INTERNÁTUS
2004 július
Fayer emlékeiből[1]
Miért kellett internátusba mennem?
Miért?
Anyám miatt?
Hány éves voltam?
Internátus = intézet.
Zsil utca.
Olajzöld ablakkeretek.
Az udvar.
A betonkerengő.
(Nem is kerengő, csak az udvart a Közraktár utca felé lezáró egy emelet magas fal. Az udvar felé árkádok; a tetejére fel lehetne menni, ha nem volna lelakatolva a csigalépcső rácsos vasajtaja. Ez a csigalépcső egyben a harangláb belseje. Minden: beton.)
A harangláb.
(Emlékeimben: üres. Hiányzik belőle a harang.)
Menjünk sorba.
Azért kellett internátusba mennem, hogy ne legyek elkényeztetett?
Hogy tudjak egyedül cipőt pucolni?
(Apám mintha mondott volna ilyeneket.)
Miért nem lehettem bejáró?
Hány éves voltam?
Tizenegy.
1947.
(Hamarosan betöltöm a tizenkettediket.)
Anyám?
Anyám akarta ezt?
Vagy: apám akarta nekem a lehető legjobbat?
(Az angolos nevelést? Az angol gyerek 11 éves korában megy Etonbe.)
Az internátus –
Intézet.
Intézetbe mész. … Beadunk az intézetbe…
Bentlakó leszel (vagyok) az intézetben.
Intézet – műintézet (= börtön).
Internista.
Az internátus –
Nézzük a szót.
Sajátos módon nem a latin internatus-ból származik!
Inter-natus = közben (közepette) született, nőtt, termett. Vidám szó; burjánzás, nemiség, élet. (Felidéződik a test közepe, sőt a test közepének közepe mint a születés helye.)
Inter + nascor = között, benne, közepette + születik, nő, terem.
De ne gondoljunk semmi jóra.
Az internátus nem ebből az összetételből származik.
Hanem: a német-francia (kontinentális! alattvaló-idomító) Internat-ból jön, ered.
Az Internat, bennlakásos intézet.
(Mind a kettő – német és francia – a latin internus-ból, mely belsőt jelent.)
Az internat-ot a magyarban visszalatinosítjuk egy us képzővel, s előttünk áll az internatus.
Intézet.
De jegyezzük meg; a szlengben, tréfálkozva börtönt is jelent(ett).
Továbbá: közvetlen kapcsolatban áll – etimológiailag – az internál ugyancsak német-francia eredetű fogalmával.
Ennek jelentése: kényszerlakhelyre telepít.
E lakóhely – többnyire – rendőri felügyelet alatt áll.
(Ez az internál ugyancsak az intern-ből származik; betesz valahová.)
Sajnálatosan jellemzi a német és francia (a kontinentális) történelmet, hogy a szó onnan (innen) terjedt el, s nem például Angliából. (Oroszországban hamar otthonra lelt: uymepyupobamm.)
Internista aztán a német-magyar internátusban lakó növendék, a bentlakó.
Bentlakók és kintlakók – rabok (néha irigylésre méltó kiváltságokkal – például: frissen sült barna buci: színházi esték, öröm és keserűség forrásai, lásd később[2]) és szabadok (akik hazamehetnek, járkálhatnak az utcán, lóghatnak a villamoson – tujázhatnak[3] –, evés és alvás az ő dolguk és családjuké; de persze haza is kell menniük, de ebben szerintem semmi kell nincs, csak lehet).
Kintlakók!
Hogy irigyeltem őket!
Nézem a Feldmann féle, Alkotmány utcai könyvkereskedésben – az „Ügyvédek boltjá”-ban – vásárolt, a beleragasztott feladóvevény (?) szerint 1948. szeptember 23-án vásárolt (120 – azaz egyszázhúsz – forintért) Burián-féle latin–magyar (magyar–latin) szótárt (a középiskolák használatára; Burián János művét átdolgozta: Édes Jenő; harmadik javított és lényegesen bővített kiadás, Franklin-Társulat, Budapest, 1941 júliusában), és a ráismerés tudománytalan örömével tölt el, hogy az internátus szó után az internecio következik, mely lemészárlást, lekaszabolást jelent, sőt – most már úgy látszik az áldozat felől nézve – teljes megsemmisülést, végromlást és – aztán megint fordul a szempont – kiirtást. (Miért nem megsemmisítést? Vagy kiirtatást?)
Jó, jó, tudom, a két szónak egymáshoz csak az inter-ben van köze A neco, necare jelenti az erőszakosan megöl-t, a megsemmisít-et.
De mégis.
Jólesik.
Kifejező.
Mert engem megöltek.
Megölni akartak.
Megsemmisítettek, lemészároltak, lekaszaboltak, kiirtottak, végromlásba taszítottak.
Leszakítottak, elszakítottak, kilöktek.
Amikor a saját érdekemben internátusba küldtek.
Extirpál, megsemmisít, kiirt.
És erről a régi dolog jut eszembe.
Hogy az anyám nem akart gyereket. (Félt tőle.)
Csak az apám kedvéért ölt meg.[4]
Emlékezni vélek arra, hogy[5]
Mire is?
Hogy miért nincs testvérem.
Húgom.
Hogy lett volna, de meghalt.
Az anyám nem hordta ki.
És engem se akart kihordani.
– ezek az én fantáziáim.
De ennél több
Én ezt tudom.
Honnan?
Átéltem?
Az anyám hasában?
Lehet.
Az ő ambivalens gondolatait. És aztán később – hat-nyolcévesen – azt, hogy a húgom, hogy a húgom lehetett volna
Az apámmal való házassága előtt anyám elvétette születendő gyerekeit?
A 14 évig tartó viszony idején?
Volt ilyen eset?
Egyrészt: fogalmam sincs.
Másrészt: szerintem lehetett.
A házasságkötéskor anyám már tudta, hogy apám gyereket akar.
Gyerekeket.
Ő csak apám kedvéért.
„Továbbra is te leszel az első.”
A terhesség idején ez a kettős gondolat.
A gyerek nagy teher.
Lekötöttség.
Most végre lehetne élni!
Először nagyon sötét és zárt.
Így szoptat.
Dada.
Biológiai igen. Lelki nem.
a szomorú gyerek
a dadus
Később lassan enyhül.
Biológiai igen – elhatározásból.
(Áldozatból. – Apámnak.)
De nehezen fogantam meg
1 évig semmi.
Már apám kezdett kétségbeesni – s talán hűlni is
– na akkor.
Internátus.
Anyám akarta ezt?
Apámat csak rávette?
Az angolos nevelés varázsszavával?
(Kaptam Eton-egyenruhát már 7 évesen. Faryland-től. (A vállfáknak babafejük van. Váci utca. Ferda Manyi? Az Aranypók helyén álló házban.)
Hosszú nadrág, mellényke, illetve rövid, testhez simuló kis kabát, szürke ing, nyakkendő. Vagy rövid nadrág volt (ami a festményen[6]) – londiner[7] ruha? Kékes…) Vagy mindez csak fantazmagória?
Apám látta így jónak?
Apám a református gimnáziumot akarta – ő is abba járt, csak Hódmezővásárhelyen – nincs az messze! De: közlekedni kell hát – hiszen kiderült anyám számára is, hogy van internátus, a prospektusból – lakjon ott!
Ennek anyám örült.
Nyugalom
Szabadulás.
(Gerbeaud. Amit apám rossz néven[8] vett.)
Aranyrudak.
Miféle emlék?
Büchler.
A fürdőszoba-ablakban.
Ki adta el?[9]
És Juszti. Vagy ez később volt?
Tudtak erről?
Ezért küldtek el?
Nem.
A test.
A szőr.
Az illat.
(Hogy Juszti időnként bebújik hozzám az ágyba s ott egymást simogatjuk.)[10]
1947 szeptemberében vagyunk.
Be kellett adni az ágyneműn kívül abroszokat is. (Három – vagy öt? – abroszt; ezeket sose használtuk, de vissza se adták; vajon mi lett velük?)
Meg lisztet és zsírt.
Ezt az iskolát – később megszerettem, feloszlatása után legenda lett – akkoriban sokat gúnyoltuk. Tudtuk, hogy ha szülőkhöz is szóló körlevél jön, és úgy kezdődik, hogy Kedves Atyámfiai!, akkor az iskola pénzt kér.
Így vihogtunk a sose használt abroszok körül is.
Vajon miből építette T. – az internátus vezetője, nagytiszteletű úr – balatoni nyaralóját?
Csak nem a mi abroszainkból?
(Helyes lánya is volt, fényévnyi távolságra tőlünk – bár egy házban laktunk –, Zsuzsi. – Kiről hallottam én aztán, hogy a lányok egymáson tanultak csókolózni? – És Szilágyi Péterék? Szőke Péterke? Hogy hívták a táncos estéket – felügyelő tanár Tarján, osztálykulcs nálam – össztánc? klubnap?)
Szóval: az abroszok.
Szép, nagy, hatszemélyes – nyolcszemélyes – asztalra valók, damasztból
Ez már előttünk ment be, és mi többet sose láttuk.
Első nap a szülők behozzák gyerekeiket – úristen! vasárnap van? az első nap előtt egy nappal! – (a nagyobbak maguk jönnek), s a gyerekek – a szívszorongató délutánban – elhelyezkednek. Megkapják ágyaikat (ja! azt is kellett venni és bevinni!), zöldajtós szekrényeiket (ez a folyosón állt és beépített volt); a régiek tudták, melyik a jó szekrény, azokat stoppolták, az újaknak maradt a rosszabb – kényelmetlenül hozzáférhető (pingpongasztalos beugróban), belül titkos építészeti kiszögellést (csövet stb.-t) rejtő, s így valójában kevesebbet befogadó, kisebb, vagy csak egyszerűen: távoli (a hálótól) vagy túl közeli (a tanári szobákhoz, igazgatói lakáshoz). A régiek tudták azt is, hogy melyik szekrény az, amelyiket túl sok kulcs nyit, s melyik ázik be csőrepedéskor először, melyik meleg a fűtéscsövektől. A régiek. Az én osztály-(tanuló-, háló-) társaim régiek voltak, csak én voltam új. Gimnázium, második osztály. A régi, a nyolcosztályos gimnáziumban.
(Az elsőbe még a Berzsenyibe jártam, a Markó utcába – Karinthy iskolájával sré-viza-ví –, most (ronda pirosra festve) Kossuth Zsuzsa gimnázium. Akkor szürke volt, szép régi épület, széles lépcsőkkel. Azt hittem, ide járt Karinthy is – Markó utca! –, a Tanár úr kérem minden jelenetét itt képzeltem el. Politikai okokból oszlatták fel a Berzsenyit 1952-ben, s telepítették a maradékát a Gömb utcába. Innen költözött tovább a Kárpát utcai új épületbe.)
Szóval a többiek itt régiek voltak, már 1 év tapasztalattal, csak én voltam új.
De még nem mondtam – vagy igen? –, hogy ez a Lónyai utcai református gimnázium internátusa volt, egy házban az iskolával.
Taxi.
Takács tanár úr.
Osztályfőnököm.
Takács László.
Erdélyből jött, földrajzot és történelmet tanít.
Kis, saját szobája van (a hálónk mellett).
Itt lakik, bent, az internátusban.
Persze nemcsak lakik a bentlakó tanár, hanem itt is hozzá tartozunk. Ő jön T.-vel első este – még a tanulóban pakolunk, a tanulószobában – ő csippenti fel a földről Kutas pulóverét s ki a bevágott fiókból sarkával kilógó atlaszát – Kutas! már megint kezded a tavalyit? – ő szervezi a szívfájdalom-színházat, ő válogat, megszólít, elnéz közömbösen (ezzel életerőt von meg), fékezi ellenszenvét és kegyet oszt.
A szobája, otthon az otthontalanságban, saját, nem-szabvány bútorokkal (kisfotel, kerek asztal) és (lehet ez?) ebben a kocka épületben elkeskenyedik az ablak felé! (Lehet ez? Vagy csak egy szekrény?…) A szerves élet lehelő szabálytalansága, aki ide bejöhet, megmenekült (én csak novemberben, egyszer mehetek be, rövid időre – Diáksapka-ügyben? – Makkaival).
(A Diáksapka: faliújság az osztályban. Mi szerkesztettük. A cím: apám javaslata. A makáma – lásd később – már ide íródik? Igen.)
Taxi szereti a vörösbort.
Iszik, de csak este.
Fekete-fehéren mákos haja rövid; kefefrizura. (Most visszaszámolom: ekkor ez a már nem fiatal – sőt: tiszteletreméltóan öregedő, de még jó erejű – férfi 33 éves lehetett. 11 évesen 33 vagy 63 – majdnem mindegy.)
Köhint; csuklójával – két színes-krétás tenyerét, ujjait eltartva – csípőjénél meg-megrántja-igazítja fehér köpenyét (illetve talán alatta a nadrágját). Kis tick.
Ha elvörösödik – és piros arca erre hajlik –, az egész feje elvörösödik; a nyaka is.
Nincs nője?
Az internátusi szobában biztos nincs.
Egyszer a padban ráesik Novobáczkyra.
Novobáczky szép fiú, szája széles, haja szőke, szeme kék; fehér bőre kissé széles – vonzó – járomcsontra feszül.
Mellette Kékesi – hasonló, de puhább típus – éppen hiányzik.
Takács a padok között fel-alá járkál, így magyaráz. A tektonikus mozgások, tűz- és lávakitörés, a rétegek hogy csúsznak el egymáson –
– Látta a tanár úr?
Takács megáll a pad mellett, előrehajol – hogy Novobáczky fejére nyomjon egy kokit, és megnézze, mit olvas, nem is olvassa, csak térdére terítve egy füzetes, és – elcsúszik, bár felfogja magát, némileg ráesik Novobáczkyra.
– A szerelmesek – mondja Benő. Felsőfoga nagyon befelé áll, a szükséges hangzókat ajkaival ellensúlyozza, nővére nagy nő, itt laknak a Lónyaiban és Benőt is csak ez érdekli. (Benő Iván. A nővére Benő Margó, vagy Benő Maca.)
Takács földrajzot és történelmet tanít, lobogó – gombolatlan – fehér köpenyben száguld a folyosón.
Van krétafelelőse, térképfelelőse, táblafelelőse. Több is.
A kréta- és térképfelelősök már a tízpercben vagy húszperc elején lemennek a tanáriba, a tanári elé a folyosóra, illetve a szertárba, és felhozzák a térképeket és a színes krétákat. A rajzosok (a táblafelelősök vezetői) – leggyakrabban Mertz – felrajzolják a három táblára (kettő feltolható) az országok, világrészek vagy birodalmak körvonalait (színessel), hegyeit, vizeit, alföldjeit, városait, ami kell és csöngetéskor – még szól a csöngő! – berobog Takács.
Lecsapja az osztálykönyvet, kapja a krétát és máris beszél, ír, magyaráz, rajzol. Néha szuszogva, gyorsan. Fel-alá futkos az osztályban a padsorok között, az időt hallgató szünetek tagolják, egész hátramegy, onnan is szemügyre veszi, amit felírt, rajzolt, bármikor lehet kérdezni – kérdezünk is (pillantással érzékelteti néha külön is, hogy na mi van? nincs kérdés? rajta! lehet!) és néha, villámcsapásszerűen ő is kérdez (név szerint, vagy kézzel felrántva a padból). Aztán megint csend – ihlet – köhintés, köpenyrántás, visszafutás – mi meg rajzolunk, írunk a simalapú füzetbe, csodálkozunk, izgulunk és élvezünk.
Pedagógiai érosz.
A művészi élményben való megismerés érzéki öröme.
Külső és belső képek zsibonganak, felfokozott izgalmi állapot.
Felelés nincs.
Tankönyvünk nincs.
Ez a simalapú füzetünk van, és ebbe mindazt beírjuk és rajzoljuk, amit a táblára Taxi. Ebből tanulunk.
Két-három hetente aztán, mikor beviharzik
– Kispapírt elő! Röpdolgozat – kiáltással lezúgat vagy 13 kérdést, beszedi, az egész 15 perc, mindenki lefelelt.
Így rengeteg időnk van.
És Takács mesél.
Mesél a görögökről – a görög fákról (most helyükön csak szikla) és a fából épült hajókról – meg a két görög ifjúról (Harmodiosz és Arisztogeiton), akik nőnek öltözve ruhájuk alá rejtették a tőrt, úgy jutottak, fáklyafénynél, a zsarnok közelébe, hogy aztán ledöfjék. Mutatja a mozgást, lopakodástól a támadásig – lélegzetvisszafojtva nézzük és hallgatjuk. Vagy: mesél a hegyekről-éghajlatokról, a passzát szélről, az Amazonasról; a világról és az emberekről, és ha ő ír vagy rajzol, akkor tesszük mi is. Felszólítja Mertzet, aki bármikor bármit megmond és elmesél, darálva köpi az adatokat (földrajzból; Pamír – a világ teteje; Himalája, Mount Everest – Csomolungma – 8848; Filippinó-tenger, Mariana-árok, 11.034; szintkülönbség 19.882), feje, mint egy kimeresztett szemű földgömb. (Otthon üveg földgömböt kérek és kapok ajándékba, ha fa talapzatán lenyomom a gombot, világít, és a legkisebb betűt vagy áramlás-jelzést is jól olvashatóvá teszi.) Megtudom, hogy miért van melegebb (télen!) és sok eső Angliában, és hogy hogyan imitálja az éghajlati öveket a Kilimandzsáró. Megtudom és lerajzolom.
Mi is a négy utca, ami az épülettömböt – modern, a harmincas években épült – körülveszi? Lónyai utca (itt boltok vannak a földszinten, többek közt a papírkereskedés; itt jön-megy a villamos); Kinizsi utca – innen van a főbejárat. Közraktár utca – erre a beton harangláb és az árkádos, teraszos alacsony egyenes valami (,,kerengő”-töredék) zárja le az udvart. És végül: Zsil utca, épület háta, az internátus főbejárata.
Kelet, észak, nyugat, dél.
(Hány emelet? Legalább három. Vagy négy?)
A Zsil utca felől költözünk be, egy nappal az iskolakezdés előtt (augusztus 31?).
Rendezkedés.
A háló.
A tanulószoba.
A szekrény.
Az ágy.
A hálóban felállítottuk a fehér vaságyamat, beakasztottuk a sodronyt. (Most vettük, még csak 1947 volt, még mindent lehetett kapni – bár a háború után voltunk, de már két évvel –, mindent, amit keresett az ember.) A sodronyra rátettük a három matracot. Ágynemű, ágyazás, szép, fehér (bélelt) ágytakaró.
(Juszti is ott volt? Amíg megágyaztunk? Ő cipekedett. – Novcinak – November Andrisnak – olyan összecsukható ágya volt, mint nálunk otthon a vendégágy, viszont finom, selyem pehelypaplana, illatos, nőies, ilyen otthon csak anyámnak volt. Novci egyébként is kislányos volt, kedves szeplőivel, oldalt választott hajával, illataival. Illatos szappannal mosdott – mert a mostohamamája gondoskodott mindenről; Makkaiék magyarázni próbálták: a szeplői miatt.)
Az én ágyam ez a hófehér vaságy volt. Két ívelt fehér vasrács, vaskorlát, fejtől-lábtól és a – már nem fehér – öntöttvas keretre feszített kékesfekete acélsodronyt rájuk kellett akasztani, a kiálló, beforrasztott vasszögekre, félmagasságban. Így állt meg a dolog. Praktikus, szétszedhető, szállítható, mégis stabil. Ilyen ágyak voltak a jobb cselédszobákban. Nálunk is. Jusztinál. De ez itt most új volt. (Novci szétnyitható, alacsony ágya – vagyis a párja – is a cselédszobában állt nálunk, összecsukva, onnan hoztuk be, és nyitottuk ki, a vendégeknek. Például: Sanyi bácsinak, apám öccsének, aki aztán reggel, hajnalban hosszan köhögött – mert nagyon sokat szívott. Apám szobájában aludt, a kinyitott ágyon, és hajnalban felkelt, köhögni, krákogni – aztán mindjárt rágyújtott. Szerettem, ha nálunk volt, kedéllyel és kedvesen játszott velem. – Na, koma! – mondta, és a térdére emelt.) A sodronyra aztán a három lószőr-matrac került, kényelmes volt. (Az internátus után a vaságy a
Csúcshegyre ment, a veranda-szobába, s apám aludt rajta. – A Csúcshegy. Windischék. A lányok. Hajdúék, Rózsi. A Varga-lányok. A kút. A kert. Az istálló! A muraközi. A tehén. A padlás. Az 5 és 1/2 hold. A szántás. Lovaglásaim.)
Később: az egész Ottlikot itt, az internátusban – hálószoba, fürdőszoba; a nagy verekedés színhelye – helyeztem el. (Iskola a határon.) Olvasás közben. Képzeletemben.
A tanulószobai asztalom (első sor) fiókjába kerültek a tanszerek, a szekrénybe a ruhák és egyebek. (A szekrény persze a beugróban, a pingpongasztal mellett, az igazgatói lakás közelében. Két cső is megy benne, egy alul, egy fölül, s bejön egy kis szöglet – nyilván: a túloldalon az igazgatói lakás valamiféle beugrója; ez elveszi a szekrény felét majdnem. A felső cső meleg. – így aztán kaja nem tehető be. Soha semmi.)
A rendezkedésnél még anyám-apám is ott volt – mennyi gyerek! mennyi idegen, és magát itt mind kiismeri; hasalnak a tanulószobai asztalon! – sőt – az ágy felállításánál (a becipelésnél) még biztos: Juszti is. (Vasárnap volt.)
Elég ebből a bomladozó rendből!
Balázs néni jut eszembe – és a másik, kövérebb, fiatalabb, kerekarcú (sváb?) asszony – Jolán? –, akik két kis zöld asztalnál rozsláng bucit árultak (miért rozsláng? hófehér volt a bele) tízpercekben a lépcsőház alján, a főbejáratnál, debrecenivel.
(Ez a czipócska kívül ropogós, sárgás-(szőkés)-barna, behasítva emelkedik középen a két sült perem – a hasíték pereme. Alakja hosszúkás, két végén – hegyes-tojás alakú.)
Olló-villaszerű ételfogóval tették bele a félbevágott buciba a frissen főtt debrecenit – egy fél párat – és ahogy az ember a bucit összenyomta, vagy pláne beleharapott, szétfröccsent a pompás lé belül, és átáztatta a hófehér puha belet. Ez mindig újra ismételt érzéki gyönyör; rengeteg bucit megettünk – lehettünk vagy ezren, többen is – de tolongás sose volt. (Balázs néni kinek a felesége? Melyik főbb portásé vagy pedellusé? És a másik, a fiatalabb – és kövérebb – asszony férje csak afféle vice, helyettes-rangú, Balázs néni férjéhez képest.)[11]
(Első elemitől érettségiig voltak az 52–56 fős párhuzamos osztályok.)
Még egy nekifutás:
A buci hosszúkás volt – mint egy kis kenyér – ropogós teteje behasítva púposodott föl.
A rozsláng a rozsból őrölt legfinomabb liszt. Ha abból sütünk, az már fehér?
(Nem hiszem.)
A bud (a cipócska) mellé jöjjön a málnaszörp.
Vagy a kristályvíz?
Valamiért úgy emlékszem, hogy azon az első napon, mikor be kellett költözni (a börtönbe*), málnaszörpöt ittam.
Vittünk volna be magunkkal málnaszörpöt?
Hihetetlen.
Vagy még olyan meleg napok voltak, hogy…
Az viszont biztos, hogy később, mikor anyám egyszer látogatott, és a félemeleten ültünk, a lépcsőház melletti beugró széles, vastag, tömör, fényes tölgyfapadján, szatyrából margitszigeti csatos üveget is vett elő – zöld üveget, rajta domborúan (magából az üvegből kiöntve) Budapest címere és a két szárnyas (?) oroszlán –, kristályvizet, és azt ittam. (Sárga papírcímke, ráragasztva.) Arra jött Lukács tanár úr – fiatal, érzékeny, még nem rutinos ember – és ámultan nézte a kristályvizet és tüstént felfogta, hogy itt miről van szó, miféle szorongásról; hogy én otthon-t iszom a zöld csatos üvegből pohárba – bögrébe? – töltött kristályvízben (mert az itt nincs). Közben sírtam is.
Lukács megállt, anyámmal beszédbe elegyedett. Éreztem, hogy most esett le neki a tantusz, most értette meg, hogy velem van valami, hirtelen megismert, és magában valami velem azonosat fedezett fel. (Nem is soká maradt az internátusban; előbb ment el, mint én; kevés pénzéből drága albérletbe költözött, s inkább alig evett.)
Na jó.
De itt még nem tartunk.
Első nap.
Délután.
Sötétedés.
(Előbb még: a folyosó végén** vörösen betűz a lemenő nap.)
Anyámék elmennek.
Levonulunk – vacsorázni – az ebédlőhöz.
Sorba kell állni a még csukott ajtó előtt. (Csöngetésre.) Párosával.
Várunk.
(Mire? A felsősök előbb bemennek? Az asztalfőnökök*** – asztalfő – és helyettesük**** – alvég – nincsenek köztünk.)
Várunk.
Az ajtó még csukva.
Én egyedül állok a sorban.
Nincs párom (mindenkinek van); új fiú vagyok.
A többiek párban állnak, ahogy kell (már rájuk szólt valaki – Zana; Bíró; Takács? – ne nyüzsögjenek hármasával, négyesével). Ők már tavaly is itt voltak – most simán rendeződnek kettesével.
Állok egyedül a sorban.
Mellém nem áll senki.
Nincs is, aki álljon?
Matematikai véletlen?
De úgy látom, ott elöl, az ajtónál egyedül is áll valaki, beszélget a mögötte levőkkel.
Rá nem szól senki.
Úgy veszik: nem jutott pár neki.
Hiába állok itt.
A tanárok fejébe se tudok bejutni. Nem látják, amit néznek.
Én itt nem létezem.
Akihez szólok, az se vesz észre.
De tényleg.
Mint álmomban.
Nem tudom magam észrevetetni.
Nem tudok mozdulni.
Nem tudom magamat nekik, bennük megjeleníteni.
Faburkolat, kőpadló, kenyérszag.
Magány.
(Félelem a sok fiú között – mitől? – idegenség – lányok között volnék otthon –, félelem, magány.)
Mögöttem Makkai és November állnak, marháskodnak, hetyegnek. November – Novci – helyes kis szeplős fiú (nagyon gazdagok; kis apa, illatos mostohaanya, gyönyör… gyönyörű szép, puha, mint nálunk Nusi néni). Makkai magasabb, fekete intenzív. (Örmény erdélyi ősök.)
Hátrafordulok.
Máig se értem (dehogynem, értem), hogy mondhattam ezt a hülyeséget
Milyen előzmények után?
Váltottunk egy-két szót?
(Nem volt előzmény.)
– Hadd legyek a barátotok!
– Azt nem lehet! Éppen ma beszéltünk erről, igaz, Novci?
– Még reggel, telefonon.
Lassan elfordulok, a hátam mögött nevetgélés.
Vacsora.
Megmutatják a helyemet, s aztán úgy alakul, hogy hozzám jut utoljára a tál.
Gulyásleves.
Már nincs benne semmi. (Hús, krumpli, galuska, répa. Csak lé. Így elég híg.)
Ki kell bírni.
Ezzel alszom el.
A hálóban még ezt-azt beszélnek.
Van, aki filmet mond el.
Csend.
Reggel.
Hideg van.
Mosdás. Fogmosás. (A mosdó – tizennyolc mosdókagylóval, ahányan vagyunk – a háló mellett.)
Öltözés.
Sorakozás.
Az ebédlő jó meleg.
A tea forró.
Forró tea és zsíros kenyér.
Milyen jó! elandalító. Reggeli fél-ájulat – itthonosság érzése a zsíros kenyérrel (otthon nem zsíros kenyér volt, hanem vajas). Mintha minden reggel áldoznék a zsíros kenyér – paprikás-sós zsíros kenyér – istenének – ezzel, hogy befalom – és ő minden reggel befogadna – magához fogadna – és megsimogatna ezért.
Ezt nem lehet előre kimerni.
Ebből jut.
Ez a biztonság.
Vajon hol vannak a terítők (az abroszok; damasztabroszok), amiket be kell(ett) adni? (3-at? 6-ot? Nem emlékszem. De szalvétát és konyharuhát is.)
Nekem nem hiányzik az abrosz.
Nagyszerűek a vastag lapú, gyalult asztalok.
De a többiek erről beszélnek. Hogy vajon ki lopja el. Nyaralókról suttognak a Balatonnál.
Szerintem ez így marhaság.
De tényleg: hol van – és mire kell – az abrosz?
Hogyan alakul ki, hogy Tarzant mesélek?
Nem emlékszem.
Apámnak szép, feketével cirádázott narancssárga kötésben van meg mind a hat eredeti Tarzan-kötet – Edgar Rice Borroughs –, Fővárosi Könyvkiadó, egyedül jogosított magyar kiadás. Tarzan, a dzsungel fia. Tarzan visszatérése. Tarzan bestiái. Tarzan fia. Tarzan és az aranyszőrű oroszlán.
Este. Lefekvés. Novci női ágya. Novci illatai. (Illatos szappant használ, kapta a mostohamamájától.) Olyan mint egy lány. Ágya Makkaié mellett.
Beszélgetés.
Makkai gyakran mesélt.
Színdarabot, filmet.
(Anyja – valaha – színésznő volt; láttam a képét nagy kalapban. A Nemzetiben játszott.)
Egyszer nem akart (mesélni; Makkai). Nyűglődtek.
Ki meséljen?
Elkezdtem Tarzant.
Minden este kérték.
Ömlött belőlem.
Makkai meggyűlölt.
Elhatározta, hogy vizet önt a cipőmbe.
(Novcival.)
Erre végül is nem került sor.
De mindig féltem.
Többen elmondták, hogy mire számíthatok.
(A cipőnk az ágy előtt állt.)
Settenkedtek ott Novcival, a cipőm körül.
Ágyuk – mint láttuk – az enyémmel szemben állt; mintha pisilni mennének – s mellettem hiányzott valaki (üres ágy), beteg volt.
De az is lehet, hogy lavórt tesznek a lepedőm alá (vízzel), vagy ami még jobb: a matrac alá! (Lassan ázik át, de teljesen.) Ehhez képest csak vicc: kefe az ágyba vagy kimázolás álmomban, cipőpasztával és fogkefével.
De ugyanakkor: békülünk is.
Egy suttogós este, áthívnak.
Átmegyek a paplanommal, Makkai ágyán fekszem, hárman suttogunk. Novci illata.
A selyempaplan.
„Ma tudtam meg, hogy mi az a makáma, / s Makecz neked írok ilyet már ma.”
Apámmal írtuk.
Apám írta.
Kikerült a Diáksapka című osztály-faliújságra.
„Ha te már benne vagy a cukortartóban, / szeretnék én is részesülni ugyanazon jóban.”
Takács tanár úr. lgnácz Rózsa.
Makkai János.
Takács tanár úr is erdélyi volt, ugyanúgy mint lgnácz Rózsa (és Makkai János), lgnácz Rózsa: Ádám mamája.
„Született Moldovában.” „Anyanyelve magyar” – apám polcán is ott álltak (állnak) a híres könyvek – 30-as évek, könyvnap; lgnácz Rózsa Török Sándorral és Móricz Zsigmonddal a Nemzeti könyvsátra előtt (ott, ahol a hatos megáll). Híres könyvek, a Nemzeti Színház egykori, nagykalapos színésznője írta őket. Érdekesen rekedtes hang – orgánum –, jóakaratú (figyelő), tréfás, de elkomolyodott, s ha kell, gonoszkodó majomvonásokat kivillantó góbé arc. Rokonszenves? Kiszámíthatatlan. S egyben: szép női-arc – is tud lenni. (A Nemzeti főtitkárának, Magyar Bálintnak jó barátja.) Egyszóval: Ignácz Rózsa.
Az Illés Pali felesége – távoli rokonunk – ismerte Rózsát, még Kolozsvárról. Eljárt időnként teára, szerdai teára, Rózsához; hallotta a Fayer nevet (valaha szerelmes volt apámba). – A Zoltán! – sikoltotta – aki a gépírónőjét vette el! Erőszakos kis zsidólány, a Magdus! Na, az ő fia ez a kis fattyú! hogy jön ez ahhoz, hogy az Ádámmal rivalizáljon.
Anyád ijedt, rémült. Ez a kicsi zsidólány hozzámegy ehhez a magas keresztyén emberhez, és rémülten nézi, mi lesz ebből. Fél, hogy az ő fia leszel – holott ő azt szeretné, hogy ha az apádé lennél. Akit ő bámul és csodál és igazán szeret. Szerelmes belé. De csak őt. Te szorongással töltöd el! Ezt meg kell értened! Mi lesz, ha a fiú Tiborra hasonlít, a világkalandorra? vagy Pistára*****, aki még piszkálja az orrát! harmincévesen is! azért nem piszkálhattad te hatévesen se![12]
Mit is vittem?
Aranylánc
Lepedő
Nyaralásra utaztam, Jankovich-telepre, Rózsa házába.
Jankovich-telepen szálltam le?
Nem?
Bogláron?
Nem, Jankovich-telepen.
Vagy mégsem?
Többször is voltam?
Valami nagyfiú is jött értem?
Biciklivel?
Én is biciklin?
És a csomag? Hátizsák?
Winkler Jutka.[13]
Úszunk be Ádámmal, mindjárt első nap, délután.
Aranyhíd.
„A világ úgy csukódott be Utnapistim előtt, mint egy álmatagon forgatott könyv É-kur híres könyvtárában…” – ezt üvöltöztük, miközben őslények voltunk, melyek hatalmas szökellésekkel haladtak előre, vetődésekkel a sekély vízben.
– Azért jobb a déli parton, mert innen az északit látom – mondta Ignácz Rózsa.
Megágyaztunk a saját lepedőmmel. Pokrócot kaptam, s behúzott díszpárnát.
Itt nyaralt a nagy színésznő, Mária is – Rózsánál (régi, jó barátnője, még a küzdelmes időkből) és hamarosan jött fiatal, rokonszenves barátja is (zengő, jó torokhang, markáns arcél, felvidéki úr), Lajos.
(Később (Lajos elutazott) jött az idősebb, rokonszenves férj is, Béla, akit M. soha nem hagyott lelkileg cserben.)
1949 (?). 1950? Kodolányi ott ült valahol Akarattyán, és írta, kéziratban (szűk körben) folytatásosan elhíresülő könyveit, melyeket Ádám, anyjától, mind ismert. Gépelték és újragépelték. Öt példánynál többet nem lehetett egyszerre legépelni, hogy tűrhetően olvasható legyen, még átütő papírral sem. (Esetleg hatot.) Például most éppen a Vízöntőt írta – azt hiszem –, azt küldözgették. (Micsoda érdeklődés! mert az államhatalom nem engedte. Ami érdekes és fontos nem történhet nyíltan, csak titokban. Ott kint a tömény massza. Hazugság-elegy szleng. Mindenki röhögte. A pár ezer hívőt leszámítva. „Egy kommunista vagy becsületes vagy okos. A kettő egyszerre nem lehetséges” – akkori vicc. Volt, aki hozzátette: „A harmadik persze igen. A sem-sem.”)
Írta a Vízöntőt, Gilgames történetét.
„A világ úgy csukódott be Utnapistim előtt, mint egy álmatagon forgatott könyv É-kur híres könyvtárában…”
Mikor hoztam aranyláncot?
Hiszen ekkor már forint volt, nem? Ennek 48 – vagy 49? – nyarán kellett lennie.
Talán inkább 48.
(Lásd fent! – Vagy: kétszer voltam? Sőt: többször? – Igen. Lehet. A képek elevenek, de az idők beosztása csúszkál.)
Forintunk nem volt – elég –, de aranyunk még igen. (45–46-ban azzal fizettek. – Apám, csak egyben is. 1 ½–2 kiló aranyat utasított vissza, az F. grófi család ajánlatát, mondván „nyilasokat nem védek” – s igyekezett érvényt szerezni annak a jogászi meggyőződésének, hogy nyilasokat csak kirendelt védő védhet. – Össz veszteség: 4–5 kiló lehet? Kirendelt védő: a bíróság – ingyen, illetve minimális működési költségért – védőt rendel ki a vádlott mellé az ügyvédi kamara névsorából, véletlenszerűen.)
Tört arany.
Rúd arany.
Napóleon.
Büchler bácsi.
A tőzsde.
Esték. Díszpárnák (kalotaszegi – mezőségi –, s csíkszeredai szőttesek). Csergék. Tányérok, korsók. Köröndi. Faragott padok. Kis, koncentrált, vonzó és meglepő (és mindig újra eltávolító, mert múzeumszerű) Erdély.
Az írás órái a verandán.
Feketekávé rézibrikben.
Törökösen.
Zöld árnyékok.
(Itt is: az átvillódzó – platán és gesztenyefák levelei között átvillódzó –, foltos napfény.)
Irigylésre méltó majomlét – rejtély.
Winklerék.
Winkler Jutka.
Tenisz.
Teniszcipő.
Sort.
Fiatal emberek?
(Sort-szoknya is.)
Öregek?
Teniszcipőben.
Velük Jutka még kedvesebb?
Miért?
Fájdalmas sóvárgással ámulom Winkler Jutkát, Ádámot ebben is követve.
Mindennek semmi jele.
Jutka mindenkivel udvarias, kedves.
Jóleső fájdalom az estébe hajló délutánokon. Belső zene.
Az utak Jankovich-telepen.
(A Jankovich grófok ajándéka volt az üdülőknek. Kiparcellázták a birtokot. Később Szabadság-telep. Igaz: Podmaniczky a városnak ajándékozta birtokát Pesten, utcáját mégis elvették és a szovjet-filozóf Rudas Lászlónak adták. Istenem! Milyen viccek! „Találkozom a buszon Sziszivel. Skrótumig[14]. gyászban. Mi történt? – Meghalt Rudas elvtárs! – Ja! Azt hittem már valami baj van!”)
Az utak – a nagy fákkal – ostorfa? platán? – biciklivel.
Jutkáékhoz és vissza.[15]
Igen, vissza, vissza Takácshoz, a faliújsághoz (Diáksapka – szintén apám leleménye) s a makámához.
Javult a helyzetem.
Igen és nem.
Takácsnál nem, vagyis belsőleg nem, jobban nem szeretett, szenvedélyét követve nem fordult felém – legfeljebb felfigyelt. (Általában: a világ nem akart befogadni. Talán mert anyám nem akart, testében idegennek érzett. Aztán jöttek nők valamivel[16]
őket és ők újra meg újra megszültek, mind teljesebben, a világra, ha nem is teljesen. Itt ott egy láb, kézfejecske még bennmaradt, függve.) Legfeljebb felfigyelt.
Ez is kiemelődés (a semmitlen helyzetből).
Makkainál igen.
Én is vagyok.
(Jegyzetek: Makkai apja terjesztette be az első zsidótörvényt – sokan ezt rossz néven vették; pedig ez „védelem” volt. – Ő volt az a képviselő, aki – a kormánypártok részéről – beterjesztette. Formális szerep. „Hogy kifogjuk a szelet a németek vitorlájából.” „Hogy úgy csináljunk, mintha.” „A zsidók érdekében.” „A zsidók védelmében.” – A Gestapo lefogta március 19-e után. A Svábhegyen őrizték. A Majesticben. Alighogy kijött, hazafele ment az utcán, hátán a hátizsákkal – már várták, rögtön elvitték, a régi nyilasházba, most ávó (még nincs is állam, de már van, államvédelmi osztály – később ávh, államvédelmi hatóság), az Andrássy út 60-ba. Amikor onnan is kijött – mert már amerikai felesége volt, 39 óta, Betty – az utcán Deskével találkozott: – Magyarországon nekem van jövőm, mondta, mert én már ültem a gestapónál is és a gépéúnál is. – Igaza lett. De csak 54 év múlva – és akkor se teljesen. – Később Mexikóban egy temetkezési vállalatnál dolgozott, aztán Hawaiiban – amerikai tiszteket tanított oroszra – vagy ez maga Makkai volt?)
Zsidó ügyek.
– Zsidó vagy, nem?
Mire én: felvidéki cipszer vagyok, Zsigmond királytól nemességet is kaptunk, apám anyjának családja pedig partiumi, Bethlen Gábortól kapták a nemességet. Vekerd, Fúrta, Zsáka, a címer kék mezőben páncélos vitéz – egyik kezében kard, másikban búzakoszorú – mert karddal és búzával segítettük Bethlent a Habsburgok – s egyebek – elleni küzdelemben. (Német s török közt, katolikus – apám: sose feledd: gályarabságra hurcolta prédikátor őseidet! – és izmaelita (= mohamedán; arab-török) között.) (Erre jött később a tromf: kiderült, hogy református anyám zsidó.) Ebbe az időbe esik a cserkészet.
Belépjek?
(Farkaskölyök voltam.)
Az űrlap még a régi: apja-anyja, nagyapja-nagyanyja vallása? Ilyet nem írok alá, ilyet nem töltök ki (lehetett volna nyugodtan; három nagyszülőm református, egy katolikus volt – mert nem kérdeztek rá, hogy mily vallásban születtek), de ilyen kérdésekre nem válaszolok, ahol ilyet kérdeznek oda nem lépek be.
(Illetve: Nem írom alá a belépő lapot.
Az egésszel: ambivalens vagyok. Olyan akarok lenni, mint… apám – … és olyan akarok lenni mint… apám.
Klee.
Bartók Később tudom meg.[17]
Thomas Mann. József és testvérei.
Azóta.
… büszkeség, öröm
ide tartozni
öröm és büszkeség…[18])
Elkanyarodtunk.
Még nem tartunk itt.
Miért volt olyan szörnyű az internátusban?
Miért igyekeztem mindenáron szabadulni?
A kivetettség. (Mit csinálhatnak otthon apámék?)
A szorongás. (Egyedül vagyok, teljesen egyedül – így elveszek; mik támadhatnak elő belőlem. Formátlan, szétfeszítő, megsemmisítő erők. Ezekkel telik meg a szekrényajtó is, ha egyedül vagyok egy szobában, sötétben.)
Idegenben. (Senki nem törődik velem. Számukra én nem is létezem – ők se nekem. Bármit megtehetnek velem – és nincs és még sincs – semmilyen kapcsolat.)
A bezártság. (Akármi lesz nem menekülhetek.)
Nem apámékkal vagyok. (Nem vagyok, bár még létezem.) Noteszbe írok fel mindent, hogy majd el tudjam nekik mesélni.
Az én-fejlődés zavara.
Valahol nincs lezárva – nem tud lezárulni – az én köre, és onnan, onnan fenyegetést érzek.
Plusz: a sok fiú – és férfi-tanár – között? A kisgyerek pán-erotikus vágyai és a mindnyájunkban ott lappangó homoerotikus vágyak kamaszkor előtti keveredése, fenyegetése?
(Mint a katonaságnál; ha nem zárult le kellő korlátoltsággal a kisgyerekkori múlt?)
Állok a folyosón – a lépcsőházban, a hálónál, két emelettel az ebédlő fölött (köztünk a tanulószobák szintje), éjszaka van, nem, kora hajnal, pisilni voltam, és most állok és hátamat igyekszem egy északra néző szöglet-oszlop-élhez feszíteni. Arra lakunk.
A csillagokból egy-két bolygó még látszik a lépcsőház nagy ablakain, de már dereng, pirkad.
Behunyom a szemem és igyekszem fel- (el-, ki-) repülni (lelkemmel a testemből?), arrafelé. Hazafelé.
Vagy talán testileg is?
Remélek valamit?
Infantilizálódás, regresszió.
Sok minden megtörténhet.
A bagdadi tolvaj is repült.
(Igaz: az óriással – a dzsinnel – és a repülő szőnyegen.)
Elrepülni!
A reggelek.
Hideg van.
Mosdani kell.
Fogat mosni.
Egyedül vagyok.
Szorongató.
Hogy itt nyüzsögnek.
Marháskodnak.
Kedvük van.
Ebből érzem, hogy egyedül vagyok.
Hideg van.
Zokni.
(A törülköző is hideg.)
A fogkefe is idegen.
Van.
Észreveszem.
Fogkrémet nyomni is kín. Nehéz. Nincs kedvem semmit csinálni.
Az ájulatból novemberre tértem magamhoz.
Ebben Tarzan is segített.
Kéthetente mentünk haza?
Vagy minden héten?
Ja még a színház.
Az ember tragédiája.
A „most-megtudom” (hogyan-miért) érzés.
Ezt majd még elmesélem (Helyette aztán a Bánk bánt láttam.
Somlayval.
Azt hittem: Bánk Bán. Mind a kettő név.)
Hogy is volt?
Két menetben.
Krétaevés.
Sál-nem-hordás.
Kabát nem hordás.
Enyhébb megfázás.
Enyhébb láz.
Majdnem 1 hét otthon.
De ezután jön az igazi fölkészülés.
Makkai Ádámmal lementünk az udvarra. (Emlékeimben is kietlen, betonozott.)
Az ajtó nyitva volt.
Senki se volt kinn.
(Bármikor ki lehetett volna menni, levegőzni – silentiumon kívül –, de persze nem ment senki. Nyálkás novemberi, téli hideg volt.)
Vittünk egy pohár vizet.
Ádám várt a vízzel, az árkádok alatt.
Én körbefutottam az udvart. (Háromszor.)
Szürke, vastag nagykabátban.
Jól kiizzadtam.
Be az árkádok alá.
Nagykabátot le, ingujjra vetkőztem, leültem a földre, a betonra, és felhajtottam a jegessé vált vizet.
Ádám új vízért ment be.
Mire kijött, én már újra futottam.
Nagykabátban.
Ezt is háromszor.
Használt.
Mire hazamentem (pénteken), belázasodtam.
A fülem fájt.
Csúnya influenza – mondta Steiner Béla (a gyerekorvosunk). Tüdőgyulladás?
Makkai kedden hívott fel.
– Na, mi van?
– Öregem! Itt ülök a helyzet magaslatán, és a lázam 39! Így sikerült megszabadulnom az internátustól.
(A karácsonyi szünetig voltam beteg – még belenyúlóan –, és januárban már nem mentem vissza; már nem kellett visszamennem. Győztem.)
FÜGGELÉK
Nem beszéltünk még a színházról!
Színház.
Lehet színházba menni.
Takács szervezi. A Taxi.
Az ember tragédiáját nézzük meg a Nemzeti Színházban. (Magyar Bálint biztosít jegyet, a Nemzeti főtitkára, Rózsa régi tisztelője, barátja; baráti körének tagja. – Takács szemében ez is – és minden ilyesmi, az erdélyiség, a színésznőség, a híresség, a könyvek – számít; kiében nem? Ezért van „benne” Ádám „a cukortartóban” – lásd Makáma – s én a semmitlen (ehhez képest), nem „részesülhetek” „ugyanezen jóban”. A debreceni református iskolák igazgatóságai – nagybátyám, nagynéném – csak Kondói Kiss – az igazgató úr, itt –előtt ismertek. Kondói Kiss, a sokdíjú gyorsíró matador, keskeny finom cipőivel, ahogy kirúgja az ajtót – ez egy másik történet.[19])
Madách Imre: Az ember tragédiája.
Ahogy hallom, hogy be lehet fizetni, visszaemlékezés-szerű izgalom fog el: mintha tudnám, hogy miről szól a darab, csak nem tudom fölidézni. És valamiféle most-megtudom érzés.
Mit tudok meg?
Hogy az egész hogy’, honnan és miért.
Valami nekem-fontosat, ami végre kihasít a tudatlanság burkoló ködéből, a tudat vattájából.
Most megmondják, most megtudom.
Jó, hogy megyünk – az első makulátlanul jó az internátusi életben, mert azért a reggeli zsíros kenyérhez és forró teához hozzátapad a vigasztalódó szomorúság – jó, hogy megtudom.
Befizetem a jegy árát.
Kiszakadás, kirepülés a börtönből.
Túl sokan jelentkeztek.
Én nem kerülök be.
Taxi dönt.
(Hatéves lehettem, amikor szüleim először vittek színházba.
A Fővárosi Operettben ment az Ezeréves Budapest – ha jól emlékszem.
Nem volt jegy.
Nagymező utca.
Tolongás.
Állunk a Moulin Rouge előtt.
Sírva szipogok.
Annyira elkeseredtem, vagy talán anyám is annyira meg akarta nézni? nem, nem csak – hogy szokásától eltérően bevetette magát és végül is három darab jegyet szerzett, nem tudom, hogyan.
(Valahogy a portás…? Aranyzsinóros sapka.)
Lenyűgözött az előadás.
Különösen az, ahogy énekeltek és táncoltak, vagyis az ének ritmusára lépegettek. A végén például, a fináléban, mindnyájan hosszú sorban összefogództak és előre-hátra jöttek-mentek (ugrándoztak) énekelve, huszártiszt és török basa, frakkos gróf és szobacicus, ezerféle ember, asszony. Forgószínpad volt, beleszerettem Csikós Rózsiba.
Fekszem otthon és beteg vagyok.
Steiner Bélával beszélgetek – ágyam szélén ül, puha öltöny, kellemes illat, hófehér mandzsetta, a pulzusomat fogja – Csikós Rózsiról, a szerelemről.
Csak ezután kezdtem járni a Latyi-Matyi matinékra ugyanide. És egy életre elkényeztetett nézőt csinált belőlem Latabár – az ugra-bugráló Latyi-Matyi, a mignonokat dobáló cukrászinas – és imádtam azt a fehérbóbitás cukrászlányt is, akivel táncolt.
A gonosz a fekete szenespincében volt, a jó a fehér cukrászdában. (A harcban aztán – a viciné fiával? – Latyi-Matyi is foltos lett, de az lemosódott.)
Nem mehettem Az ember tragédiájához.
Visszaadták a pénzemet.
Majd legközelebb.
Nem a színházból hagytak itthon, zártak ki, hanem a leleplező – mostmegtudom – beavatásból.
Kárpótlásul tényleg elvittek legközelebb.
De akkor nem a Tragédiához ment az új csapat, hanem a Bánk bánt nézte meg. Szintén a Nemzetiben.
Ezt se láttam még, de úgy éreztem, nem pótolhatja.
Ez nem a megtudás darabja. Elégedetlen voltam. Sírtam.
Az előadás mégis lenyűgözött.
Máig ható emlék.
Ülök a nézőtéren, a darab meg épp hogy csak elkezdődött, valami bál. Valakik beszélnek.
Egyszer csak hátul, balra fent – egész hátul, egész a szélén (kissé emelt, (?) erre nyitott folyosó részen) – valaki megjelenik és megáll.
Valaki bejön.
Egy férfi.
Talpig piros magyar ruhában.
Lent elöl folyik a színdarab.
De ott fent valaki áll (még kissé takarva is) és mindenestül odaszippant engem, pedig nem csinál semmit, csak néz. Figyeli a bálozókat.
Úristen, mi lesz itt?
Nem látok és nem hallok semmit, csak a pirosruhást (ősz bajusz) és a némaságát.
Ez Petur bán – mint később kiderül – ez Somlay.
Mivel vonzott magához minden figyelmet ott fenn, félig takarásban?
A jelenlét.
A jelenlét átható ereje.
(Később megtudom: ezt az előadást élesen bírálta a pártsajtó, mert Petur bánt főszereplővé tette. Peturt, a békétlenkedő magyarok vezérét. Utolsó jelzés a végleges hatalomátvétel előtt. És hamarosan: Az ember tragédiája is lekerül műsorról vagy 5–7 évre. Az iskolám, a Madách adja majd újra először – 1953-ban? vagy 54-ben? – Lengyel Gyuri rendezésében, a Zeneakadémia kistermében.)
-
Másod-unokatestvérem hagyatékából cédulák maradtak, kötegekben; cédulák és papírlapok, ismétlésekkel, hozzávetőleges sorrendben.
A számozott lábjegyzetek tőlem származnak.
A csillagosak (*) a szerző saját beszúrásai.
Az esemény vélhető időpontja: 1947 – Ősz, tél. Helyszíne: a budapesti Lónyai utcai Református Gimnázium internátusa. – V. T. ↑
-
Végül: a Függelékbe került! – V. T. ↑
-
Talán ide volt szánva a következő, kockás lapra írt meghatározás: „A tuja a villamos. De a tujázás többnyire lógást (esetleg lépcsőn lógást), ingyenes, potya-utazást, potyázást jelent; nemegyszer azt, hogy a gyerek hátul utazik az ütközőn.” ↑
-
Nyilvánvaló elírás szült meg helyett! ↑
-
A hagyatékban talált másik cédula talán ide is illik. E szerint:
„Emlékezni vélek arra, hogy benyúltak.
Hová?
Hát értem.
Az anyaméhbe.
De ez persze csak vizsgálat lehetett.
(Vagy szexuális aktus?)
Vagy egészen másról volna szó?
Az anyám szándékára – fantáziáira – emlékszem?
Fényes és fémes (ízű) műszerek
Porcelántálkán csörrenések
Fény
Ahogy a húgomat nem akarta, úgy nem akart engem se.” ↑ -
Fayerről festmény készült kb. 8 éves korában; a leírthoz hasonló rövidnadrágos öltönyben áll. A képet apja készíttette és saját szobájában akasztatta fel. ↑
-
A londinereket (szállodai fiúkat, szálloda-szolgákat) Fayer kékesi nyaralásain-telelésein bámulta meg gyerekkorában. ↑
-
lde talán ez a cédula illik:
„Azt hallom Herczeg Kata nénitől, hogy apám nem szerette, hogy anyám délutánjait gyakorta a Gerbeaud-ban tölti, barátnőkkel. – Anyámnak viszont ez volt: ’az élet’.” „Bevásárlások az ostrom előtt. A liszten kívül bab, só, cukor. A maradék pénzen apámék Napóleon-aranyakat és aranyrudakat vettek, emlékezve, hogy hogyan értéktelenedett el a pénz az első világháború után. Később aztán – 1945 és 48 között – a törtarany is járta, ez is grammra; kevésbé értékes láncok, gombok, fogarany stb. részben sérült, hiányos maradékai.”
„Büchler bácsival – fehér haj, fehér bajusz, értelmes vidám szemek, pirosbarna arc – anyám a Sebestyénné – Irénke – Szabadság téri presszójában találkozott. Büchler bácsi tőzsdés volt, és pontosan intézte arany-ügyeinket.” ↑
-
„Az aranyrudakat – és talán a Napóleonokat is (mindenki csak így mondta: napcsi) – anyámék a fürdőszoba szellőző ablakába rejtették. Ez magasan volt – 4,30 belmagasság –, a mosdó fölött, lichthofra nyílt. Állítólag innen anyám 1946-ban eladott két aranyrudat, anélkül, hogy apámmal megbeszélte volna, hogy ’ne izgassa’. Ez apámat – tőle szokatlan módon erről beszélt egyszer – megrendítette, döbbent csalódással töltötte el.” ↑
-
Szerelmi viszony Jusztival – a szobalánnyal –, lásd: Cirkusz, vurstli. Fayer emlékeiből. 2000, MCMXCIV június, 19–30. oldal és Családom történeteiből. Filum, 1997. 79–101. oldal. ↑
-
Cédulán: „Balázs néni a kapu mellett lakó főpedellus felesége, Jolán az altiszt, kézbesítő, alpedellusé (ők takarítanak is).”
*Az internátusba.
**Itt fogunk egyszer a tetőre kimászni! Nem az ablakon! A folyosó végén, a falon tűzlétra vezet fel a plafonig, a plafonba vágott csapóajtóig.
*** VI.-tól – 16 évesektől fölfelé.
****IV.-től – 14 évesektől fölfelé.
*****Tibor, Pista – anyám testvérei. Tibort a kommün alatt mint ellenforradalmárt üldözték –anyám bezárta a szekrénybe –, a kommün után mint zsidót. Először Svédországba, majd Angliába ment, képkereskedő lett, soha nem tanult meg rendesen angolul; jól csak magyarul – angolul elképesztő debreceni akcentussal beszélt. Pista anyám öccse. Zsidómentő nyilasruhás különítményben dekkolt Zuglóban, ha kellett bevetésben vett részt, de az oroszok váratlanul törtek a pincébe (a másik ház pincéjéből), még a teljes átöltözés előtt. Kinyírták „a nyilasokat”. (Vagy elvitték?) Mindenesetre: örökre eltűnt, 36 évesen. ↑
-
Ezt Ignácz Rózsa mondja Fayernek egy jankovich-telepi, nyári, esti beszélgetésen:
„Ha ég a lámpa arra mennek a szúnyogok. A lámpa a ház falára futott szőlő között zölden ég. Gyertya is van az asztalon, plusz Rózsa füstöl. (Pipaszerű szipkából cigarettázik, a cigaretta fölfelé áll.) Anyámról mesél, kedvesen. Nem ismeri. De hogy mit érezhet. Döbbenten hallgatom. így is lehet nézni? Igaza lehet.”
(Begemkapcsozott cédula ennél az oldalnál. Gemkapocs már nincs, de a cédulán és az oldalon is ott a rozsdanyom. A fürdőszobaszekrényben állt a kézirat. – V. T.) ↑
-
Cédulák (nem tudom, helyes-e, hogy ide teszem, hiszen erről később még szó lesz: „Winkler Jutka. tornacipőben (szoknya) teniszcipő”
„Winkler Jutka fehér teniszszoknyája – kedvesen beszél velünk is, bár mi kisfiúk vagyunk. A torkot is összeszorító édes szorongás (fönt a mellkasban – ami az egész testet is megemeli).” „Mulatság Winkler Jutkáéknál. Biciklizés a platánok alatt. Napfoltok villognak. Ezek is itt vannak, ez a sok ember? Egyetemista. Hol van az, amikor csak ránk nézett, csak velünk beszélt Winkler Jutka? Hogy lehet, hogy ezekkel is beszél? Hol van ő akkor? Melyik az igaz? Nem a mienk? Az a pillanat – megoldaná az életünket. Álljon meg minden, abban a pillanatban. Ez lenne a boldogság, ez lenne az igaz. Ne menjenek tovább a dolgok.” ↑
-
Scrotum = herezacskó (latinul; anatómiai – orvosi – szakkifejezés). ↑
-
Winkler Jutka stb. – lásd a 13-as lábjegyzetet is! ↑
-
8-12 betűnyi kihagyott hely a kéziratban. Talán ideillő próbálkozások lila papírszalvétacédulán: „megfogtam félrevezettem mégis megfogtam megrontottam bűvöltem (fekete mágia)” ↑
-
Cédula:
„Se Klee, se Bartók nem töltötték ki az „árja”-lapot – pedig mindketten kitölthették volna. Klee összepakolt és visszament Svájcba (ahol nem szeretett), Bartók elment Amerikába. Ilyen országokban, ahol ilyen lapok lehetnek, ahol ilyeneket bárki is komolyan vehet – és nem az egyénre néz – nem lehet élni.” ↑
-
Nyilván: a zsidósághoz. A József és testvérei ébreszti rá Fayert, hogy milyen felszabadító lehetőség elfogadni anyai ágról a zsidóságát. ↑
-
Azt hiszem, a kicsit szétszórt hagyatékban, ennek a történetnek a törmelékeit is megtaláltam:
„Én voltam a hetes.
Már becsöngettek.
Terelgettem befelé a folyosóról Füsit; messze jött Kondói.
Elegáns mint mindig, angol millepoints öltöny, csokornyakkendő, mellény; az országgyűlés többszörös gyorsíró bajnoka. Keskeny fej, aranykeretes szemüveg, keskeny, finom bőrű, magas szárú, hegyesorrú mélybordó cipő.
Ezzel rúg az ajtóba.
A zöld ajtó alján kétarasznyi védő bádogborítás.
Ebbe rúg bele.
Az ajtó kiszakad a kezemből és kivágódik.
– – –
Lekever egy hatalmas pofont (amennyire keskeny kezétől tellett).
– Hogy hívnak téged? megállj! bekerülsz a fekete könyvembe! mit képzelsz te, hogy előttem behúzod az ajtót, mit kerestél becsengetés után a folyosón?
– Fayer…
– Na szép! és éppen te! mit szólna a nagyapád, ha ezt tudná! mit kerestél kinn a folyosón?
– Én vagyok a hetes. Hívtam be, aki kinn volt.
– Akkor, fiam, bocsáss meg! Bocsánatot kérek tőled. Félreértettem a helyzetet.
Óriásira nőtt a szememben ez a kis ember.
Bocsánatot tudott kérni!
És vele a Lónyai tekintélye.
(Hiába voltak ott is már a rendszernek benyaló kamarilla politikusok.)”Szerintem ide kívánkozik még a kézirat legelején talált különálló lap szövege:
„Ember! Hol vannak az emberi „tárgyak” és viszonylatok – esetleg csak ködös megjelenítésük? Az ebben való megmerítkezés képtelenségét érzékeltetik (és helyettesítik) a tárgyak, a pontosságra törekvő tárgy- és helyszín-leírások. Mint azoknál a gyerekeknél, akik a „rajzold le a családodat”, vagy „rajzolj egy családot!” felszólításra vonalzót kérnek, és, ha kell, két-három ülésen át is szerkesztik a szobát, a könyvespolcot s más bútorokat, s ha a rajz netalán elkészül – „kész!” – egyáltalán nincsen rajta ember.”
És még egy sleifni:
„Szegény Narcissus!
Az önszerelem szövegei.” ↑