RÉVFÜLÖPI RAPSZÓDIA

Sötét éjszaka ébredek. Az első kába pillanatok után belém nyilall, hajnalodik, ideje fölkelni, mert nyári melegben korán harap a ponty. A sötétben tapogatózva felöltözöm, ügyelve, hogy a feleségemet föl ne ébresszem. Már csak a horgász-cuccok vannak hátra: az etetőanyag, a hátizsák meg az ülőszék. Aztán marokra fogom horgászbotjaimat, s neki az éjszakának! A kékes hajnali fénybe beleszúrnak az utca ködlámpái, csak a keleti ég alja világosodik. Lépteimre vadkacsák rebbennek föl, beljebb egy hattyúcsapat horgonyoz. Amikor beszórom halaimnak az etetőanyagot, s felcsalizott horgaimat besuhintva leülök, megjelenik a szepezdi földnyelv fölött a vörös napkorong. Csöndes, hűvös reggel van. Az árnyat adó fák a parttól s tőlem kissé távolabb állnak; ide hallom egy aranymellényes sárgarigó rikkantásait; Hunchut a bíró! Hunchut a bíró! Ugyan, hagyd a szegény önkormányzatot, nézek dohogva a felröppenő dalnok után, amint elkanyarodik a Fülöp-hegy szőlői felé. Van annak elég baja nélküled is.

Egykor és ma

Furcsa hely Révfülöp. Nem falu, még kevésbé város. Inkább gyorsan fejlődő település a Fülöp-hegy déli oldalán s a Balaton partszegélyén, útban Badacsony felé. Egykor kővágóőrsi gazdák szőlőhegye volt, partja rakodó a káli medencében bányászott acélkemény kőnek. A rakodó akkor messzebb volt: fönt a császár strandnál. A vitorlával is fölszerelt régi átkelő bárkák innen indultak kővel, borral, emberrel – egy múlt századi viharban itt veszett a tóba egy bárka s benne: kő, bor és ember. A történelem azonban újra osztotta a szerepeket: Kővágóörs, az egykor járási székhely rangú falu (ahol Eötvös Károly szerint Deák Ferenc is gyakran vendégeskedett) sorvadni kezdett izmosodó kisöccse mellett. Mára a vasútállomás nevéből is kihullottak Kővágóörs betűi. Minek köszönheti Révfülöp a népszerűségét? A Fülöp-hegy közel fekszik a tóhoz, s széles hátával védi az ölébe épült házakat és szőlőket a „főszél” kemény rohamától, s kitárt mellel fogadja a déli nap melegét. Kapu a Káli-medencébe, jó átkelő a szemközti Boglárra, ahova hajójárat van.

Két román kori templomának romjai szerint a középkorban is lakott hely volt. De mára nem épült ki még annyira, hogy elveszítse az egykori hegyközség természetes báját, vonzását. Ugyanakkor birtokában vannak a civilizált élet rekvizitumai: csatornázás, vízvezeték, portalan utak, korszerű üzletek. A szomszédos falvakkal ellentétben: nincs sajátos arculata, jellege, stílusa. Ami van, az a kisebb-nagyobb kertek, gyümölcsösök, szőlőtáblák mentén települt villák, családi házak, nyaralók utcákká szerveződött laza szövevénye. Az utcák rendje a Balatonhoz közel szervezettebb, a hegyoldalon fölfelé menet lazább. Legfőbb sajátsága a dinamikus fejlődés: itt a legszigorúbb építkezési tilalmak idején is vadul építkeztek, szívós harcban a hatóságokkal; a piacgazdálkodás bevezetése óta az üzleti építkezés is meggyorsult.

Érthető, hogy a saját arculatát kereső település polgármestere most adta ki a jelszót: vonzóbbá válni! S a könnyebbség kedvéért angolul is megmondja, hogy a község külső képének (image) és társadalmi kapcsolatrendszerének (public relations) kialakítására és javítására törekszik. A jó küllemű helyi újságban közölt program nem maradt írott betű: újjáépült a viharvert móló és kikötő (de kimaradt a vitorláskikötő), rendbe hozták az egykori tanácsház körül burjánzó merceria kócos bódéit, poros útja szilárd burkolatot kapott, s néhány pad is került a megfáradt turisták alá. De ez nem minden. Szépen átépítették a kikötő körzetében árválkodó öreg iskola földszintes épületét is, ahol két emberöltőn át Csonka tanító néni nevelte egyes-egyedül a helyi ifjúságot. A könyvtár mellett berendeztek egy házasságkötő és egy kiállító termet, és last but not least: az új balatoni vízmű megszüntette a nyaranta visszatérő keserves vízhiányt, bár a kissé poshadt ízű vízzel inkább csak öntöznek a révfülöpiek.

dagadt emberfejre emlékeztet

Mindezzel együtt a hely ,,image”-e elég ellentmondásos: kissé foglalata is a balatoni fejlődés erényeinek és hibáinak. Nyaranta dugig tele a kemping, s a házakon ott virítanak a „cimerferi” táblák. A hol bővebben, hol szűkebben csordogáló schillingek és márkák jóvoltából nőttek ki a földből az utóbbi évek ház- és villasorai, kezdett véglegessé válni a telep arculata. Ez így rendben is volna, de a részletek! A polgármesteri elmélkedés is sajnálkozva említi a posta és a gyógyszertár új épületét. Ami igaz, igaz: a két épület – noha nem magánkéz műve – csúnyácska. És miért kellett az új iskolát olyan magasra építeni? A letűnt tanácsi kormányzatnak is illett volna tudni, hogy modern iskolát nem tesznek magas épületbe, arról nem szólva, hogy ilyen tájban bűn és merénylet többemeletes házakat emelni. Nem tudom, mennyit ért a helyi engedélyező szerv az építészeti esztétikához, de attól tartok, minél többet ért, annál jobban fájhat a feje. Erősen hódít az alpesi, német–osztrák fogantatású, Fachwerk-jellegű házak divatja, persze fagerendák és virágtól roskadozó erkélyek nélkül. A széles tetők alatt gyakori a csúf, félbevágott homlokzat, ami engem mindig fél arcra dagadt emberfejre emlékeztet. A „pallér­stílusú”, sátortetős házak erénye meg csupán az, hogy tágasak, világosak, és van fürdőszobájuk. Ez itt és másutt mégiscsak előrelépés a falusi lakáskultúrában. A polgármester cikke a farácsos építkezést szorgalmazza. A híres Szontagh család egykori villája és egy másik farácsos villa – állítólag P. Gulácsy Irén egykori háza –, a mai orvosi rendelő, valóban gyönyörű, de kétlem, hogy az új építtetők megfogadnák polgármesterük tanácsát. Ezek az egykori jómódúak családi villái voltak, és szigorúan az egy életközösségben élő családok céljait szolgálták. Ugyanis a csöndes táj és a jó bort termő szőlők vonzották a polgári középosztályt: kialakult egy katonai kolónia is magas rangú tisztekből. Az új építtetők azonban üzleti célból a belső oszthatóság elvét követik, mert ezt kívánja az idegenforgalom. Ez a cél pedig nehezen fér meg a régi farácsos villák belső szerkezetével. Mutatónak fent a hegyoldalban megmaradt néhány öreg, földszintes parasztház is. Legtöbbjük roskadozik. Helyreállításuk nehéz, mert ma a Balatonon nemcsak zsúpozót, de nádzsúpot sem lehet találni. Az egykori présházak itt egyszerűek. De azért vannak arányos tömegű, oszlopos-tornácos, derűs környezetű villák, amelyek úgy simulnak a tájba…

Hoppá, kapásom van! Villámgyors bevágás után azonnal érzem, hogy nem ponty a vendég. Nem bizony. A gyengén küszködő halacska ijedt szemű dévér. Vagyis keszeg. No, kiskomám, köszönd, hogy öregapádnak szólítottál, mert én bizony visszaküldelek. Ugyanis követem Földesi Jóska bácsi, egykori kikötőőr és hadkapitány reguláját: vagy ponty, vagy semmi! Nem vagyok ínyenc, de a frissen rántott balatoni ponty igazi csemege. Erre azonban mind kevesebb a remény. A nap közben újra „hőségnapot” ígér, s ilyenkor nehéz a parti horgász sorsa. A melegebb szélvizekből a mélyebb és hűvösebb belső vizekre húzódik a ponty, s én a parton bámulhatom mozdulatlan úszóimat.

Helytörténet és déli szél

Míg besuhintott úszóim meglelik őrhelyüket, a táj és a falu arculatán (image) tűnődve, a két helyi templomrom sorsa jut eszembe. Mint mondtam, Révfülöpnek két Árpád-kori temploma van: a nagyobb, az ecséri, a település nyugati szegélyén, Rétsarok mellett, a kisebb bent Szigetben, a vasútállomás közelében. Mindkettő elhanyagolt állapotban; különösen a nagyobb és híresebb ecséri. Ecsér falut és templomát török rablóhorda égette föl a 16. században. A rom egykor gondos feliratozását lassan szétmarja az idő, még álló falait tovább pusztítják a viharok, szentélyét dudva, szemét és ürülék borítja. Mégiscsak Isten háza volt mindkét épület valaha, ahol az Árpád-kor magyarjai imádkoztak és temetkeztek a templom köré. A földben őseink csontjai pihennek. Milyen „public relationst” épít magának az a közösség, az a nép, amelyik múltjával nem törődik, őseit nem becsüli. Így pusztulnak innen pár kilométerre a salföldi pálos kolostor templomának gótikus falai is. Akarva, nem akarva arra gondolok, hogy az itteni két romtemplom légvonalban olyan másfél kilométerre van egymástól. S az összekötő vonalnak szinte a mértani közepén fekszik az új, többemeletes iskola. Ennek az iskolának volt egy igazgatója, aki megye-, sőt országszerte híres volt honismereti munkájáról, a gyűjteményéről. Tegnap találkoztam vele a postáról jövet. Ott állt életének fő műve, az eldugott helytörténeti gyűjtemény örökké zárt kapujában. Fehér haját fújta a szél, gyengülő szemével felém kémlelt az utca innenső oldalára. Az elmúlt évtizedekben nyaranta szívesen bementem „múzeumába” (akkor még az újjáépített öreg iskolában volt, a mai könyvtár helyén), élvezettel nézegettem a gyűjtemény darabjait, s olvastam régi írásokat. Benke László gyűjteményének töredékét egy szobányi helyiségben kiállították a nyáron, de a hatalmasra duzzadt törzsanyag gyakorlatilag nem látogatható. Kutatónak talán hozzáférhető, mert – ma még – egy szerződéses alkalmazott gondozza; de ha főállása megszűnik az úttörővárosban, ez a lehetőség is bezárul. A helyi újság szerint tervbe vették a gazdag kéziratos anyag kiadását, de az önkormányzatok lehetőségeit ismerve erre még soká kell várni.

a java már kidöglött

Úszóim újra megmozdulnak, de most sem ponty miatt. Messzelátómat szemem elé kapva látom, hogy délnyugatról, Fonyód felől széles zöld sáv nyomul felénk a vízen. Föltámadt a déli szél. Annak előőrseként érkezett lágy fuvallat, mely megmozgatta úszóimat. De megjön hamarosan a derékhad, a szélerősödés is, hínárt, úszó nádat, kiszakadt zsombékot sodorva zsinórjaimra. Sőt egy-egy döglött angolnát is. Látcsövemben már fel is tűnt az első példány, amint fehér hasát kivillantva felém tart a hullámokon. A tavalyi nagy angolnavész az idén lecsökkent, mivelhogy a java már kidöglött. A java, mert a legnagyobb példányok pusztultak először. Ez a hullámok hátán lovagló is olyan vastag, mint a karom. Mondják, a halászok elektromos hálóval is siettették az irtást. Reméljük, ennek, s nem egy újabb vésznek a jelei a mostanában felbukkanó nagy testű, döglött busák és pontyok.

A hét csapás

Szétpillantva a csillogó vízen, nem minden szorongás nélkül gondolok a tó jövőjére. Az ismétlődő halpusztulás évek óta jelzi, hogy a Balaton beteg. Bajait, annak külső jeleit nem ismétlem el. De azt kevesen tudják, hogy ez a baj nem tegnap vagy tegnapelőtt, nem is a pártállam idején, hanem sokkal korábban kezdődött: tulajdonképpen akkor, amikor a tavat nyaralási célból fölfedezték. A Balatonnak ugyanis van egy végzetes gyengéje: nagyon sekély; hatalmas felületéhez képest kevés a vize. Az átlagos mélysége alig három méter. Ezért a belejutó idegen anyagokat viszonylag lassan dolgozná fel, ha nem segítenék ebben a nádasok s az észak-nyugati szél, mely rendszeresen a déli partra sodorja a belehullott szemetet.

A Balatont a reformkor hozta divatba, de az érdeklődés akkor főleg Fürednek: a savanyúvíznek meg a teátrumnak szólt. A Széchenyi kezdeményezésére megépült Kisfaludy-gőzös vitt némi életet a távolabbi partokra is, de a tó egésze s főleg a somogyi part fölfedezetlen maradt. Aztán 1821-ben történt valami. Leégett a veszprémi káptalannak a tó siófoki kifolyására épült hatkerekű malma. Ez még önmagában nem lett volna baj. De amikor lebontották a malomhoz épített gátat, a Balaton szintje rövidesen egy métert apadt. A part hosszában hatalmas földterületek kerültek szárazra, s a part-birtokosok az ingyen kapott földeket művelni kezdték. Mivel evés közben jön meg az étvágy, megpendítették a tó kiszárításának eszméjét is. „Nincs messze az idő, amikor le fog csapoltatni ez a haszon víz” – írja a Társalkodó 1842-ben.

Mint Antalffy Gyula megírja A reformkor Balatonja című könyvében, egyelőre a víz szintjének erőteljes csökkentésére gondoltak, de így is 92 905 hold művelhető földet reméltek, holdanként 2 forintos költséggel. S utalva a somogyi part hatalmas mocsaraira, még hozzáfűzi a Társalkodó írója: „A jelenleg házainkig és kertjeink aljáig terjedő bozótok kiszáradván légkörünk tisztulni fog.”

A Balaton további sorsát – szerencsére – nem a parti birtokosok fölgerjedt étvágya szabta meg. Beszédes József tervei nem a lecsapolást, hanem a Sióbozót és a Fonyód–Keresztúr–Marcali között elterülő Nagyberek fölszámolását tűzte ki célul. Az 1848 tavaszán megkezdett munkát a szabadságharc félbeszakítja, s csak 1858-ban, a Déli Vaspálya Társaság vasútvonalának építése kapcsán folytatják. Ez lett a Balatonra mért első csapás.

A tó a partján megépült vasút és országút ellenére tovább élte a maga csöndes életét. A fürdőélet nem fejlődött. A vizet továbbra is halászbokrok járták, keresve a gardát, a „látott halat”, s naponta friss hallal látva el a parti falvak népét. Révfülöpön a Halász utcában ma is áll az a kis házikó, ahol halat mértek. Innen kapta az utca is a nevét. A szőlősgazdák lajtos kocsijai a tóból hordták a vizet a permetezéshez, lovakat és marhákat itattak a tóban, szekérrel hajtottak bele „megszívatni” a kiszáradt farészeket, volt némi hajóforgalma s egy-két vitorlása is. De fürödni nemigen fürödtek benne. Főleg a parasztok nem. (Ma sem.)

kulturáltabbá akarta tenni

A déli parton megépült vasút és országút azzal mérte a Balatonra az első csapást, amivel kulturáltabbá akarta tenni: elvágta tőle élővilágának szülőszobáját és halbölcsődéjét, a somogyi Nagyberek mocsárvilágát. A tavaszi nagy halívás, a „förde” után innen áramlottak vissza a Balatonba a halivadékok milliárdjai, ettől lett „sokhalú” a Balaton. Ezek a halfajok (főleg a ponty) csak sekély vízben ívnak eredményesen, ahol a vízinövények szálaira rakják tapadós petéiket. A tó mélyebb vízivilága erre nem alkalmas, nem szólva a tavat mozgató viharos szelek, az erős hullámzás romboló erejéről. A tó pontyállománya lassan fogyni kezdett, mert a megmaradt ívóhelyek nem pótolták a kifogott mennyiséget. Emiatt a halállományt évtizedek óta telepítéssel kell pótolni.

Az első balatoni csapást több évtized múlva követte a másik, amikor „megszabályozták” a Zala folyót. A kiegyenesített mederben fölgyorsult víz, kikerülve a Kis-Balaton fékező és ülepítő hatása alól, nyakló nélkül hordta a tóba az iszapot, a folyó mellé települt gazdaságok, állattelepek és húsfeldolgozók szennyvizét. Tönkre is ment a keszthelyi öböl. De jött a harmadik csapás: a mezőgazdaság pazarló műtrágya-technikája, hogy az esővel tóba mosott permetezőszerekkel, iskolások kezébe adott s eldobált rágcsáló-mérgekkel egyszerre indítsa el a feldúsult szerves anyagok és halmérgek támadását a víz és a halállomány ellen. Döglöttek is szépen a halak: a part menti szélvizek tavaszonként néha kilométer hosszan fehérlettek az elpusztult haltetemektől. De a Balaton bírta még.

Ekkor jött a negyedik csapás: divatba jött a Balaton. Saját országának határai mögé zárt társadalmunk tagjai nem mehettek külföldre nyaralni. No de miért is mennének, mondotta jóságos államunk, amikor nyaralásra itt van a Balaton, a mi Balatonunk. És épülni kezdtek a szakszervezeti és vállalati üdülők, az úttörő- és ifjúsági táborok, magánvillák és üdülők, mert a Balaton divatba jött. Sikk lett itt nyaralni, státusz-szimbólum lett a balatoni nyaraló. És kilométereken át irtották a nádasokat, betongyűrűt vontak a tó köré s a szennylétől, ürüléktől, műtrágyától, permetlétől fuldokló víz kétségbeesetten támadta szennyezett hullámaival börtöne falait. De a betonfalak visszadobtak mindent, s a hánykolódó víz csak saját pusztulásának vetett mind vastagabb és szennyezettebb iszapágyat. Ekkor a hazai közvélemény is neszelni kezdte a bajt: aggódó riportok jelentek meg, kérdések röppentek föl, de felülről mindent vaklármának vagy dilettáns okvetetlenkedésnek minősítettek. Ebben különösen Veszprém megye, a „Pap-birodalom” sajtója járt elöl. Hogyisne: a közben hatni kezdő gazdasági nyitás rászabadította a tóra az idegenforgalmat, mely az amúgy is túlterhelt víz számára az ötödik csapásnak bizonyult.

A tények ereje végül is lépni kényszerítette a vonakodó hatalmat. E lépések eredményeként a szennyezés főbűnösei: bizonyos üzemek és telepek távolabbra települtek, esetleg megszűntek, s szabályozni kezdték a műtrágya – és a permetezőszerek – fölhasználását. Mindez azonban nem szüntette meg, csak lelassította a szennyezést. Mert a mezőgazdaság azért ma is szállít az esőlével egyet s mást a vízbe, ezenkívül a kommunális szennyvizeket sem sikerült kielégítően megzabolázni. A tó öntisztító mechanizmusa is alig működik. A váratlanul felfuttatott idegenforgalom helyenként drasztikusan megváltoztatta a táj arculatát. Korszerű fogadótér, vagyis modern kempingek, színvonalas magánszállások, kiépült szállodalánc híján hamarjában felhúzták az északi és déli part tízemeletes szállodaszörnyeit, melyek úgy állonganak a számukra idegen tájban, mint űrhajók a szatymazi vásárban.

mind nagyobb tömegben

A hatodik csapás, az angolna pusztulás drámája a szemünk előtt zajlik. Ennek is csak a pénzügyi-idegenforgalmi kihatásait sajnálgatjuk, pedig közben drasztikusan megváltozott a tó élővilága: eltűnt a sügér, a durbincs, ritka lett a naphal, a kecskebéka, nem találni rákot – s hova lett a rengeteg tavikagyló? Tartok tőle, az angolna, ez a gátlástalan és agresszív ragadozó (és betelepítői) drágán fizettetnek velünk az export-milliókért. S az lesz a hetedik csapás: például az árva szúnyog. Honnan és miért jelentkezik évek óta mind nagyobb tömegben? Mit jelent ez? Talán a fertőzött iszap ajándéka? Mert ott kel ki, onnan száll felszínre s tölti meg milliárdos tömegével a parti fákat-bokrokat. Napközben úgy ahogy elül, de reggel és alkonyatkor lélegezni is alig lehet. Az elmúlt években nyár végére eltűnt, de most még szeptemberben is fuldokoltunk tőle.

A tó és a társadalom

És Révfülöp? Hogyan sáfárkodott a gondjaira bízott Balatonnal? Egy balatoni település külső képét nem kis mértékben a hozzá tartozó vízpart képe szabja meg. A nádirtásból – sajnos – Révfülöp is kivette a részét. Amikor a 70-es évek végén kibővítették a nyugati, a császtai strandot, heteken át dolgoztak a nádirtó és iszapkotró gépek, le egészen Pálkövéig, kivágva a gyönyörű ősnádast. Ez ismétlődött meg nem sokkal később a kemping kiépítésekor a szigeti strand mellett, kelet felé. Így sikerült néhány év alatt megszabadítani a falut vízpartjának díszétől és tüdejétől. Ami megmaradt, már nem nádas, csak nádlengések halálcsoportja, amit elpusztít a víztisztító műből ömlő szennyvíz. Ez ellentmondásnak hangzik, de ha csónakkal vagy vitorlással elhúzunk a part mentén Badacsony felé, a pálkövi strand előtt a parton hatalmas csövet látunk, amiből éjjel-nappal mocskos és büdös szennylé zuhog a Balatonba: a révfülöpi víztisztító produktuma. Ez a látvány a nádlengések között rothadó angolnák bűzével: nyomasztó élmény. Valami baj lehet ezekkel a tisztító berendezésekkel: a múlt nyáron a tévé nézői is láthatták, micsoda ürülék-folyam ömlött a tóba a déli parton, pedig annak a községnek is van víztisztító állomása.

Úgy tűnik, harcban áll egymással a tó és a körülötte élő társadalom, s félő, hogy ebben a harcban a tó marad alul. Új veszély is fenyegeti Révfülöpöt. Kiderült, hogy a tó északi és déli partja között a tihanyi és a badacsonyi kompjáraton kívül egy harmadikat kellene nyitni. S erre a célra az illetékesek a Boglár–Révfülöp közötti vízszakaszt találták a legalkalmasabbnak. Amikor a polgármester közölte Révfülöp lakóival a tervet, azok elborzadtak. Az új létesítmény felfalná a kikötőt, a rózsaligetet, a sportpályát, lakhatatlanná tenné a Halász és a Sziget utcát, zajjal, bűzzel, kosszal töltené meg az eddig csöndes települést. Vége lenne a révfülöpi idillnek. A polgármester habozás nélkül elutasította a barbár tervet, új, észszerűbb megoldást javasolva a község határában. A terv, úgy tűnik, egyelőre lekerült a napirendről. Egyelőre igen. De nincs sok illúzióm.

A Balaton ugyanis változatlanul beteg. A jó szándékú, összehangolatlan intézkedések legfeljebb lassítják a leromlás tüneteit, de a folyamatot nem tudják visszafordítani. A tó egyetlen hatalmas ökológiai egység, s további sorsát ennek tudatában kell meghatározni. Amíg a vész lehetősége fönnáll, egységes irányítás alá kellene helyezni nemzeti kincsünk sorsát. E pillanatban ugyanis három megye s a három megyében nem tudom hány község és a községekben ugyanannyi polgármester és képviselőtestület dönt az építkezés, a víztisztítás, a csatornázás, a nádirtás, a strandépítés, vízellátás, horgászat, vízi sport és ezer más kérdésben. S akkor még nem szóltam az állam és az állam módjára uralkodó halászati vállalatról, a közigazgatási szervekről és persze a minisztériumokról. A szétágazó feladatokat összefogva egyetlen dolgunk lehet: mindenáron megállítani a víz további romlását, s ha ez sikerült, elkezdeni a rehabilitációt. Irgalmatlanul nehéz feladat. Itt lehet tiltakozni, fölényesen mosolyogni, fölháborodni, gazdasági érvekre hivatkozni. De ettől a tény még tény marad. És a munka évről évre nehezebb és költségesebb lesz, s ha nem vállaljuk, utódaink egy szép napon meglepődve tapasztalják, mily igazuk volt szláv elődeinknek, amikor tavunknak a Balaton nevet adták: ez ugyanis mocsarat jelent.

megtréfálja az embert

A déli szél közben elült. Kapásra még sincs sok remény, de maradok még élvezni a reggeli nap melegét, a csillogó víz játékát, a ködbe vesző partokat. S ha már itt vagyok, két horgomat felcsalizva messze besuhintom, de most már úszó nélküli fenékhorgászatra. Talán beljebb, a hűvösebb mély vízben mégis lehet esélyem. A horgászat reménykedés is. A botokat ágasokra kell tenni, mert a ponty könnyen megtréfálja az embert. Gyakran úgy viselkedik, mint a baromfiudvar csirkéi: fölkapja a csalit s uccu, elszalad vele. Ilyenkor hirtelen megfeszül a zsinór, koppan a zsinórra tett jelzőkarika, s a bot megindul, nemegyszer berepül a vízbe. A horgász pedig kapkodva vetkőzni kezd, hogy vízbe gázolva megkeresse elrepült botját. Néha meg is találja. Ezért kell a botot ágasra tenni, s a zsinór feszülésének pillanatában keményen bevágni a szaladó pontynak. Ez az elmélet. A gyakorlatban órák óta csend.

Kivel, hol, hogyan?

Ami pedig a társadalmi kapcsolatrendszert, a public relationst illeti: az itt lakók (pontosabban az itt tartózkodók) létszáma drasztikusan változik az évszakok szerint. Nyáron csupán a kempingben élnek annyian, ha nem többen, mint a törzslakók. De szeptemberben már embert is alig látni a tóparti utcákon. A kemping lakatlan kísértetvárossá válik, a két nagy ABC kong az ürességtől, a vendéglők bezárnak. A helybéliek pedig odaülnek a tévé elé, s nézik üveges szemmel, míg álomba nem szenderülnek.

A régi Révfülöpön eleven társas élet zajlott. Működött egy szépítő egyesület is, gondozandó a vízpartot, a strandokat és a sétányokat. A felszabadulás utáni években még láttam a sétányokon, a tó partján a társulat által elhelyezett, cementből öntött, szecessziós padmaradványokat.

A tó és vidéke egyetlen ökológiai egység, s Révfülöp részese a táj jövendő sorsának is: de most a táj fölött felhők gyülekeznek. Mi lesz, amikor majd külföldiek is szabadon vásárolhatnak itt házat-földet-ingatlant? Nem a „magyar föld kiárusításának” szittya bánata nyomaszt. Jöjjön a tőke! De milyen lesz, mit tervez, mit valósít meg? Ha nem vigyázunk, az ide áramló pénz néhány év alatt csiricsáré „pleasure land”-dé változtatja az egész tájat, s nem lesz hova elbújni a technikai civilizáció és a szórakoztatóipar elől, mely H. G. Wells marslakóinak módjára, polipkarjaival búvóhelyünkre is utánunk nyúl. A lángos-királyok, sörbárók és fagylalt-oligarchák, a „kaszálók” nyerészkedő dáridójának lassan véget vet a remélhetőleg lábra kapó, normális piacgazdaság, de mintha ennek is épp a legsötétebb lovagjai vennék át a prímet. Az értelmes és emberies szórakoztatás helyett burjánzani kezdenek a kábítószeres kapcsolatok, dáridóznak a zugvalutázók, virágzik a leánykereskedelem, dolgoznak a gépkocsilopásra szervezett bandák, s már lezajlottak az első maffia-háborúk is. Úgy tűnik, mintha Kelet-Európa társadalmi földrengésének minden salakja, kalandora ide tódulna, nálunk keresne s lelne vadászterületet. A leendő dráma próbái már zajlanak Siófokon, Füreden, Almádiban s hamarosan másutt is.

Fejleszteni kellene az északi part út- és vasútrendszerét, megépíteni (de nem a parton!) az autópályát, kivezényelni a nyaralóövet a Káli-medence falvaiba, évesre nyújtani a mai hathetes üdülési szezont, tető alá hozni a Kis-Balaton ügyét, szóval visszacsorgatni valamit a tó által nyert milliárdokból. De mert föltűnik a parton legkisebb unokám, tudom, hamarosan felelnem kell egy fogas kérdésre, mit fogtál, nagyapa? S mivel semmit sem fogtam, segélykérőn pillantok a vízre, miért nem fogtam? De a Balaton válasz helyett csak újabb angolnahullát görget felém.

kép | unsplash.com