JÁKOB HARCA AZ ANGYALLAL
1994 október

1659 nehéz éve Rembrandtnak. Az előző két évben házát és gyűjteményét elárverezték, s még így sem tudta rendezni adósságait. Csaknem húsz évet töltött az elegáns Breestraaton az emeletes nagypolgári házban, melyet elhagyni kényszerült. A jóval szerényebb Rozengrachtra költözött, ahol visszavonultan élt — még tíz évet — puritán mennonita és zsidó barátai, mesteremberek, kézművesek között. A következő évben már némileg javult helyzete, fia, Titus és a gondoskodó, kitartó Hendrickje műkereskedésében foglalkoztatták, sőt megrendelést is kapott az amszterdami posztócéh elöljáróinak közös arcképére. 1659 azonban a mélypont. 53 éves. Ekkor festette a viszonylag nagyméretű olajfestményt, a Jákob harca az angyallal majd a Mózes a törvénytáblákkal képet — a két mű között erős a hasonlóság, a szellemi rokonság. Ebben az évben festi a Tóbiást és Annát, a Jézus és a szamáriai asszonyt, és azt a barettsapkás Önarcképet, amelyen kezeit maga előtt összekulcsolva testével bal felé fordul, meggyötört arccal, szúrós tekintettel néz szembe a nézővel.
gyakori szereplő
Jákob történetét szívesen ábrázolták az ókeresztény művészetben is, például Rómában a Santa Maria Maggiore mozaikjain (432—440) vagy a szicíliai Monrealéban (1190 körül) dekoratív, dinamikus és élénk színű mozaikokon. A zsidó és a keresztény miniatúrafestészetben is gyakori szereplő Jákob. Londonban a British Libraryban látható a Golden Haggada és abban a Genezis-jelenetek között Jákob, amint megszerzi az áldást Izsáktól, Jákob álma a létrán fel-lejárkáló angyalokról és a Jákob harca az angyallal. Ezen egy folyó völgyében birkózik a fehér ruhás angyallal a nála magasabb, vörös ruhás ifjú; szinte átölelik egymást a kicsit kezdetleges, de egyensúlyra törekvő kompozíción.
A 13. század végén talán Cavallini (esetleg az ifjú Giotto) festette Assisi Szent Ferenc egyházának felső templomában az Izsák megáldja Jákobot és elutasítja Ézsaut című freskót, amelyen Izsák vakon is jelentős, szép arcú, elmélyült, sokat megélt öregember, szinte előképe lehetne a Rembrandténak. Akárcsak Ghibertié a firenzei Battistero középső kapuján (1430 körül). A 17. században a kortársak közül többen is festettek Jákob-jeleneteket (Amszterdamban például Gerbrand van den Eeckhout 1642-ben, a spanyol José Ribera 1639-ben a Jákob álmát és 1637-ben az Izsák és Jákobot).
Jákob az ősatya, Ábrahám unokája, a 60 éves Izsák és a Mezopotámiából származó arameus Rebeka fia, aki már az anyaméhben versenyzik ikertestvérével (,,a fiúk tusakodtak a méhében”), Ézsauval. Valószínűleg Krisztus előtt 1700 körül élt (a különféle irodalmakban e dátum 2000 és 1400 között változik). Az időszámításunk előtti 2. évezred körülről Kis város archívumából származó ékírásos táblán és egyiptomi forrásokon is szerepel neve, mely az ,,őrizni”-ből képzett régebbi istenhordozó név, az ,,Isten segítsen, őrizzen” rövidített formája. A népi etimológia szerint a héber ageb szóból ered, jelentése: sarok, talp, mely utal a születés különös körülményeire: ikertestvére sarkába kapaszkodva jött a világra. G. Jacob egy arab madárnévvel, a szirti fogollyal hozza kapcsolatba Jákob nevét. Van olyan értelmezés is, mely szerint Jákob azt jelenti, hogy csaló, fondorlatos, Ézsau pedig azt, hogy vad, nehézfejű. Jákob anyja kedvence, ,,egyszerű ember, aki sátránál maradt”, Ézsau az apáé, „bátor vadász”, „a puszta embere”. A Károli-féle Bibliában „Ézsau vadászathoz értő mezei ember vala; Jákob pedig szelíd ember, sátorban lakozó”. Ézsau mint Izrael első vadásza áll szemben Jákobbal, az első pásztorral. A pásztornak másféle adottságokkal, lelki tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint a vadásznak.
megsérült s megtisztult
Jákob élete, tudjuk, mozgalmas. Neve egész sor helységgel kapcsolódik össze: Bétel, Hárán, Gileád, Machanajini, Szukkot, Szichem, Hebron, Beerseba, Gósen, Egyiptom, Machpela és a mi témánk, az éjszakai küzdelem helyszíne: Penuel. A Biblia szerint 147 évesen (ez valószínűleg 71 évnek felel meg) hal meg Egyiptomban, s mintha két ember, kétféle személyiség volna: az egyik az Angyallal — Istennel — való szemtől szembe találkozásig, a másik a tusakodás közben megsérült s megtisztult, aki felelősségteljesen, bölcsen vállalja a szerepet: ő Izrael 12 törzsének alapítója, Izrael Istenének megjelöltje. A harmadik — Ábrahám és Izsák után —, mint a népmesék legkisebb és győzedelmes fiúja, mint a keresztény szentháromságban a fiú, a megváltó. Az angyallal is háromszor találkozik. Először még az arámi nagybácsinál, Lábánnál töltött kétszer hét évnyi szolgálat vége felé, amikor az angyal sugallja álmában, hogyan tegyen szert saját nyájra, mikor készül elhagyni Lábán házát s visszatérni a kijelölt földre, ahonnan Izsák és Ézsau haragja elől menekült, hiszen ikerként, ám mégis másodszülöttként kicsalta anyja segítségével apjától az elsőszülöttnek járó áldást. „Emeld fel a szemed és lásd, hogy minden kos, amely a te bárányaid űzi, csíkos, pettyes és foltos” — szól az üzenet. Jákob tehát megkapta a segítséget fondorlatos cselekedeteihez, de keményen meg is kellett dolgoznia azért, aminek elérésére törekedett. „Jákob nem volt harcias természetű” (Thomas Mann). Képes volt kitartóan dolgozni, használta az eszét, szívesen elkerülte az erőszaktevést, és nem szerette mások erőszakosságát sem. Az „Istennel küzdő” nevet szerzi meg magának és népének, bizonyítva, hogy tudja: a nyers erőt, a vérontásokat, a törzsi háborúkat saját indulatai legyőzésével, és a megnevezhetetlen, ábrázolhatatlan Jahve, az elvont, intellektuális, monoteista Isten segítségével kerülheti el — rabló-harcias törzsét így mentheti meg a pusztulástól.
Rembrandt a fordulatot hozó eseményt festi: az angyal küzdelmét Jákobbal. Nem Jákob küzd az angyallal, hanem az angyal ővele (Ferguson szerint is az Angyal küzd Jákobbal).
Jákob hazafelé tartva fél az Ézsauval való találkozástól. Üzenetet és ajándékot küld ikertestvérének. Jábók gázlóján átkelve, félúton a Holt-tenger és a Kineret között egy éjjelre még tábort ver, családjától külön, egyedül tölti az éjszakát, mint aki készül valamire, vár valakit. ,,Jákob pedig ott maradt egyedül” — áll a Bibliában, illetve: „Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig”. A Károli-féle Bibliában: „Jákob pedig egyedül maradt és tusakodott vele egy ember hajnalhasadtáig”. A három fordítás egyetlen eltérése a küzdőtársra vonatkozik: egy ember, egy férfiú, Valaki — olvashatjuk. Az általános értelmezés szerint: angyal, Isten küldötte, sőt: maga Isten angyal képében.
Jákob megkérdezi küzdőtársa nevét, ahogy az is az övét. Válasz helyett csupán kérdést hall: „miért kérdezed a nevemet?” S ez összecseng az egyetlen válasszal: „vagyok, aki vagyok”. Jákob tudja, hogy Istenével viaskodik: „mert láttam Istent színről-színre, és megszabadult az én lelkem.” (Károli-féle Biblia); „Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” (Magyar Bibliatanács, 1975.) A Tárgum szerint: „Láttam Isten angyalait színről színre.” Színről színre, szemtől szembe, ez a találkozás szembesülés: kivetítés, a képzelet, a képzelt megjelenítése.
Az éjszakai küzdelem eredményeként Jákob neve Izraelre változik (Izrael jelentése: Isten harcosa, illetve Istennel diadalmaskodó), mivel küzdött Istennel és az emberekkel — és győzött. A Vulgata fordításában: „Győztél Istennel szemben és győzni fogsz emberekkel szemben.”
férfi áll férfival szemben
Rembrandt festményén a vörös ruhás Jákob a nézőnek háttal áll, egész teste hátra feszül és erősen balra dől. Bozontos szakállú, tömött bajszú, félprofiljával az ellenkező irányba, jobbra fordul. Keleties szemhéja csaknem teljesen csukva. Erőteljes, egyenes orra szinte nekifeszül az Angyal mellkasának. Nincs teljesen magánál, nincs teljesen éber állapotban. Maimonidész szerint az egész esemény „prófétai látomás”. Hogy Rembrandt is hasonlóképp vélekedik, arra bizonyíték a befelé koncentráló arc, a félig nyitott, szinte alvás közben lélegző száj, a csaknem összezáródó pillák. Energikus, izmos férfitest a fölé magasodó angyal ölelésében. A fehér leples Angyal szemtől szemben látható, két nagy szárnyát széttárja. (Tollazata leginkább egy Rembrandt-képről ismerős: a Ganümédész elrablásáról, amelyen Zeusz sasmadara széttárt szárnyakkal épp az Olimposzra viszi az elrabolt szép trójai királyfit. Rembrandt 29 éves volt a Ganümédész festésekor.) Erős teste jobbra dől, váll- és nyakizmai megfeszülnek, felemelt jobb lábát Jákob csípőjéhez szorítja és csontos térdével szinte kalapácsként fogja. Ez a mozdulat — melynek következtében Jákob, mikor „felkelt reá a nap”, „sántított csípőjén” — és a hosszú, nyitott ujjú, széles kézfej férfias (hasonlít a kézfej az egy évvel korábban, 1658-ban festett, ma New Yorkban látható Önarckép cseppet sem égies, légies, hanem a munka nyomait magán viselő kezére). A vöröses, göndör hajú angyal (Rembrandt fiának, Titusnak a haja is hasonló több festményén) fiatal arcáról még elmondható, hogy nemtelen, ahogy sokan vélik, hinni szeretnék az angyalokat, ám egész teste arról tanúskodik, hogy itt férfi áll férfival szemben. Álla ugyanolyan konok, elszánt, előreugró, mint Jákobé. Szemvágásuk is hasonlít, rokonságuk kétségtelen. Gótikus homloka, ívelt, erőteljes szemöldöke, hosszú, egyenes orra, érzéki, csaknem nőies szája, Jákobra elmélyülten figyelő tekintete, szeretetteljes szájmozdulata, fénylő és különös, szép orcája Leonardo rejtélyes angyalaira emlékeztet. (A XX. században is születnek hasonlóan vonzó, izgató, kimondhatatlanul szép angyalok: például Chagall angyalai a harmincas-negyvenes években.) Az Angyal jobb kezével és jobb térdével tartja, öleli, szorítja a kemény férfitestet, bal kezével fogja, markolja csípőjét. Nem harc ez, nem tusakodás — már nem.
Rembrandt értelmezésében Jákob önmagával vívott harca, régebbi énjével való tusakodása zajlott azon az éjszakán. Szembenézés ifjúkori bűneivel (az ikertestvér Ézsaiás megcsalatása, furfangos, nem egészen tisztességes ötletek Lábánnál), melyekkel szemben végül Isten is megbocsájtónak bizonyul. Élete egyik szakaszának lezárása s felkészülés a következőre, melyben Izraelnek neveztetik. (Ez egyébként megfelel a keleti hagyományok éjszakai — például sámánokat — felszentelő sémájának). A névcsere egyben személyiségcsere. Vállalja és kimondja, hogy ő Jákob (azaz csaló, cselvető), hogy ismeri önmagát s az igazságot, így alkalmassá válik arra, hogy az, akinek nevéről semmiféle kijelentést nem kapott („Ugyan miért kérded az én nevemet?”), megáldja és Izraelnek (azaz Isten harcosának) mondja. Kijelöltetik a szerepre (Jákob fiai: Izrael népe), holott addig „csupa olyan jellemvonást árul el, amelyek egy cseppet sem teszik szeretetreméltóvá” (C. H. Mackintosch).
áldás és sebesülés
Jákob, akárcsak Jób, Isten segítségével találkozhat önmagával s önmagában Istennel. Ez a megrázó élmény éretté, bölccsé teszi, átformálja őt. Áldás és sebesülés ugyanazon az éjszakán. Tudja, megérzi hát: „Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél” (Mózes 1.32.10. Károli-biblia). Miként Jób is, miután Isten Elihu által tusakodni kezd vele: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!”
Ki hát az Angyal? Rembrandtnál Jákob ifjúkori énje, s ezért fontos, amit a bibliai szöveg hangsúlyoz: nem Jákob harcol „valakivel”, egy férfiúval, hanem az — ővele. Önmaga korábbi énje. S ezért fontos, hogy mind a három szövegváltozatban, a református-katolikus-zsidó magyarban nem a harc kifejezés szerepel, hanem a „tusakodás”. Nem verekedésről, birkózásról, fizikai erőszakról van tehát szó, hanem lelki tusáról, belső vívódásról. Az Angyal látomás, önmaga régebbi énjének megjelenítése, az önmaga és a megnevezhetetlen, láthatatlan Isten közötti párbeszéd, viaskodás megszemélyesítője. Jákob úgy véli, isteni lénnyel, angyallal találkozik és megmenekül, megszabadul a lelke — és mégis életben marad. „Ősatyáinknak ez a titokzatos küzdelme lett általános emberi allegóriája a harcnak és viaskodásnak egy-egy félelmetes válság előestéjén a kísértés magányában és homályában” — idézik Stanley értelmezését a Herzl-féle Bibliában. Ez az éjszaka — egyedül a lelkiismeretével, egyedül Istennel — átformálja őt. Ezután a magára hagyottság, belső küzdelem, önmaga feletti győzelem után Jákob, illetve most már Izrael fáradtan és sántán, de neki mer indulni az elorzott elsőszülöttségi jog óta eltelt hosszú idő után az ikertestvérével — énje másik felével — való találkozásnak, és a következő oltárt már nem atyái Istenének, hanem Élnek, Izrael Istenének fogja szentelni.
Kétszáz évvel később Delacroix, akiről Baudelaire így ír: „olykor úgy tűnik nekem, mintha Delacroix művészete az emberiség eredendő nagyságára és szenvedélyeire emlékeztetne”, óriási méretű falfreskóján Párizsban a Saint-Sulpice templomban Jákob harcát az angyallal valóságos testi küzdelemnek fogja fel. A két izmos test elszántan birkózik, a megvadult Jákob mellett a földön egy éles, hosszú tőr. Hevesen nekifeszül a másiknak, győzni akar. Dinamikus küzdés a monumentális természeti környezetben. Bizonyítási kényszer az erőtől, akarattól duzzadó testben. Itt kívülre kerül, ami Rembrandtnál belül történik meg. Delacroix-nál minden csupa mozgás, és mégis: csüggedtség és hitevesztettség árad a képből. Rembrandtnál szinte befejezett minden mozdulat, kimerevedik a pillanat, és mégis: bizakodás és hit árad a képből.
Malakiás próféta (1.2—3.) szerint „azt mondja az Úr, Jákobot pedig szerettem; Ézsaut ellenben gyűlöltem”. Az Újszövetség is fontosnak tartja megerősíteni ezt: „Miképpen meg van írva, Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Rómaiak, 9.11—13.). S ebben persze visszatér Káin és Ábel viszonya; „Ézsau mindenesetre Káin volt”, fogalmazza meg pontosan Thomas Mann a József és testvéreiben. Jákob nemcsak anyjának, Rebekának volt kedvesebb, hanem Istennek is. (A kappadókiai atyák szerint azért, mert Ézsau nem elég okos, ,,hiányzik belőle az értelem adománya”); Nagy Szent Baszileiosz szerint nem olyan összetett lény, mint Jákob, s nem lenne alkalmas felismerni, hogy ,,Az Úr van ezen a helyen”. Jákob az önmagával folytatott párbeszéd után az idegenekkel is képes szót érteni). Az ikermítoszokban mindig két princípium megtestesítéséről, küzdelméről van szó, a szembenállás látszólagos, inkább kiegészítik egymást a testvérek (alvilág—ég, Nap- Hold, vadászat—pásztorkodás stb.). Az egyik azonban a jövő letéteményese és Isten vagy az istenek az ő oldalán avatkoznak be a szükségszerű konfliktusokba — a folytonosság érdekében. Gyakori a megtisztulás kényszere. Mint a csaló, álnok, fondorlatos Jákobnál is: meg kell küzdeni önmagával, múltjával, cselekedeteivel, emlékeivel, hogy alkalmassá váljon arra, aminek képességét, készségét egyébként magában hordozza. A bölcsesség ára a tapasztalás, a megértésé az átélt szenvedés, az elfogadásé a megtörténttel szembesülés.
Rembrandt ellenpontoz: fehér—vörös, ifjúság—érett férfikor, sima és szőrös arc, jobbra és balra húzó test (egy dőlő kereszt vonalstruktúrája). Állókép kimerevítés, befejezetlenség. Az ,,éppen most”, a pillanat felértékelődése, koncentráció, egy lelki folyamat csúcspontjának megragadása, s miközben a néző ezt képes átélni, máris működni kezdenek benne a kiegészítések, mindaz, ami megelőzte s mindaz, ami követni fogja a soha többé meg nem ismételhető állapotot. A képben benne van az előtt és az után, holott csak egyetlen mozzanat látható ténylegesen. Egy ölelő és egy megmarkolva eltaszító kézfej, két befelé figyelő, elmélyült és csaknem szomorú arc, az összetartozás, a barnás-sárgás-zöldes egymásba olvadó háttér tömött, mozgó egével és súlyos, geometrikus, tördelt földi közegével, amivel színében és anyagában is megegyezik az Angyal két hatalmas, széttárt szárnya. Föld, ég, sziklák, szárnyak; súlyos a közeg, a környezet, amelyben a csaknem álélt test magára eszmél az önmagából kivetített másik segítségével. A fény természetesen itt sem látható, mint Rembrandt nagy képein oly gyakran, csak a színek ragyogása, a meleg vörös, a vonzó fehér, az erős sárga, a nedves zöld, az érzéki barna, s mindezek mintegy belülről megvilágítva, mintha önmagukban hordoznák a ragyogást, a fényt. ,,Ami Rembrandtot illeti — írja már Jacob Burckhardt is —, az események, a formák, a természeti tárgyak csak annyiban léteznek, amennyiben a levegő és a fény csodás játékot űznek velük.” Ahogyan Rembrandt a fénnyel, a levegővel, a képen belüli légtérrel bánik, az a megjelenített eseményt is magasabb rendű értelmezési keretbe emeli. ,,Ez a fény mintegy Rembrandt alakjainak vallásos létét fejezi ki… Ez a fény úgyszólván természeti valóságként vallásos, ahogy festményein az emberek mint lelki valóságok ilyenek” (Georg Simmel).
belülről világító fény
Ezért alkalmas leginkább Rembrandt annak megfogalmazására, hogy Jákob mit él át, mit ért meg azon az éjszakán. Hogy Istennel találkozni csak az egyedüllétben lehet, csak belülről közelíthető meg. Ott van jelen, ahol énünk megtisztult, legbenső magja. A Rembrandt-képeken a belülről világító fény a szakralitás hordozója. Jákobnak belül kell megtalálnia a kapaszkodókat, hogy Izraellé változhasson. A szubjektumból, saját belső életéből, önnön törvényeiből kell építkeznie. Mindaz, ami ez után az éjszaka után történik vele, már egy másik történet, ekkor válik alkalmassá arra is, mint mondja, hogy majdan, öreg korában Józsefért bánkódva megelőlegezze a keresztre feszített Fiúért viselt gyászt. Mózes utal rá: „Csillag kél Jákobból és vezér Júdából.”). Rembrandt vallásossága belülről megszenvedett, hite belülről megélt, személyes. Ez a szubjektivitás távol van kora színpadias, külsőségekkel, látványosságokkal teli, hivalkodó vallásosságától. (Kevés oly vallástalan kor van az európai művészetek történetében, mint épp a felfokozott, szélsőséges barokk. Díszlet, magamutogatás, felszín és kétségbeesett keresgélés. Ezért is lépnek „túl” Rembrandton kortársai; tud valamit, amit csak kevesen.)
Rembrandt sok zsidó portrét festett, sokat foglalkozott a Bibliával. Tagja volt a vallásszabadságért küzdő mennoniták gyülekezetének. Talán ezért is fogékony arra, hogy a zsidó vallás számára mindenekfelett fontos az élet és az idő nagy pillanatainak megszentelése, s mert fontos az idő, fontos az emlékezés. Izrael történetének egyik nagy pillanata az a rejtélyes éjszaka, amikor Jákob hajnalban felveheti az Izrael nevet.
Az amszterdami zsidó közösségből kitaszított Spinoza (máig tisztázatlan, hogy találkoztak-e Rembrandttal — minden tényszerű adat hiánya ellenére is meggyőződésem, hogy igen) egyik legbensőségesebb barátja a mennonita Jarig Jelles amszterdami nagykereskedő, mecénás. Szűkebb baráti köréhez több mennonita tartozott. Egyikük, Pieter Balling 1662-ben megjelent könyvében írottak rokonsága kétségtelen az ugyancsak mennonita Rembrandt festményeinek szellemével: „Önmagadon kívül nincs más eszköz Isten megismerésére. Önmagadban kell maradnod, és a benned levő fényhez kell fordulnod”. Akár Jákob és az Angyal tusakodásának tanulsága is lehetne. 1659-ben Spinoza még Amszterdamban dolgozik, a hagyomány szerint még eljár az aszketikus morált hirdető mennoniták összejöveteleire, ahol nem pap, hanem a gyülekezet egy-egy tagja olvas fel a Bibliából, és csak egy évvel később száműzik a rabbik sürgetésére. A magára maradt, visszavonult Rembrandtot és a magányos, minden világi szereptől elzárkózó Spinozát összefűzi, hogy a rang- és tekintély-kórságban tetszelgő, gazdagságát fitogtató Amszterdamban ők egyenlőnek tekintik az embereket. Spinoza gondolati rendszerének középpontjában az önerejéből megváltható ember áll. Szerinte a szabad embert saját természetének törvényei határozzák meg. Szabadságfogalma hasonló ahhoz, ami Rembrandt festményeiből ragyog elő. „Aki világosan és határozottan megismeri önmagát — szól az Etikában a 15. tétel — és indulatait, az szereti Istent, mégpedig annál jobban, minél jobban ismeri meg önmagát és indulatait.”