bólintottam, de hiába, nem tudtam megkedvelni. Valahányszor ránéztem, felidézte azt a másikat. Nem is vettem föl többet; szépen összehajtogatva eltettem a sublót legalsó fiókjába, ahol a régi holmikat tartom, amiket sajnálok kidobni, és a következő nagytakarításkor elajándékoztam.

Azóta nem gondoltam a pávaszín ruhára.

Talán most is azért jutott eszembe, mert éppen a tükör előtt álltam, amikor a Lány megjelent, hogy szokás szerint felrázzon és rávegyen valamire. Mögém állt, és amíg arról beszélt, hogy odakint augusztus van, a nyárfák ezüst levelüket villogtatva morzéznak a gémeknek a folyóparton, hiába kerestem magamat dédanyám hámló foncsorú tükrében, a Lány viruló képmása mellett csak a bazárbeli öregasszony pókhálós arcát láttam.

kép | shutterstock.com