ITT VAGYOK?
1992 nyár
Szakad. Ázik minden. Dosztojevszkij petrográdi esője, Márquez macondói esőzése, Tarkovszkij ázó lovai, sártengere, a Zóna esőfüggönyei. Az Úr hívó szavára mindenki ugyanazt feleli. Káin, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus: ,,Itt vagyok.” Ebben a két szóban az ember mindig valami kiemelésre, kiválasztásra és számonkérésre felel. Itt vagyok — nem mozdulok, jelen vagyok, nem máshol, hanem itt, hűség, állhatatosság, tompa engedelmesség, kitartás, bizalom, tűrés és állóképesség. Semmim sincs, csak ez a két szavam. Ha szólnak hozzám, itt vagyok. Mindez azonban a vízözön, a káosz, a szakadás, az ázás, a szétfolyás szavaitól és tapasztalataitól körülvéve.
elfogadás és lázadás
A vízözön és Bábel története egymást követi a Teremtés könyvében. A bárka és a torony egyaránt épület, mégis ellentétek. A bárkát egy ember építi, a tornyot az emberek egyeteme. Az egyik parancsra, hívó szóra, a többiek szabad akaratukból. Elfogadás és lázadás. „Noé meg is tett mindent, úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki”. (Ter. 6,22) „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek”. (Ter. 11,4—5) Mindkét szöveg az összegyűjtésről szól, a szétszóratás és pusztulás ellen. De a másodikban „minden” további benne van már: „szerezzünk magunknak nevet”. Noé gyülekezete, összegyűjtése megmarad, Bábel — nyelvében — szétszóratik: „Most még egy nép ez, és mindnyájunknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek.” (Ter. 11,6) Világos beszéd. Még ma is, sőt, ma igazán az, hiszen itt vagyunk.
A két történet egymásutáni szerkesztése maga a példázat: a bárka nem Bábel. A bárka nem a fausti beruházás és nagyratörés jelképe; minden bonyolult szerkezete ellenére, melyet különben maga az Úr magyaráz el Noénak (Ter. 6,14—16), van benne valami építmény és kiállás előtti, valami belesimulás a teremtésbe. Olyan út, mely nem mozdul, álló menedék, nem kormányozza senki, nem halad, nincs útiterve: „…annyira megnövekedett a víz, hogy fölemelte a bárkát, és az fölemelkedett a földről. A víz egyre áradt és növekedett a földön, úgyhogy a bárka a víz színén úszott.” (Ter. 7,17—18) Kedvenc állatom tehát, melyet magammal vinnék a bárkára — maga a bárka. A bárka — így szól hozzám a szöveg — nyilvánvalóan élőlény. Élő, úszó sziget. Útjáról, mozgásáról semmit sem lehet tudni, végig áll és hagyja magát. Közben a torony lázasan, egyre épül, lakói végül nem értik már az emberi beszédet. Annak, úgy látszik, két szóra kell korlátozódnia: itt vagyok. Ezt mondja valójában, ha magánál van, az emberi lény, ezt mondja az ,,itt vagyok” a ,,Vagyok”-nak (Kiv. 3,14). Időbeli létező a Létnek.
Pilinszky szerint az ember a világban hideg tumultust kap, holott meleg csendre van szüksége. A bárkában meleg csend van, a toronyban hideg nyelvzavar, az értelem átfordulása őrjöngő konstruálásba. A torony nem válasz a vízözönre, a torony a vita megnyitása, az építkezés, a fejlesztés, a műszaki haladás, a fausti tervezés, a bővítés és a kritika megkezdése, a tenger visszaszorítása, gát; harc a vízözönnel. Hideg tumultus, azzal az ürüggyel, hogy ,,el ne széledjünk a föld színén”. Valójában, hogy „szerezzünk magunknak nevet”. A bárka sem válasz a vízözönre, nem igen a nem-mel szemben, nem nem valami szörnyű igen-nel szemben. A bárka csupán „itt vagyok”, ráhagyatkozás a „Vagyok”-ra. „Nem tudhatom, mit akarsz ezzel az egésszel, én mindenesetre itt vagyok.”
Noénak tehát nincs terve, amit tesz, az Úr parancsára teszi, mert itt van. Noé igaz és hallgatag ember volt (Ter. 6,9; Ez. 14,14. 20; Sir. 44,17), ő a tizedik ősatya a sorban. Ő is, mint mindenki, Káin leszármazottja… Ha neve héber, akkor „nyugalom”, illetve „meghosszabbított”, bár a Ter. 5,29. a „vigasztalóval” hozza összefüggésbe. Ha így van, akkor a nyugodt, hallgatag, nyelvvel nem törődő, hosszútűrő öregember maga a meleg csend, ő a bárka. Hiszen a bárka úszó élőlény, s mint ilyen, harcon túli sziget. Erről győz meg a szent szöveg, amikor arról beszél, hogy „Az özönvíz után Noé még háromszázötven évig élt. Noé teljes életkora kilencszázötven év volt, amikor meghalt.” Noé halálhírét követően ugyanis hosszú nemzetséglista következik, telik az idő — Noé tehát nem szállt vitába Bábel tornyával, a bárkaépítő a toronyépítőkkel. Az egyik értelem-adás és jelentés tulajdonítás — a másikkal. Mert a kettő egyenlő erejű, egyenrangú, egyformán érvényes: az első az „itt vagyok”, a második az „én vagyok”. Nem lehet közük egymáshoz, vitájuk sem lehet egymással. Ellentét, de nem kommunikáció. A bárka és a torony döntés dolga, mint minden a Bibliában (a.m.: a világon). Noé nem szól bele a bábeli építésvezetők dolgába, azok nem beszélnek vissza neki. Egy Igen, egy Nem; még csak szemben sem állnak egymással, hanem egyik a másikának más, és kész. A bárka áll, a vízszint emelkedik; a torony áll, emelkedik, ám a sivatag közepén.
Ábrahám is bárka
Mégiscsak Kierkegaard-nak van igaza, aki a Noé és Bábel történetét hamarosan követő és talán lezáró Ábrahámhoz fordul. Ábrahám is bárka. Talán Noénál is radikálisabban tompa az ő csendje, benne a fiához szóló meleg szavakkal, teljesítés és csitítás egyensúlyával. Igen, az ugrás, a döntés nem beszél, a mérték nem tud magáról. Éppen az ugrás a mérték meghallásának előfeltétele. Ábrahám szabadsága a döntés, az ugrás után következik, nincsenek hát szavai; ez a szabadság éppen a végtelen engedelmesség és elfogadás csendje, éppen ez a mérték megtartása, mely nem tudja, hanem hallgatja azt. Ábrahám is bárka, mely itt van, helyben, most, némán. Kierkegaardnak van igaza: a vízözönnel, Isten kapuiban (Babilonban) folytatott harc és aközött, hogy ,,Az Úr pedig bezárta Noé után az ajtót” (Ter. 7,16), nincs átjárás.
Ez az értelmezés a bárkáról és a toronyról, a bárkának és a toronynak szólt. Nem beszélhetett a vízözönről, meg nem mondhatta, mi is az, hiszen ha tudná (ha tehát elhinné, hogy az, amit tudni-szörnyedni vél), ha mértéket vehetne róla, többé még csak kérdezni sem kérdezhetné, amit mozdulatlanul úszva, változó változatlanul, mértéktelenül áhítani óhajtana: itt vagyok(?). (A vízözönben nincs többé sem itt, sem vagyok.)