„ITT MARADOK, MERT SZERETEK ITT LENNI”

A sors úgy hozta, hogy az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciáján Stockholmban Kath és én egy rövid ideig együtt laktunk Gary Snyderrel. Amikor a konferencia véget ért, és a résztvevők többsége elutazott, mi hárman ottmaradtunk és átalakultunk takarító brigáddá, hogy közös táborhelyünket a Pilgatenen, ahol nagyobb csoport ökoaktivistával laktunk együtt, olyan állapotban hagyjuk hátra, amilyenben találtuk. Hatalmas tömeg papír gyűlt össze; brosúrák, újságok, szórólapok, amiket mind az Egyesült Államokból szállítottak ide Stockholmba. Dugig tömtünk vele egy utánfutót, majd kivontattuk a városi szeméttelepre, ahol végül elhelyeztük ezt az egész világnak szóló kollektív környezetvédelmi üzenetet.

Gary Snyderrel azóta is jó barátságban maradtunk a távolság és mindkettőnk elfoglaltsága dacára. Nemrégiben úgy rendelte a karmám, hogy nekem kellett elszállítanom egy gyönyörű tizenkilencedik századi bronz Buddhát egy New Mexico-i zendóból egy másikba, ami közel van Gary észak-kaliforniai otthonához.

Egy szép júliusi reggelen Philip Whalennel beemeltük a két láb magas Buddhát a vezetőülés melletti ülésre a furgonomba és bekötöttük rajta a biztonsági övét. Majd búcsút intettem, s a Buddhával elindultunk hosszú és kanyargós utunkra, amely régi kedvenc szent helyeimet — a San Juan folyót, a Navajo hegységet, a Capitol Reefet, néhány titkos helyet és a Pyramid Lake-et — érintve vezetett az Egyesült Államok délnyugati szegletében. Végül megérkeztünk Garry-hez. Garry-vel elszállítottuk a Buddhát úticélja helyszínére, majd belekezdtünk egy késő éjszakába nyúló beszélgetésbe. Sok minden szóba került, például a beat-nemzedék, a hippizmus a hatvanas években, de a környezetvédők és ökoanarchisták is, akik a hatvanas évek vége felé jelentek meg a színen, s akik szerencsére azóta sem tűntek el a süllyesztőben. Gary hosszan eltűnődött irodalmi elődein és példaképein is. Gary Snyder korunk egyik nagy költője, számos könyv válik dicsőségére, köztük a Riprap (Szegélykő), a The Back Country (Isten háta mögötti vidék), a Regarding Wave (A hullámot tekintve). És persze a Turtle Island (Teknősök szigete), amelyért Pulitzer-díjban részesült. Ezenkívül ő Amerika egyik nagy környezetfilozófusa és — legalábbis ahogyan én látom — kiváló anarchista.

Te vagy Amerika egyik legkiválóbb irodalmára, s aminek révén igazán kiválsz a többi irodalmár közül az, hogy irodalmi munkásságod mellett — vagy felett — különös figyelmet szentelsz a természet világának és a tradicionális népek szerepének a természet világában. Megmondanád, mikor kezdtek foglalkoztatni ezek a kérdések?
egy megzavart ökoszisztéma
Nem tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor ne foglalkoztattak volna. Ha most megpróbálok visszagondolni, azt kell mondanom, hogy együtt nőttem fel ezekkel a dolgokkal, minthogy vidéken laktunk — Washington állam vidéki részén, Seattle-től északra, egy tehenészetben, fakitermelő környéken, ahol éppen visszanövőben volt a másod- és harmad-ültetésű erdő. Hatalmas, tíz-tizenkét láb magas facsonkok voltak mindenfelé, amelyek a cédrus-, illetve duglászfenyő eredeti kitermelése után maradtak, és a csonkok felső részében még láthatók voltak az ugródeszkaszerű bevágások. Sok minden összeállt bennem abból, hogy rengeteget beszélgettem idősebb emberekkel, hallgattam a történeteiket. Akkoriban ezt persze nem így fogalmaztam volna magamban, de mindenesetre úgy nőttem fel, hogy voltak elgondolásaim róla, milyen egy természetes ökoszisztéma és milyen egy megzavart ökoszisztéma, valamint arról is, hogy ,,miként igazítják az emberek a maguk életét a természet világához”. Láttam, hogy mi folyt Washington államban a harmincas években, s intuitív módon eljutottam arra a pontra, ahol foglalkoztatni kezdtek ezek a dolgok. A halászat, meg az erdészet.

Sok időt töltöttél olyan emberekkel, akiket bennszülötteknek szokás nevezni. A jelek szerint valódi különbség van a bennszülött népek felfogása és a huszadik század uralkodó kultúrájának felfogása között. Te hogyan vélekedsz ezekről a különbségekről?

Még most is csupán tanulom, hogy miben is állnak ezek a különbségek, gondolkodom rajtuk. Mit jelent az, hogy ,,bennszülött”? Mit jelent az, hogy ,,őslakó”? Mit jelent az, hogy „természeti nép”? Egyedül mi, „átültetett” euro-amerikaiak vagyunk azok — éljünk akár Észak-Amerikában, akár Ausztráliában —, akiknek gondot okoz felfogni, hogy milyen jelentésrétegei is vannak a ténynek, hogy valaki egy meghatározott helyen született: hogy ott bennszülött. Dél-Amerika, az más eset, némileg különböző. De a lényeg, hogy az átplántált huszadik századi euro-amerikaiak kizárólag a saját társadalmi, politikai és gazdasági rendszereikre összpontosítanak, amelyek széles körben elterjedtek, és hasznot húznak a világ valamennyi erőforrásából. Az emberek többségét óriási távolság választja el mindenféle termelő tevékenységtől. Nagyon kevesen kötődnek közülük a javak előállításának első szintjéhez: a növények életéhez, a fotoszintézishez. Azokat pedig, akik ehhez a szinthez kötődnek, az úgynevezett gazdálkodókat, szintén elválasztja, hogy nagyban alkalmazzák a műtrágyát, a rovarirtó és gyomirtó szereket, a gépeket, a szivattyúzott vizet és a hivatásos, egyetemet végzett mezőgazdasági szakemberek tanácsait. Az a tudás és azok az eszközök, amelyekkel az emberek világszerte, évezredek óta végzik a dolgukat, számukra elérhetetlenek. Nem is tudják, hogy léteznek.

Amikor „bennszülöttekről”, „őslakókról” vagy „természeti népekről” beszélünk, az első, amit meg kell értenünk, hogy ilyenkor a dolgok természetes állapotáról beszélünk, mint amilyen a Földet érő napfény mennyisége, ami különböző mértékű a földfelszín különböző pontjain. Ebből következik, hogy a növények és társulásaik olyan típus- és szerkezet-mozaikokat alkotnak, amelyek megfelelnek a szóban forgó helyet érő napenergia jellegének és mértékének. A különböző kultúrák gazdasági rendszerei nagyon pontosan igazodnak a térséghez, vagyis a növényekhez, amelyek ott megteremnek. Bennszülöttnek lenni annyit tesz, mint tudni mindazt a növényekről és állatokról, a talajról és a vízről, ami erre a mozaikra sajátosan jellemző. Azonkívül fogékonyságot jelent a hely szelleme és szentsége iránt: a kultúra hordozói, a dalok és a táncok iránt, amelyek ugyanezekből az összefüggésekből erednek. Mindez teljesen normális és nyilvánvalóan „fenntartható”. Ez maga az, ami fenntartható. Úgy kell elképzelni, mint ezer meg ezer viszonylag kicsiny vízfolyás vagy növény társulását, vagy a talajtípus szerinti biorégiókat, melyekhez a kultúrák változatossága is rugalmasan igazodik. És ez az egész mégsem determinisztikus. Szibéria sarkköri népeinek egészen más az életstílusa, mint Észak-Amerika sarkköri népeinek. Tehát szó sincs determinizmusról. Minél közelebb megyünk az alapvető létfeltételekhez, persze annál erősebb a determináció. A dal és a tánc ellenben igen rugalmas.

A mi kultúránkban — vagy másként fogalmazva a mi hazánkban — többféle hely van, amelyeket tekinthetünk biorégióknak, és vannak népességek, melyek az egyes régiókban uralkodónak mondhatók. Emlékszem egy réges-régi beszélgetésünkre, amikor te decentralizációról beszéltél, meg arról, hogy újjá kellene éleszteni az agrárius szemléletet. Ha nem tévedek, ennek a beszélgetésünknek a nyomán született meg a bioregionalizmus fogalma. Meg tudnád határozni, hogy mi az a bioregionalizmus, vagy hogy miféle összefüggésrendszerben helyeznéd el ezt a fogalmat?
a környezetvédő mozgalom kreatív ága
Éppenséggel megpróbálhatom, mint bárki más. A szó nem szerepel a szótárban, de használják, és manapság már hivatásos földrajztudósok is elismerik mint közkeletű fogalmat. Tehát a biorégió olyan térségre utal, amelyet egy jellegzetes növényzet, illetve állatvilág határoz meg, ez pedig a talajviszonyokból meg az éghajlatból következik. Eszerint határozható meg, hogy ez mondjuk a duglászfenyő övezete vagy a parti vörösfenyőé, rövidfüves préri, hosszúfüves préri, sivatag, félsivatag. Ezek biorégió-meghatározások vagy majdnem azok. Mert ha nagyon pontos akar lenni az ember, akkor azt mondja, hogy „északi sarkvidéki rövidfüves préri”, vagy „a Missouri felső folyásának vízgyűjtő területe”, vagy pedig megnevez egy ennél is konkrétabb helyet a Missouri vízgyűjtő területén. A kritériumok rugalmasak, de még akkor is, ha felvett kritériumaink szerint változnak is a határvonalak, van valami, amiben mindannyian egyetértünk. Úgy, ahogyan mindannyian egyetértünk abban, hogy mi egy nyelv, bár tudjuk, hogy annak is bizonytalanok a határai, ha a nyelvjárásokat vesszük. Szóval, a bioregionalizmus a környezetvédő mozgalom kreatív ága, ami újra el akar jutni a bennszülöttség állapotáig: vagyis igyekszik úgy ismerni a helyet, ahol él és az ott történő dolgokat, mint az őslakók.

A biorégió többet jelent, mint a földrajzi vagy biológiai értelemben vett környezet, mert a bioregionalizmust a kultúra, az ember is érdekli. A biorégió meghatározásába az emberek is beleértendők: hogyan élnek ott — mármint azok az emberek, akik tudják, hogyan kell élni. Ahhoz, hogy pl. egy fenyő mélyebb, mitikus, spirituális és archetipikus jelentését megismerjük — vagy a préri farkasét, a szajkóét stb. —, ahhoz alighanem a maga teljességében kell ismernünk a jelentések helyi implikációit. A bioregionalizmus ezért nemcsak a hely, hanem a helyi psziché tanulmányozása is. És ez teszi olyan érdekessé.

Bizonyos értelemben — én legalábbis így látom a dolgot — Kropotkin óta a bioregionalizmus az első igazán konkrét előrelépés annak megfogalmazásában, hogy miként is decentralizáljuk magunkat a huszadik század elmúltával.

Engem éppen ez érdekel, ezek az utalásaid arra, hogy miként fejlődött az anarchizmus, miután a bioregionalizmus jegyében összefonódott a környezetvédő mozgalommal. Van egy környék, amely nagyon érdekel és izgat engem, azért, mert ott élek, a Rio Grande vízgyűjtő területe. Itt puebló-indiánok, spanyolok és angolok élnek egymással keveredve, de megtartva a maguk kulturális sajátosságait. Meg kell említenem, hogy az atabaszkan-indiánok rövid idővel a spanyolok megjelenése előtt érkeztek a vidékre, s belőlük lettek az apacsok és a navahók. Azaz itt különböző kultúrák viszonylag békés egymás mellett éléséről beszélhetünk. Te hogy képzeled különböző emberek, különböző kulturális sajátosságokkal rendelkező emberek együttműködését a bioregionalizmus alapján?
alkalmazkodóképesség
Ez az igazi kihívás, nemde? A dolog első szintje a hominidák fokozatos elterjedése az egész Földön, szétrajzásuk az eredeti területükről, bármerre lett légyen is az, és bámulatos kulturális alkalmazkodásuk azokhoz a helyekhez, ahová betelepültek, a trópusoktól a sarkvidékig. Ez az első szint, a hominidák, különösen a homo sapiens bámulatosan rugalmas alkalmazkodóképessége. A második szintet maguk az adaptációs mozaikok képezik, amelyek fokozatosan kialakultak: az emberek például rájöttek, hogyan kell tápiókát készíteni, hogyan kell kivonni a tannint a makkból, hogyan kell ehető kását csinálni belőle — mindenféle csodálatos készségre tettek szert. És a dalok és táncok, amelyek mindebből kisarjadtak — ez a második szint. A harmadik szint a globális internacionalizmus fenntartása, amely a folklór-motívumok cseréje útján történik: hogy ugyanazon a közös értelmen osztozunk tárgyak, de a dal, a tánc, a mítoszok cseréje révén is. A határok mindig átjárhatók, legalábbis ami azokat a dolgokat illeti, amelyeket az egyik lélek képes megosztani a másikkal.

Történetileg a negyedik szint a népvándorlás, a területek lerohanása és megszállása; azok a törések, amelyeknek a történeti időkben tanúi lehettünk, és amelyeket a bevándorlási hullámok okoztak, rendszerint a civilizáció nyomására. A vándorló népeket ugyanis egyre inkább a Birodalom lökte vagy szorította ki magából. Ez a folyamat körülbelül nyolcezer esztendős.

Szigetei vannak a réginek és az újnak — régi népeknek, amelyeket újak vesznek körül. Aztán ezek is szigetekké válnak, mert még újabb népek veszik őket körül. Például a baszkok ilyen szigetté váltak, amikor körülvették őket a kelták, a keltákat pedig a rómaiak vették körül és tizedelték meg. Így a mozaiknak egyre több rétege alakult ki. És ebből tömérdek emberi konfliktus, erőszak és szüntelen háborúskodás fakad, amint ezt például a Közel-Keleten láthatjuk.

A te kérdésed a Föld legváltozatosabb helyeire vonatkozik. Vajon ha feltesszük, hogy más összefüggésekben — a gazdaságban, a politikában — elérhetünk valamiféle stabilitást, megtanulhatják-e akkor a békés együttműködést a közös területen osztozó népcsoportok is? Nos, akadnak helyek, ahol képesek voltak erre. Indiában óriási körzetek vannak, ahol az etnikai sokféleség valóban egészen rendkívüli. Az ott élő emberek kialakítottak valamiféle modus vivendit, és ebben a kasztrendszer is segített. Szerintem — és a bioregionális felfogás szerint — ez mindenesetre valahogy így néz ki: ha az emberek egyetértésre jutnak abban, hogy osztozkodniuk kell, és egyetértenek abban is, hogy szeretik a földet, ahol élnek, akkor először is ezt mondják: „Itt vagyunk, ezen a helyen, és együtt vagyunk itt, navahók, pueblo indiánok, spanyol leszármazottak, angol származékok, texasiak, hippik, mindenféle törzs és nép.” Ha mind egyet tudunk érteni abban, hogy mindannyian itt vagyunk, ezen a helyen, akkor az újonnan jöttek azt fogják mondani: „Helyesen akarunk bánni ezzel a hellyel, úgy, ahogyan ti megtanultatok bánni vele; és elkötelezzük magunkat ennek a helynek, ugyanúgy, ahogyan ti elköteleztétek magatokat. Többé mi sem vagyunk közönséges jöttmentek, akik gyorsan megszedik magukat és odébbállnak.” Akkor, még ha különbözik is a vallásuk, a nyelvük és sok egyéb kulturális tényező, vagy más a stílusuk — mégis, megvan a közös kiindulópont, a földhöz fűződő közös érdek. A közös szándék, hogy megtanulják, milyen ez a föld, mit bír el, miként tudja őket eltartani, és mit követel tőlük. Vagy ahogyan Wendell Berry tanulmányának a címe szól: „Megfelelni a föld várakozásának”. Ha három, négy vagy öt népcsoport matriarchái egyetértésre jutnak abban, hogy meg kell felelniük a föld várakozásának, akkor megvan a kiindulópont, és el lehet kezdeni a munkát.

Ha az emberek a földet tekintik mindennél előbbrevalónak, akkor mérsékelniük kell uralmi törekvéseiket, hogy elvegyék egymás területét. Ehelyett egyetértésre kell jutniuk abban, hogy mit tekintenek méltányosnak, és vissza kell fogniuk agresszív vetélkedő hajlamukat, hogy másoktól területeket ragadjanak el maguknak.

Sőt, vissza kell adniuk a korábban elragadott területet. Tudom, ez teljesen utópikusnak hangzik. Nem valami nagy eszme, dehát istenem, rengeteg embernek eddig az eszébe sem jutott: hogy a hely mindennél előbbre való. Előbbre való a nemzeti lobogónál, előbbre való annál, hogy feketék vagyunk vagy fehérek, hogy angolul beszélünk vagy spanyolul.

De a politikai határok rendszere beárnyékolja ezt a kérdést.

Nézd, az etnikum kérdése nem lehet előbbre való a földnél vagy a helynél. Az etnikum kérdése a második, a hely az első. A hely az osztálynál is előbbre való. Ezt a marxistáknak mondom.

Szeretném, ha felvázolnád az anarchista gondolat fejlődésvonalát Kropotkintól a bioregionalizmusig.
mint egy társadalomökológus
Nem vagyok valami jeles anarchizmus-történész, úgyhogy amit mondani fogok, azt félig-meddig menetközben kell kitalálnom. De aki olvasta a Kölcsönös segítséget, Kropotkin magnum opusát, az tudja, hogy Kropotkin évtizedekkel megelőzte a korát; úgy beszél, mint egy társadalomökológus. A bennszülött kultúrák értékeinek és a természeti rendszerek működésének felismerésében megelőzte korát. Kropotkin eszméi alaposan lekörözik korának marxizmusát. Ezért van az, hogy a Rudolph Bahrót követő újmarxisták mostanában egy ökológiailag érzékeny marxizmust javasolnak — olyan marxizmust, ami nem fitymálja le a bennszülött népeket.

De mi lett közben az anarchistákkal? Mi történt a Kropotkin-típusú anarchistákkal? Kétlem, hogy lenne egy folyamatos, megszakítatlan történelmi ,,szál”, de létezik egy félig-meddig folyamatos, időnként meg-megszakadó fonal, amelyre feltűzhető az IWW (Industrial Workers of the World — Világ Ipari Munkásai), és felfűzhetők mindenféle bohémek, munkások, írók, antropológusok, képzőművészek és radikális természettudósok a húszas évektől az ötvenes évekig. Ilyen anarchista volt Aldo Leopold, bár nem tudta magáról, hogy anarchista. John Muir sem tudta. Robinson Jeffers viszont mintha tudta volna magáról, mint ahogy D. H. Lawrence is. Mindenféle tiszteletlennek látszó társadalmi és esztétikai eszme hordozta a fáklyát, a bennszülött és a természeti iránti mélységes tisztelet fáklyáját. Ezeket az eszméket néha ,,romantikus”-nak címkézték vagy akárminek, de szerencsére túlélték a címkézést. Aztán, nagyjából az ötvenes években, annak a mozgalomnak a keretében, amelyet ,,beat-mozgalomnak kereszteltek el, kezdtek újra összefonódni a szálak: ekkor került újra felszínre az ökológiai gondolat — ha nem is így hívták az amerikai értelmiségi és esztéta körökben. Nem könnyű követni ezt a történetet — de azért létezik.

A bioregionalizmus fogalma olyanoktól származik, mint Allen van Newkirk és Peter Berg, de gondolom, én is adtam neki egy kis lendületet — azzal, hogy megneveztem valamit, amit sokan közülünk már régóta csináltak, csak ezek után módszeresen csináljuk. Ezt a módszerességet a huszadik század viszonyai teszik fontossá. Mert csak így válik értékessé a gondolat az ökológusok szemében, a politikus környezetvédők, a zöldek és az újmarxisták szemében. A ,,Bioregionális Nemzetek” jelszava különös és elragadóan hangzik. Amellett teljességgel magától értetődő jelszó.

Sokan vannak, akiknek az értelmezésében az ,,anarchista” szó a ,,bombavető” szinonimája, ami természetesen nem állja meg a helyét, és ezt világosan kell látni.
anarchista ellenállás
Nézd, volt egy sor ember a tizenkilencedik században, akik anarchistának nevezték magukat, és államfők ellen irányuló terrorista cselekményekre szakosodtak. Ez is egy eszme volt. Nem hiszem, hogy Kropotkinnak bármi köze lett volna ehhez, vagy hogy akár pártolta volna ezt az eszmét. Ezt az anarchizmust általában meg szokás különböztetni a filozófiai anarchizmustól. Az aktivizmus törekvését pedig talán úgy kellene értelmeznünk, ahogyan az Earth First! (Első a Föld!) csoport véd egy területet vagy egy helyet. Mert ők ténylegesen ezt teszik. Azt mondják: ,,a vadont védjük”, de igazából a helyet védik. Egy helyet ezen a bolygón a szó szoros értelmében külsődleges, gazdasági érdekek ellenében, lényegében erőszakmentes taktikát követve. És a taktikájukat megértenék és méltányolnák több évszázad ellenállói. Mert ha tényleg visszamegyünk az időben, azt látjuk, hogy mindig is létezett anarchista ellenállás. Az anarchizmus nem azonos a rend hiányával. Az anarchizmus annak a kinyilvánítása, hogy a társadalom rendje a természeti társadalomból, a természeti közösségből, a természeti kultúrából fakad, s nem az Állam teremti. Az Állam, amely annyira szeret törvényről és rendről beszélni, valójában entrópikus erő, a rend lerombolója. Lerombolja az önkormányzó, önfenntartó, fenntartható kultúrák rendjét. Stanley Diamond írja, hogy az egész történelem bizonyos értelemben a helyi kultúrák, a helyi rokonsági csoportok, a helyi fenntartható, autonóm kultúrák szétzilálásának a folyamata, a Birodalom hatásának, a metropolisz dinamikájának, a világméretű üzleti kultúrák dinamikájának az elterjesztése révén, amely már a rómaiaknál, sőt korábban elkezdődött. A walesi, breton, man-szigeti, skót és baszk ellenállás a történelem során mindig anarchista ellenállás volt. A helyi rendet védelmezte a kívülről rákényszerített rend-ellenességgel szemben.

Bennszülöttekkel beszélgetve tudtam meg, hogyan kényszerítették rájuk a kapitalista, illetve marxista rendszer kettősségét. Olyan emberekre, akik addig a maguk kulturális kontextusában éltek és nőttek fel. És pontosan ez a bökkenő, hogy ezek a nagypolitikai rendszerek, amelyek egy világszerte uralkodó kultúra termékei, azon vannak, hogy a maguk szisztémáját helyezzék előtérbe, szemben a helyi szellemiséggel és azokkal, akik azt ápolni akarják, akik belenőttek az adott környezetbe. Például azok a törzsi népek, amelyek még ma is élnek Amerikában, nem tudják, hogyan is állhatnának ellen ennek a buldózernek. Egy ideje ellenben szaporodnak az olyanok, mint az ,,Earth First!” csoportok, akik erőszakmentes úton védik a Helyet, a lokalitás szellemét. Elmondanád részletesebben, hogy miként is gondolkoznak ők magukról mint a Hely védelmezőiről?

Nézd, én azt nem tudom, hogy pontosan így határozzák-e meg saját magukat. Az Earth First! eddig egy bámulatosan mozgékony rohamcsapat volt. Amerika nyugati államaiban van a bázisa, ebben az országrészben járja azokat a helyeket, ahol például a bányászat vagy a fakitermelés érdekei közvetlen támadással fenyegetnek. Mostanáig általában a közös földekkel és a közterületekkel kapcsolatos ügyekben léptek fel. De ahogy egyre több hívük támad nyugaton, az emberek egyre inkább maguk fognak törődni a saját területükkel, és akkor a mozgó rohamcsapatnak majd nem kell már annyira mozgékonynak lennie. Úgy képzelem, hogy a mozgalom az eddigi irányban fog továbbfejlődni, azaz meglehetősen anarchista szervezet marad, tényleges központi irányítás nélkül. Néhány izgalmas gondolat határozza majd meg, hogy miként viseljük a gondját a helynek, ahol élünk. Tehát vadonvédelmi osztagból átalakulhat a nyugati államokban — vagy az egész világon — élő emberek laza hálózatává. Olyan embereké, akik magasabb fokon tudatosítják magukban az érintettségüket, az elkötelezettségüket és felelősségüket a Hely iránt, és ezért törvényes vagy szükség esetén erőszakmentes engedetlenségi akciókat hajtanak végre, hogy megmutassák, hol a határ. Hogy demonstrálják: meddig mehetnek el a kapitalizmus vagy az ipari szocializmus erői, és hogy hol kell megálljt parancsolni nekik. Az Earth First! aktivista szelleme lelkesítő és hasznos lehet, különösen vidéken, ahol az elzárkózás gyakrabban vesz erőt az embereken. Megtaníthatja a leendő bioregionalistáknak városon és falun, hogyan kapcsolódjanak be és hogyan érjenek el bizonyos dolgokat. Van egy nagyon egyszerű fogadalmuk. „Egy tapodtat sem mozdulok innen. Itt maradok, mert szeretek itt lenni.” És ehhez nem kell, hogy vidéken élj, nem kell, hogy falusi legyél. Lehet a te Helyed egy elővárosi vagy belvárosi lakónegyed is. Ha leteszed ezt a fogadalmat, az nem azt jelenti, hogy többé nem utazhatsz. Azt jelenti csupán, hogy tudatára ébredtél: ott vagy, ahol vagy, és felelősséget vállalsz azért, hogy ott élsz. Minden ezzel kezdődik. Ez teljesen megváltoztatja a politikát. Különösen akkor, ha olyan emberek vesznek körül, akik gyökeret eresztettek egy helyen, ahol élnek, és ezért nem fognak meghátrálni.

Kép | John Lurie festményei