INKVIZÍTOROK TÉVEDÉSE
2011 január
Mert ami egyszer végbement / azon nem másít semmi rend, /
se Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök.
Weöres Sándor: Öröklét
Az inkvizítor-lélek rejtelmeinek mélységeit talán csak az inkvizítor-elmére ható kihívások összetettsége múlta felül Európa sötét századaiban. Mi mindent kellett ismerniük, mi mindenre kellett figyelniük, hogy küldetésüket sikeresen teljesíthessék! A hit és az írás atomszerkezetéig hatoló stúdiumokat követően elmélyülten kellett tanulmányozniuk a legnagyobb mesterek hátrahagyott útmutatásait. Nemcsak forgatták Bernard Gui Practica Inquisitorumát (Az inkvizíció gyakorlata, 1323) vagy Nicolas Eymerich Directorium Inquisitorumát (Az inkvizítorok vezetője, 1376), később Bernardo de Como Lucerna Inquisitorumát (Az inkvizítorok lámpása), de szinte betéve tudták, hiszen ezek valóságos kézikönyvek voltak. Az elítélendő vélekedések, magyarázatok és felforgató gondolatok rendszerezett tárházát nyújtották, felkészítettek az eretnekekkel folytatott szellemi párviadalra. Részletesen tárgyalták a külső jellegzetességeket – viselkedésüket, szóhasználatukat, titkos jelzéseiket, de akár testi jegyeiket, aminek alapján felismerhetők a hit ellenségei.
célravezető eljárások
Az inkvizítor talán a legképzettebb középkori tudásmunkás. Műveltségének jogászi és teológusi rétegét kiterjedt eretnek-szakértői praxissal gyarapítja, amelynek fontos összetevője a szónoki képesség, a retorikai felkészültség: egy vizsgálat megindításakor karizmatikus beszédekkel „összlakossági fórumokon” kell bűnvallásra késztetnie a megtévedteket. Kriminológusi és nyomozói tehetségét akkor csillantja meg, amikor a szálak felgöngyölítésével rács mögé juttatja az ördög ad hoc hadseregének minden tagját. Ezután lesz csak pszichológussá (de nem is akármilyenné), aki a gyanúsított személyiségének és viselkedésének függvényében választja ki a célravezető eljárásokat, olyan finom részletekre is érzékenyen, hogy mikor kell abbahagyni a kínvallatást, hogy másnap hatékonyabban lehessen folytatni. (Kiegészítésképp mindezt kreatív kommunikációs szakemberként „felfüggesztésnek” nevezi el, mivel a pápa elvileg egyszeri tortúrát engedélyez csak.) Állandó információs fölényben van, mert az egyedi esetekben érintett minden szereplőnél sokkal szélesebb spektrumban rendelkezik ismeretekkel.
Carlo Ginzburg veszi észre1, hogy az inkvizítor munkája számos ponton emlékeztet az antropológuséra. A kihallgatások dialogikus kérdés–válasz szerkezete olyan, mint amikor a terepen tájékozódó néprajzkutató és adatközlője beszélgetnek. A „szuggesztív kérdezésen” keresztül pedig nem is a valóság, hanem azoknak a sztereotípiáknak, boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmeknek a természete tárul fel, amelyek az idő tájt erősen elterjedtek voltak Európában. Még azt is rekonstruálni lehet az írott (valójában és eredendően: orális) forrásokból, miként bújik ki a vádlott a szokásos repetíció alól, feltárva a jelentések olyan rétegét, amely az inkvizítor számára nem adott, így arra kényszerül, hogy a saját – erősen korlátozott – sémáiban értelmezze azokat. Ginzburg részletesen be is mutatja, hogyan működött ez a gyakorlatban, miként komponálta meg a fogalmi kereteket tapasztalatai és forrásai-olvasmányai nyomán Johannes Herolt dominikánus barát.
Az inkvizítorok mindezek felett különösen érzékenyek a horizontális tudásmegosztásra. Az innovatív és jól bevált kínzási módszereket, a tortúra új, hatékony eszközeit átadják egymásnak. Személyes konzultációkon találkoznak, és a hivatalos jelentések mellett magánlevelekben is információkat cserélnek. A múlt évezred végén felszabadított vatikáni titkos dokumentumok között a Szent Péter téri Palazzo del Sant’Uffizióban a kiválasztottak a sienai inkvizíciós bíróság ügyiratai mellett már tanulmányozhatják az inkvizítorok 225 dokumentumkötegre rúgó terjedelmes levelezését is (Lettere degli Inqisitori).
minden balkezest el kell-e vajon ítélni?
Az inkvizítor számára azok az esetek megterhelőek, amikor egyedi döntéseket kell hoznia. Noha körülötte minden rettenetesen előformált (mondhatnánk algoritmizált és ritualizált), gyakorta mégis elkerülhetetlen a szembesülés a körülmények újfajta kombinációival, önálló mérlegelést és saját álláspont kialakítását igénylő helyzetekkel. Egy jogos felmentés nem hordozza-e annak veszélyét, hogy a környezet gyengeségként értékeli a döntést? Majdnem minden kézikönyv írja, hogy a balkezesség fontos külső jegye a boszorkánynak, de minden balkezest el kell-e vajon ítélni? Ha tudvalevő, hogy két egybehangzó tanúvallomás kell az eljárás megindításához, vajon egy nagyon határozott és tekintélyes tanú biztos értesülése felér-e két megbízhatatlan tanú tétova vélekedésével? Ha egy okos lovat a gazdája betanít, hogy annyit kapáljon a patájával (!), amilyen számjegyet egy kártyalapon éppen lát, és emiatt úgy tűnik, hogy a pontos időt mondja meg, vajon az ördöggel cimborál? Az inkvizítor szerint, aki 1601-ben a lovat mutatványos gazdájával együtt Lisszabonban elégettette, igen. (Ráadásul ítéletére olyan büszke volt, hogy a zaragozai katedrálisba épített síremléke alján egy reliefen a lovat meg is örökíttette, igaz, nem mulasztott el hat oszlopot állíttatni a sír köré, amelyekhez kivégzésükre váró mór eretnekeket láncoltak).
És noha az inkvizítorok minden egyes áldozatban megmentett, halhatatlan lelket láttak, ébredt-e vajon kétség bennük küldetésük magasztosságával kapcsolatban? Bizonyosan előfordult, máskülönben Duarte Ribeiro De Macedo (1618–1680), a diplomatává lett portugál jezsuita nem jutott volna el a megalapozás-keresésben odáig, hogy maga Isten volt az első inkvizítor, és Káin az első eretnek. S vajon hogyan tekintettek azokra az egykori eretnekekre, akik nemcsak feladták nézeteiket, hanem egyenesen inkvizítorokká lettek? Mennyire bíztak meg a társak a híres „átállókban”, Raimond Peyre-ben vagy Bemard de la Garigue-ban? Meddig és hogyan lehetett elviselni a „mentális zajt” (az inkvizítorok egymást is ellenőrizték)?
Minden bizonnyal sokáig és könnyedén. Az inkvizítor identitástudata szilárd2 (a Jó seregeinek élén harcol a Rossz ellen), céltételezése pedig rendkívül egyszerű. „Az inkvizíció feladata – írja Bernard Gui, akinek vértelen ajkával és szigorú tekintetével A rózsa neve lapjain is találkozunk – az eretnekség kiirtása”. Az eretnekség a gondolatokban lakik, azoknak a helye pedig az emberi fő. A helytelen gondolatokat tehát csak úgy lehet megsemmisíteni, ha fizikailag elpusztítják az eretnekeket. Őket pedig „nem lehet megsemmisíteni, ha nem irtják ki velük együtt azokat, akik rejtegetik őket, együtt éreznek velük, védelmezik őket”. Az inkvizítor logikája könyörtelen, de hibátlan. Amikor 1209-ben a cisztercita Arnold Amalric büszkén újságolja III. Incének, hogy majdnem húszezer (valójában kevesebb, öt-hétezer) embert hánytak kardélre Béziers elpusztításakor, nemre, korra, társadalmi státuszra való tekintet nélkül, senkit sem kímélve, egész egyszerűen csak szó szerint vették Gui atya útmutatását: „ne bocsátkozz vitába az eretnekekkel, nyársald fel őket”. A pápa küldöttje által a kereszteseknek adott állítólagos parancs szállóigévé, az öncélú kegyetlenség metaforájává lett („inkább öljenek meg 100 ártatlant, semmint egy eretnek is megmeneküljön”), pedig az információspecialista inkvizítorok a maguk szempontjából következetesen járnak el. Hiszen számukra világos: mivel a veszélyes gondolatok hordozója az emberi fej, egyetlen túlélő is képes újra sokszorosítani azokat, és visszamenőleg is értelmetlenné válik minden korábbi gyilkosság.
fertőzött agy
És mégis, ez az a pont, ahol az inkvizítorok okoskodásának pajzsán rés támad, ahol könyörtelen racionalitásuk lélekvesztőjén lyuk keletkezik. Minden műveltségük és tapasztalatuk ellenére ugyanis rosszul mérik fel az információ (újra)termelésének természetét. Ha céljuk valóban egy-egy ártalmas gyakorlat és a mögötte álló gondolat kiirtása a rendelkezésre álló gondolatok készletéből, akkor a végső megoldás, az ultima ratio első lépésben valóban nem lehet más, mint a „hordozók” teljes populációjának elpusztítása, az etnocídium. Minden egyes „fertőzött agy” megsemmisítése, kiegészítve minden olyan jelhordozó megsemmisítésével, amelyekből rekonstruálni és újrateremteni lehetne a tiltott információkat. Ami ennél kevesebb, az felesleges és értelmetlen, mert mint a gyomnövény, a veszélyes gondolat újra és újra kicsírázhat.
Csakhogy az inkvizítorok abban is tévednének, hogy az etnocídiummal végképp megsemmisülnek az információk áramából eltüntetésre ítélt gondolatok. Fel kellene ismerniük, hogy azok továbbra is élnek – immár a saját fejükben. De nemcsak abban: ott lapulnak helyetteseik (comissarius, vicarius) és a bírósági pereket velük együtt végigcsináló jogi szakértők, a kvalifikátorok koponyájában is. Utat találnak és fészket vernek az eseményeket előírásszerűen nyomon követő helyi püspökök, a vádlóbírók (promotor fiscal), nemkülönben a jegyzők, a hatósági tanúk, az ügyész, az orvos, a kisegítő személyzet (börtönőrök, szolgák) agyában. Egyáltalán nem kell, hogy osszák és elfogadják ezeket a gondolatokat – elég, ha ismerik azokat. És ha valamennyien úgy távoznának el az élők sorából, hogy nem adják tovább senkinek a veszélyes tanokat3, azok a bírósági aktákban – és később az egyházi levéltárakban – még mindig fennmaradnak. Jellemző, hogy a rá eső részt 1998-ig (!) hétpecsétes titokként őrizte a Vatikán4. Ott vannak a kézikönyvekben, és átmentik a tárgyiasított örökkévalóságba a már senki által nem ismert, nem vallott nézeteket. Vajon ki örökítette meg az inkvizíció tombolását Béziersnél? Egy résztvevő ciszterci szerzetes, Pierre des Vaux-de-Cernay, a Historia Albigensis lapjain, tíz évvel az események után.
De mégsem ez a legmélyebb oka az inkvizítorok tévedésének. Még ha feltételesen el is fogadnánk a helyzetet, hogy sikerül minden információhordozó fejet és jelet elpusztítani, beleértve a vádlókét is, mondhatjuk-e, hogy sikeresen megsemmisültek a veszélyes tanok is?
Ha nem záródnak el a jelentéstermelés útjai, amelyeken egykor megfogantak a később eretnekké minősített tanok, a maradéktalanul megsemmisítettnek hitt gondolatokat hordozó információs alakzatok bármikor teljes vértezetben születhetnek újjá. Ha a valóság, a mindennapi életfeltételek és a kultúra szerkezete lényegileg változatlan marad, újra és újra ugyanarra a jelentéskeresési és asszociációs pályára sodródnak a hasonló léthelyzetben makacsul magyarázatokat és összefüggéseket, igazolást és igazodási pontokat kutató egyének és közösségek.
konok következetességgel
Az inkvizítorok soha nem jutnak el az okfejtésben odáig, hogy amíg a javak áramából az egyház által elvont rész nagyobb, mint ahogy az érintett közösségek afféle „spirituális ellentételezésként” elfogadhatónak éreznék, előre jelezhető konok következetességgel meg fog születni a klérus „őskeresztény” tanokra hivatkozó kritikája. Amíg a kereszténység alapüzeneteit és értékeit megjelenítő személyek és intézmények a világi hatalommal szorosan összefonódva képtelenek enyhíteni a hatalmaskodással, betegségekkel, járványokkal, erőszakkal, szenvedéssel teli zord mindennapok terhein, horribile dictu, súlyosbítják azokat, addig az elégedetlenségből mindig jut majd egy jókora rész az egyházat aktuálisan megtestesítő szereplőknek. Amíg a Biblia a hit egyfajta etalonja, és lényegi természetéből következik a valóság adott problémahelyzeteire érvényesnek tartott alternatív interpretációk lehetősége, addig ezzel szenvedélyesen és visszatérően élnek az argumentum-éhes „eretnekek”. Amíg a kételkedés lehetőségének kapuit erőszak torlaszolja el, addig a józan ész mindig rejtekösvényekre kényszerül. Amíg a kereszténység előtti népi hiedelmek, szokások, mesék, babonák, mítoszok, dalok, ráolvasások és rítusok teljes világát ártalmasnak és veszélyesnek minősítik, funkciójukra, továbbélésük okaira érzéketlenül, addig mindig marad „gyúanyag” aktuális boszorkányperekhez.
Az inkvizítoroknak nem lehetett rálátásuk évszázados idősorokra, de szorgos történészek a 21. század elején kiderítették, hogy a boszorkányperek és azok áldozatainak száma mindig akkor nagyobb, amikor az életfeltételek romlanak, és a mutatók mindig meredek csökkenésnek indulnak, amikor átmeneti konjunktúra köszönt Európára. Az inkvizítorokban nem tudatosulhat, hogy mindenkori „bevetésük” nem reakció az ördög rejtőzködő seregeinek tetteire, hanem valójában megelőző akció: a félelem légkörének megteremtésével a felelősségkeresés nem kívánt útjai időben eltorlaszolhatóak. Még a legbölcsebb inkvizítorok sem ismer(het)ik fel, hogy miközben nagy odaadással próbálnak jelentésváltozásokat elérni az üldözöttek fejében, erre valójában a sajátjukban lenne igazi szükség. Hiszen leginkább ők és a mögöttük álló struktúrák a hordozói és a kiváltói az ártalmas gondolatok makacs újratermelődésének. Miközben halált osztanak, ők teszik halhatatlanná a pusztulásra ítélt információkat.
Az egykori inkvizítorokat, mikor a fentiekkel szembesülnek, nem vigasztalnák meg azok a kvantum- és asztrofizikusok, akik a hetvenes évek végén felállították az információ halhatatlanságának (immortality of information) tézisét. Ez ugyanis, bármilyen jól hangzik, pusztán annyit jelent az ő nyelvükön, hogy (talán) létezik olyan sugárzásforma, ami ki tud szabadulni a fekete lyukakból, de művelődéstörténeti üzenete nincs. Vannak aztán, akik az Internetet és ennek révén a digitális örökkévalóságba kerülő információkat tekintik halhatatlannak, mert eltávolíthatatlanok a tároló és feldolgozó rendszerekből. Ebben persze az inkvizítorok mai utódai nem hisznek, és rémületüket szigorba burkolva kétségbeesett intézkedésekkel próbálják a világhálóról eltüntetni a számukra kellemetlen tartalmakat, pontosan ugyanolyan reménytelenül és kilátástalanul, mint példaképeik, akiknek tévedéseiből láthatóan semmit sem tanultak.