ÍRJ A KUKÁRÓL!

„Ha lobogó tüzet vagy síkságon álló fát írunk le — oktatta egykor apáskodó figyelemmel Flaubert az ifjú Maupassant-t –, álljunk oly sokáig a tűz és a fa előtt, amíg csak nem különböznek számunkra minden más fától és minden más tűztől”. Ma azt mondaná: nézd a kukát! Vagy csak keserűen legyintene, és odavetné: ne is nézd, ne, csak írj, például a kukáról, az közönséges és ronda, sőt ocsmány, így hát a kuka alkalmas, igen, fiatalember, legyen a kuka, egyszerre undorító és emblematikus, a kuka minden szempontból megfelelő lesz, írj a kukáról! De vigyázz, ne hagyd üres térben, és ne engedd, hogy a közelében fa vagy bokor legyen, s ha épület – csak végsőkig lepusztultat válassz: málló fal, törött ablak, esetleg egy vörös szőrű, csipás szemű, rühes macska végigvonszolódhat a képen, meg részeg hajléktalan, öreg kurva kora délelőtt; bőr szerkóban, arany kereszttel, magas sarkú topánban egy mobilba üvöltöző strici, igen, ezek lehetnek, de figyelj, kérlek, kedves fiam, figyelj, nehogy lakótelepi kockákat tegyél a kuka mögé; azok az idők ugyanis már lejártak. Érdeklődést kívánsz? Olvasókat? Elit olvasókat? Mocskos és sötét kapualj, gázóra-ketyegés, gang, de ne törődj a részletekkel, legjobb, ha egyáltalán nincsenek részletek – nem elég a kuka!? És ne hangsúlyozd a határozott névelőt, ne hihesse senki, hogy te a kukáról írsz, jaj, ne! abban az egyetlen hangban-betűben rengeteg részlet gomolyoghat, végül még egyéniség lesz az a nyamvadt, szürke kuka, árválkodó, szánni való, hősies, megalázott, öntelt vagy szenvedő kuka, s akkor oda minden igyekezeted; egy határozottan használt határozott névelő képes eszmével is telíteni a jellegtelen tárgyat, szinte életet lehel belé, s akkor, ugye, megint csak mellément a dolog. Mert emblematikus, igen, de erre csupán érintőlegesen gondolsz, sőt, ha azt mondom, érintőlegesen, talán az is sok. Sok, sok, minden sok és nehéz, még hozzá sem fogtál, de máris sok és túlságosan részletező. Na jó, hagyjuk ezt. A keserűség el-elragadja az embert.

rendíthetetlen művészi hit

Ma is csak beszélgetnének, a „nagyon kedves” tanítvány meg, ha akarja, majd tanácsnak hallja szavait; de ha valóban tanácsolna ennek a lelkes ifjúnak valamit, vagy ha a tapasztalatairól, a gyötrelmes csalódásairól és rendíthetetlen művészi hitéről szónokolna, belevörösödne. „Orvosok fia és unokája vagyok”, elég, hogy ezt is gőggel emlegeti, mintha azt mondaná: a kiválasztott néphez tartozom. A kiválasztottság pedig megpróbáltatás, igyekezet a történetek értésére, és helytállás. Mi más?

Tudod-e hát, kezdené mégis mesterhez méltóan, tudod-e, honnan ered a szó? Mármint a kuka szó, aminek persze semmi köze a némaságot, elnémulást kifejező hangutánzó eredetű, vagy a szerbből jött kampó, horog értelmű szavakhoz. A mi kukánk, ez a sötétszürke műanyag edény valójában sokszorosan lopta a nevét. Nincs is neve. Mert a kuka a szemeteskocsit jelölte, „egy fajta szag- és pormentes szemétgyűjtő teherautó” volt eredetileg, de már a szemetes teherautó elnevezése is betűszó: a Keller und Knappich Augsburg gyár monogramjából alakult, ráadásul, ha érdemes még folytatni egyáltalán ennek a semmitárgynak a meséjét, az ő kínos erőlködését, hogy valahogyan legyen, beszéljenek – írjanak! – róla, nos, ha hozzáteszünk mindehhez még valamit, kénytelen-kelletlen megjegyezzük, hogy a magyar kuka szó nem német, hanem cseh eredetű, mert azokat a szemétgyűjtő tartálykocsikat Csehszlovákiából importáltuk, éppen negyven évvel ezelőtt.

Ez a fiatalember, akivel oly élvezetes társalogni, mert csodálatos tanítványként engedi és sürgeti is, hogy ő a legjobb, a legszebb eszméiről beszéljen, s akire rárakhatta a legnehezebb írói terhet: a meggyőződést, hogy „akármit akar mondani az ember, mindig csak egyetlenegy szó van kifejezésére, egyetlenegy ige megelevenítésére s egyetlenegy jelző meghatározására. Az embernek addig kell keresnie ezt a főnevet, igét és melléknevet, amíg csak meg nem találja, és sohasem szabad hozzávetőlegessel beérnie, sohasem szabad fogásokhoz folyamodnia, még akkor sem, ha szerencsésnek látszanak, vagy nyelvi bohóckodásokat művelnie a nehézség megkerülésére” – szegény fiú! igazán megszerette, és legszívesebben megszabadítaná ettől a tehertől – talán pálma sem nő alatta csak hát éppen ő nem szabadíthatja meg. Akarja, hogy igen, és akarja azt is, hogy nem. A kettőt pedig nem lehet egyszerre. Nem lehet, és nem szabad. Most már hogyan visszakozzon? Mondja ennyi évi bíbelődés után, hogy éppen a bíbelődésre, az írói munka csiszolgatására alkalmatlan? hogy tanítványa alig kétesztendős volt, amikor ő világosan látta, hogy társaival együtt vagy túl későn, vagy túlságosan korán jöttek, s így azt kell vállalniuk, „ami a legnehezebb és a legkevésbé dicsőséges: az átmenetet”? Ezt mondja? Meg azt is, hogy ez a keserves „vállalás” is fennköltnek tűnik ma, s hogy mindig, mindig átmenet volt, és talán örökre átmenet is marad.

libafos zöldben is

Amit ajánlhat: térjünk vissza a kukához! És ha történetesen ebbe botlottunk – bizonyára elkerülhetetlen –, vegyük komolyan. Nézzük például, hogy a ma már szögletes és gömbölyű változatban, továbbá nemcsak szürke, hanem libafos zöldben is látható, s immár hátsó kerekekkel ellátott, modernizált kuka hogyan képes az évszázados esztétikai kérdésre önnön létezésével válaszolni, arra ugyanis, hogy lehet-e jellegtelenre, mondhatni semmilyenre tervezni valamit. Nézzük. Nézzük, hogy csakugyan jellegtelen és semmilyen, közönséges és felcserélhető-e – csak egy kuka?

A lakásból nejlonzacskóban levitt napi szemetet ma is beteszem a kocsi hátsó ülése elé, le a padlatra, valahol inkább megállok útközben, és suttyomban bedobom egy idegen kukába, mert sietek, és nem kerülök, nem viszem a házunk távolabbi, bezárt kukatárolójához; sietek, de pár száz méter után lassítok az autóval, kihúzódom az útszélre. Kora délután van, teremtett lelket sem látni. A fagyos ködben, ebben az álló esőben, vagy mondjuk, láthatatlanul szitáló nedvességben a kukák kitettsége melodramatikus. Három csaknem egyforma kuka. A hozzám legközelebbi púpozottan megrakott, egyedül ennek a fedele nem takarja az edényt – oda gyömöszölöm a saját szemetemet, s közben nézem a másikat, a középsőt, hogy mégsem illeszkedik szabályosan a sorba. Az ürítés után kicsit hátrább csúszhatott, talán szelesebb mozdulattal lökték a helyére, és meg is billent, megdőlt, egyik kereke fennakadhatott – kő, fadarab, kizuhant palack, akármi megtarthatja így, azóta is, ebben a dermedett kötéltáncos pózban. Vízcseppek és kis patakok. Egyik oldalán csak a házszám, egy vörössel festett 7-es: hosszú, vékony szára csorog.

kép | shutterstock.com