A PALÁNK

Az istennek se akart eszembe jutni, pedig ekörül forgott minden gondolatom, holdkórosként kóvályogtam tennivalóim között. Belekaptam ebbe-abba, de félbehagytam. Felvettem valamit, azután visszaejtettem, és magamban motyogtam, mint a magányos öregasszonyok.

Egy álommal kezdődött az egész, amit azon nyomban el is felejtettem, mert éles csengőszó hasította darabokra, és mire nyakon csíphettem volna, széthullott az éjszakába, csak valami nyugtalanító déjà vu maradt utána.

A csengetés megijesztett. Nem vártam ki az ágy szélén azt a fél percet, amíg elmúlik a hirtelen felülés okozta szédülés és a váratlan hang keltette ijedelem, kalimpáló szívvel, a bútorokba kapaszkodva botorkáltam az ablakhoz. Homlokomat az üveghez nyomva néztem a kapu felé, de az utca üres volt, csak a hold bágyadt világa vívta reménytelen csatáját az ívlámpákkal, és szemben, a suszter kertjének korhadó palánkja előtt húzott el egy vadászó kandúr megnyúlt árnyéka.

Hallod, bogárkám?

Sokáig bámultam a túloldalt. A negyed százada lakatlan, félig összedűlt ház kerítése pontosan olyan, mint nagyanyám házáé volt az innenső oldalon, és a többi lakóépületé a Vizes utcában: ferdén lefűrészelt végű, szorosan záró deszkák sora függőleges oszlopok és vízszintes riglifák vázára csavarozva. A szálfákat még a Maroson hozták le vakmerő faúsztatók; egyhangú danáik beivódtak a rostok közé, ahonnan csak a száraz keleti szél rohamai csaltak elő egy-egy töredéket. Hallod, bogárkám? A tutajosok, állt meg ilyenkor nagyanyám kezében a fakanál, és nem tudta leplezni az arcára kiülő aggodalmat, gyerekkori szorongásai maradékát.

Valaha kátrányozták a Vizes utcai kerítéseket, csakúgy, mint a csónakokat lent a Maroson, mert ez olcsóbb volt az olajfestéknél, és távol tartott gombát, farontó bogarat egyaránt. Jellegzetes szaga különösen napsütésben érződött erősen, de egész évben jelen volt, hogy – mint prímhegedű a vonósokat – vezesse az évszakra jellemző illatok szólamait. Bő volt a választék: tavasszal jácint és gyöngyvirág nyílott, nyár elején a templomkert olajfái és a Sugár úti hársak virágoztak, ősszel szilvalekvárt rotyogtattak az asszonyok az udvaron felállított üstökben, és zsírt sütöttek téli disznóvágások idején. Ez a rend csak a háború utáni időkben borult fel. Negyvenöt őszén a melasz szaga nyomott el mindent, a fordulat éve után pedig megritkultak a disznóölések; a titkon vágott sertések zsírját zárt ajtók és ablakok mögött, apránként sütötték ki éjszaka, de néha így is kitudódott a titok, több gazdát elvittek feketevágásért a környékünkről. Nőtt a nyomorúság, ennivalóra sem telt, nemhogy kátrányra. A Vizes utca fakerítései korhadni kezdtek. Kiszürkültek, évről évre világosabbak lettek, ismeretlen földrészek vaktérképeit rajzolták rájuk a szújáratok, alsó harmadukon nagy, lapos taplógombák nőttek, végül szétbontották és eltüzelték valamennyit, kivéve ezt a harminc méternyi szakaszt, amely borostyánnal és iszalaggal benőve különös emlékműként ékelődik az egyre eklektikusabb utcaképbe.

A kátrányszag – bergamottos napolaj citromos illatával keveredve – legtovább a folyóparton tartotta magát; a fakabinsorokat nem, de a mentőcsónaknak használt halászladikot sokáig karban tartották azután is, hogy a város közepén megnyílt termálfürdő megcsappantotta a strand közönségét. Legtovább a lábteniszezők csoportja maradt hű a Maroshoz; az eget súroló nyárfák alatt még sokáig pattogtatott labdát a harmadik infarktusára váró S. Béla bácsi egyetemista vőjelöltjével és fiatal barátjával, a bohém ügyvédbojtárral, de amikor egy elhúzódó zöldár után nem takarították el a hordalékot, ráadásul kivágták a legöregebb fákat, ők is elmaradtak. Ezután évekig ki sem nyitott a strand, kapuján lakat rozsdásodott, csak a megrongált kerítésen át szökött be néhány elszánt napimádó, hogy leterítse gyékényét a homokra, pirosra süttesse magát, és a hosszú napozástól felhevülten megmártózzon a folyóban. Amint azonban estébe fordult a délután, gyorsan összekapkodták motyójukat, sietősen átbújtak a drótkerítés nyílásán, és libabőrös háttal bicikliztek haza a nappal melegét őrző város biztonságába, ahová nem követhették őket az ártéri erdőből előmerészkedő szellemek.

a gyűrűző felszín alól

A csengetés nem ismétlődött meg. Valószínűleg az álomhoz tartozott, túl hangos és erős volt ahhoz, hogy valódi legyen, ám mégis rám ijesztett, utána hiába próbáltam elaludni. Sokáig forgolódtam az egyenletesen szuszogó Z. mellett, de a megszakított álmot nem sikerült felidézni, pedig tudtam, hogy mint tóba dobott kő, az kavart fel bennem mindent. A tisztának hitt víz átlátszatlanná lett a fenékről felbugyogó iszaptól, és a sáros lében elmosódott képek részletei örvénylettek, egy régen elsüllyedt puzzle darabkái bukdácsoltak a felszínre, de túl gyorsan mozogtak, alig tudtam kivenni belőlük valamit. Egyszer tágra nyílt szempár nézett rám riadtan a gyűrűző felszín alól, másszor verdeső szárny, kapaszkodó kéz, görcsös gyökérdarab, ám mindez kevésnek bizonyult a rekonstrukcióhoz, nem jött elő a bennem mocorgó emlék.

Pedig ott volt, egészen közel. Mint amikor a keresett szó a nyelved hegyén ficánkol. Érzed formáját, hosszát, ízét, súlyát, csak a parányi energia hiányzik, amivel ki tudnád lökni, hogy elhangozzék végre, hogy megszűnjön a bizonytalanság. Ott van a kép a szemhéjad alatt, mint az előhívóban ázó filmszalagon, már kezd derengeni, de valaki felgyújtja a villanyt, és mielőtt alakot öltenének a foltok, elfeketül az egész.

Újra és újra visszatérek a csengetéshez, hátha az nyit kaput az emléknek, ami rám várakozik, hallom türelmetlenül kaparászni. Elképzelem, ahogy csapzottan reszket a sötét és nyirkos kertben, körülötte, az elvadult növényzet dzsungelében ugrásra készen lapulnak a felejtés fenevadjai, kezét felsérti a kiszálkásodott deszka, hallom, felszisszen, és bár nem látom, tudom, hogy szájába kapja vérző kisujját, és megérzem kibuggyanó vére sós ízét ajkamon.

Mi volt az álom?

Mi az emlék?

Ki kuporog a kerítés mögött?

Kinézek az ablakon, és meg se lepődöm, hogy az ágyból a Vizes utca túloldalát látom. Korántsem olyan kihalt, mint korábban, tele van emberekkel, a régi szomszédok promenádoznak a töredezett aszfalton, talpuk alatt szemem láttára bújik elő a mohos téglajárda. Nyilván nekik, az egykori lakosoknak szólt a csengetés, sorra élednek a lakatlan házak, nyílnak a kulcsra zárt kapuk. Szemben velünk Burkhardt bácsi jön elő a szamarával, szalmakalapban, mint Van Gogh arles-i kertésze, kövérke felesége billegve gurul utána, jaj, vigyázz magadra, szívem, pedig csak a szomszéd utcába fuvaroz két zsák fát meg ötven kiló szenet. Virág néni a következő, kezében vesszőből font kas, hóna alatt kotyogó kotlós. Óvatosan lép, nehogy rátaposson a lába körül futkározó kiscsirkékre. Arrébb, a parókiával szemben az utca egyetlen szempernova vakolatos házának kilincse kattan a Felvidékről menekült tűzoltóparancsnok mögött. Már nem fiatal ember, de jól tartja magát, homlokába nőtt haja sötét, csupán a halántékán szürkül. Viszontlátásra, drága, holnap, a szép kis hadiözvegy azonban nem hallja a suttogást, damaszthuzatos ágyára borulva sírdogál egy fess, fiatal katona fényképe alatt. Csontos csípőjét riszálva Cafka Maris a Sugárút sarki trafiknál őrködik, hogy feltartsa az esetleges vásárlókat, míg odabent a Hájas két ballonkabátos idegennel suskusol, telefonkiutalás képében vándorol zsebébe a harminc ezüst.

A templomkertben a tamariskasövény oltalmában Krumplis Néni lánya bujkál összegabalyodva udvarlójával. Friss, fiatal húsában bizsergés futkároz, nem fonja még be sejtjeit a rák, szemhéja fonákján pirospozsgás kisbabák képe. Kiterjesztett szárnnyal, huhogva vitorlázik át fölöttük az éjszaka, a parókia udvarán két fekete korcs ugatja nyüszítve a holdat: a Vizes utca cerberusai, a papkutyák.

Másféle zajok is támadnak: a suszterműhelyből kopácsolás, a bognáréktól fűrészsivítás hallik, Méregzsák Szomszéd padlásán vadul burukkolnak a galambok, Fischer bácsi – mászóvassal ormótlan bakancsán – füttyögetve kapaszkodik fel a sarki villanykaróra lecserélni a kiégett körtét.

A Vizes utcán áramlik a nép, seregestül tódulnak ablakom alá, megkocogtatják az üveget, és egyenesen rám néznek, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? nem minket keresel?

éhkoppon

Hess, menjetek innen, ripakodom rájuk, most nem ti vagytok soron, és összeszoruló szívvel figyelem, hogyan torpannak meg. Mardos az önvád, mert lehervad arcukról a derű, csalódottan hátrálnak be házaikba, döngve csapódik rájuk a nagykapu. Utoljára a Macskás Asszony vonul vissza, háttal a sarok felé teker nyiszorgó biciklijén, és az éhkoppon maradt kandúrok nyávogva hőkölnek a tér bokrai alá.

Szent Dávid befejezi szerenádját a Holdban, nagyot ásít, és maga mellé fektetve hegedűjét már húzza a lóbőrt, csak halk horkanásait hallom, meg Cicelle dunyhájában a toll zizegését, de aztán ez a neszezés is elhal, egyetlen áthatolhatatlan, néma tömbbé fagy az éjszaka.

És akkor, ott, a fel-felhorgadó álom peremén megint elkezdődik a kaparászás a suszter bodzával, borostyánnal benőtt palánkján. Újra éber leszek, káprázó szemmel figyelem, hogy törött deszkája félrebillen, mintha hátul elhúzná valaki, és a mögötte tenyésző feketeségből kiválik egy kis cingár alak. Átmászik a nyíláson, és elnyűtt rongybabáját magához szorítva szalad keresztül az úton. Mezítláb van, rémülten kerülgeti a plattyogó varangyokat, iszonyú lenne rálépni egy békára!, haja kócos, arcán szétmaszatolt könnyek nyoma, lába szárán elvakart szúnyogcsípések, könyökén-térdén horzsolás.

A fenevadak – szemükben lidércfény lángol – nyakukat nyújtogatják, karmukkal kapkodnak utána a résen, recsegnek-ropognak a deszkák, de a kislány sértetlenül eléri a friss kátránytól feketéllő kaput. Fellép a ház sarkához készített téglákra, lábujjhegyre áll, pipiskedik, és megrántja a fényesre szidolozott rézfogantyút.

A vastag dróton végigfut a rángás, eléri az előszobaajtó fölé szerelt rugót, a rézcsengő csilingelésbe kezd. Igen, ez az! Ez a hang költött fel a múltkor, és ezt követi az ismerős kattanás és csikorgás, olajozd már mög azt a zsanért, szól ki a konyhából nagymama, és nagyapa igenlő morgása válaszol rá az udvarról, aláfestve csupasz talpaim csattogásával.

Itthon vagyok. A kapu becsukódik mögöttem.

Odaát, a túloldalon – ha korhad is – szilárdan áll még a palánk.

kép | shutterstock.com