ISMERLEK
Bizonyos mozdulatokat – még inkább mozdulatlanságokat – kétségkívül férfiak fejlesztettek tökélyre. Ő például, ez a domborulatok játékát felvonultató márványszobor úgy bújik szeretőjéhez, ahogyan csak a végtelen szomjúságban megrekedt márványszobor képes. Szemét lehunyva oldalra biccenti fejét, homloka épphogy érinti a keblet, miközben a nő bőrére apró csókot lehel, és egész testével ízleli hajlatait. Karját maga mögött hagyja, hátán a visszafogottságtól feszülnek az izmok. Finomra hangolt szenvedély a válasz, kislányos mosoly, szótlan odaadás. Rodin Örök bálvány néven ismert[1] szobra a hosszan tartó párbeszéd egyik darabja, melyet a tanítvány, szerető és múzsa szerepét betöltő Camille Claudellel egy évtizeden át folytatott. Válaszra adott újabb válasz, kettejük agyagba-bronzba-márványba foglalt nyelvén.
szunnyadó érzékiség
Camille az 1880-as években mint egyetlen női praticienne dolgozott Rodin mellett, amikor a mester karrierje kezdett felívelni. Rodin ezekben az években kapta megrendeléseit a Pokol kapuja és a Calais-i polgárok elkészítésére, A romlás virágainak illusztrációira és a Victor Hugo-emlékműre. A műhelybe csöppent Camille fiatalsága és tehetsége megihlette a húsz évvel idősebb Rodint, aki viszonzásul felélesztette a tanítványban szunnyadó érzékiséget. Nemcsak szenvedélyes szeretőre és bizalmasra találtak egymásban, de Camille elsőrangú segéderőnek is bizonyult, hiszen modellként és múzsaként testét kölcsönözte Rodin alakjainak, s mint csendestárs közreműködött a nagyszabású megrendelések elkészítésében. Gyümölcsöző kapcsolatuknak egyetlen szépséghibája volt: Rose asszony.
„egy Angyal, balga utazó,
akit a Torz szerelme éget
és aki rettentő lidércek
közt vergődik, mint egy uszó,
és küzd, félig halálraváltan,
egy roppant örvénnyel, amely
kerge bolondként énekel
s piruettezik a homályban;”[2]
*
Az Isteni színjáték bűnhődő szerelmeseinek, Paolo és Francesca már korábban is megjelentek a Csók és az Örök tavasz alakjaiban, melyekre Camille a Mahābhārata egyik mesés szerelmi történetével válaszolt. Mindhárom a várva várt egymásra találás pillanata, kicsit érzelmes, kicsit túlcsorduló, és talán mulandó is. A Sakuntala mellett a Keringő – Camille egyik legkifejezőbb szobra – szintén e párbeszéd része lehetett, habár egyes feltevések szerint ez a darab Debussyhez fűződő románcával hozható kapcsolatba.[3] Mindenesetre az addig önfeledt szerelmesek álomvilágáról az Örök bálvány egészen másképp szól: mintha nyomtalan úton, öntudatlanul jutottak volna a fellángolástól a mámor állapotáig. Tartózkodón, csendesen, túlfűtötten, ahol „közel az ég, de még nem érhető el, és közel a pokol is: még nem feledhető.”[4]
drámaian megélt vallásosság
A mű, előzményeihez hasonlóan, valószínűleg bája miatt került le a tervezett párizsi Iparművészeti Múzeum, Dante Poklát megjelenítő, és soha meg nem nyíló díszkapujáról,[5] hogy végül helyét az önálló alkotásként Fugit Amor néven ismert kompozíció vegye át. Rodin évtizedeken át dolgozott a Pokol kapuján, részleteit addig tökéletesítette, míg végül követhetetlenül átalakult, a folyamatot több ezer vázlat, ötlet, agyagmodell és legalább ennyi kétkedő-kritikus szó kísérte. Dante drámaian megélt vallásossága és Baudelaire A romlás virágainak hatása is érződik – az utóbbihoz Rodin 1884-től készített illusztrációkat.
Zuhanó alakok, esdeklő bűnbánók, hiúság, árulás, paráznaság, halálra adott csecsemők, kétségbeesett életösztön, húsra éhező csontvázak – a kárhozottak vonaglása indafonatok szövevényeként tárul elénk. Ennek a pokolnak a palettáját szélesre szabták, bőven jut szerep mindnyájunknak itt, ahol egyikünk sem várhat magányos bugyrot, melyben nyugodt körülmények között érhetné utol a végzet, vagy ahol kevésbé látványos megszégyenülésben lehetne részünk. És az eszményi szerelem bálványának hol másutt van helye, ha nem itt?
*
Rodin Maria nevű nővérét Barnouvin nevű festőhöz fűződő szerelmi bánata hajtotta apácasorba, és az önkéntes bevonulás után hamarosan meghalt. Mindössze huszonöt éves volt. Rodin fájdalmában munkáját, szobrászati tanulmányait félbehagyva belépett a Szent Szakramentum Rendbe, ahol papnövendékként élt a testvérek között egy éven át. Gyóntatója büsztjét elkészítve, Eymard atya felismerte Rodin tehetségét, és visszaküldte a világi életbe.
Auguste Rodin: A csók
A papi hivatástól a Sors humorérzéke – vagy Isten bonyolult színjátéka – a Sacré-Cœur-nővérek egykori klastromának szekularizált épületébe sodorta, ahol 1908–1911 között rendezte be legújabb, egyben utolsó műtermét. „Itt, hol szent nők őrködése alatt szüzek nevelkedtek, a hatalmas szobrász lelkesedéssel áldozik a testi szépség szeretetének és szenvedélyes művészetimádata nem kevésbé áhítatos a Sacré-Cœur növendékeibe oltott jámborságnál” – jegyezte le Paul Gsell,[6] habár az efféle explicit jámborság konzervatív körökben nem kis felháborodást keltett. Mindenesetre 1916-ban a francia Nemzetgyűlés döntésének értelmében Rodin alkotásainak, valamint szoborgyűjteményének tulajdonjogáért cserébe, a francia állam itt, az Hôtel Biron épületében megalapítja a leendő Rodin Múzeumot.
Ekkorra Camille elméjén már elhatalmasodott az egykori mestere árnyékából szabadulni képtelen tanítvány paranoid gyűlölete. A kettős életét fel nem adó szerető iránt érzett sértettséggel, csalódással súlyosbodva. Azokban az években, amikor Rodin az önálló múzeum reményében, időskori betegségei ellenére, fáradhatatlanul dolgozott utolsó művein, Camille egy Avignon közeli elmegyógyintézetben visszatérő dührohamoktól felajzva porrá zúzta saját szobrait.
*
Az Örök bálvány így valóban a Pokol tornácán fogant: a féktelen önzés ágyában, hazugságok szóvirágjában, visszafordíthatatlanul, vészjóslón. Mégis a legszebb szándéktól vezérelve. Rodin Francescája valójában nem egy nőt takar. Hanem mindegyiket, akik valaha vágyat ébresztettek benne, akiknek nyakszirtjébe belehabarodott, akikről valaha megmintázott egy elragadtatástól feszülő csípőt – mindegyiket, akihez valaha szólt. Vonalai árulkodóak, mint a szerelmes versben elejtett szavak. Egy személyben testesíti meg sokat tűrő asszonyát, reményekkel elbűvölt szeretőit, valamennyi felejthető kalandját. Benne egyesül a gondoskodó asszony iránt érzett méla-szerelmes köszönet, a kívánatos nők fellobbantotta naiv csodálat, az álomszerű viszonyok valóságos szélsőségei.
emlékek szilánkjai
Rodin keze alatt a tiltott csók vagy a féltékeny gyilkosság konkrét jelenete helyett valami egészen más formálódott. A várakozás. Paolo Malatesta és Francesca da Rimini valóságos története itt magában hordja a beteljesülés paradoxonát – a lemondást. Olyan ez, mint egy ódon ablaküveg állandó remegése, mielőtt emlékek szilánkjaira törne – nem lehet kiszámítani, az anyag mikor enged el végleg. Az Örök bálvány kristálytiszta álom, rajtunk átözönlő forgatag, máskor gyengéd fuvallat, megint máskor méreggel átitatott nyílvessző.
Te vagy a zsákmányom, egy kurta óra
lázas emberi remegést kínálsz.
Veszíteni egy percet sem szeretnék:
ez az én részem, minden más hiúság.[7]
Ők a rejtett ék a valóság tökéletes látszatába fúródva. Csendben burjánzó indafonat, ami lassan megfojtja a földi lét bizonyosságait. Az a nyomtalanul bejárt, közös út, aminek létét egyedül az idő igazolja.
Valószínűtlen torzók, akárcsak mi, akiknek átjárása van a menny és a pokol színpadára írt szerepek között, és akik csupán előhívatlanul hordjuk magunkban mindazt a jót, amik lehetnénk, de gyógyíthatatlanul nem vagyunk. Az egyetlen, amivel földi létünk színjátéka közben szomjunkat olthatjuk, ez az örök bálvány, a várakozás.
Auguste Rodin: Örök tavasz