Apám három évig volt szovjet hadifogságban, és amikor hazajött, már csak két évet élt – felét súlyos betegen. Az ötvenes évekre jól emlékszem, azt hiszem, sok mindent megértettem már a világból. Szemem előtt zajlott le kereskedő anyai nagybátyám tönkretétele, szép divat- és rövidáru üzletének államosítása. Másik nagybátyámat, apám testvérét, aki a hazai rádiózás élvonalbeli szakembere volt, 1948-ban hurcolták el Péter Gábor pribékjei az Andrássy út 60-ba, majd félévi kínzás után kiszállították a Szovjetunióba, ahonnan 1956 nyarán jött haza. A vorkutai fogolytáborban raboskodott – csoda, hogy túlélte az éhezést és a mínusz 40-50 fokos teleket. Ötven év múlva tudtuk meg, hogy a nyolcévi Gulágot volt műszaki rajzoló beosztottjának köszönheti, akinek munkájával a negyvenes évek elején elégedetlen volt. A sokáig elhallgatott igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nagybátyám nyilas pártemberekkel is barátkozott; félelemből. Talán nem követett el gonosz tettet, de a feljelentéshez ennyi tény is elég volt. Menye szerint, akivel kölcsönösen utálták egymást, magának szerezte, megérdemelte sorsát. De ekkora bűnhődést?! Nagybátyám 94 évet élt, a nyolcvanas években visszakapta rádióamatőr adó-engedélyét, s hozzá adó-vevő készüléket is kapott örökös használatra, a kilencvenes évek legelején pedig milliós kárpótlást a Gulágért. Nehéz természetű, rabiátus ember volt, de fogolytársaitól tudom, hogy Észak-Szibériában sokaknak segített túlélni a fogságot.
csillapíthatatlan izgalom
1947 kora őszén rebesgették, hogy a Kijev melletti táborból kezdik hazaengedni a foglyokat. Amikor anyám megtalálta az újságban a hírt, hogy azt a lágert is kiürítik, amelybe az apámnak címzett vöröskeresztes tábori levelezőlapokat küldtük, csillapíthatatlan izgalom lett úrrá rajta. Hányszor mentünk ki a ceglédi pályaudvarra, végiggyalogolva a háromkilométeres utat házunktól az állomásig, hátha éppen az aznapi fogolyszerelvénnyel érkezik apám! A pályaudvarhoz vezető hosszú sugárút két oldalán hatalmas bombatölcsérekben poshadt esővíz bűzlött, a lerombolt villanegyed csupasz falaiból vízvezetékcsövek csonkjai meredeztek a semmibe, kilógtak a villanydrótok, a leszakadt villanyórák egy-egy élettelen kábeldarabon himbálództak, a villanytelep szétrobbant generátorai köpenyüktől megfosztva mutogatták forgórészük hatalmas réztekercseit.
Pista bátyám az egyik fővárosi Vöröskereszt állomáson megtudta, hogy apámék transzportja nemsokára Debrecenbe érkezik, ahol háromnapos karantén vár rájuk, és ha nem fertőznek, jöhetnek haza. Elutazott öccse elé Debrecenbe, és csak akkor tudatta táviratban az örömhírt anyámmal, amikor már a kerítésen át felismerte apámat, és látta-remélte, hogy a körülményekhez képest egészséges. Pár nap múlva megérkeztek Ceglédre, ahol 1945 márciusa óta anyámmal éltünk, ide érkezett „haza” apám. Rettenetesen nézett ki, de élt. Pista bátyám is velünk maradt még kicsit, és ezek a napok nem csupán apám viszontlátása, hanem nagybátyám szórakoztató kedvessége miatt is emlékezetesek maradtak. Sétáltunk a városban, játékot kaptam tőle, cukrászdába ültünk, s a legszenzációsabb az volt, amikor a városon át közlekedő kisvonat gőzmozdonyába szállhattam. A kis vonat jó 10 percig állt az egyik belvárosi megállóban, és Pista bátyám megszólította a gépből kihajoló, a piaci sürgést bámuló mozdonyvezetőt: felvenne-e, hogy belülről lássam a mozdonyt. A masiniszta ráállt, mutogatta a sok vezérlőkart, feszmérőt, és egy pillanatra kinyittatta a fűtővel a kazánt. Nagybátyám otthon, a hosszú udvaron is sokat játszott velem. Tőle tanultam huzalos telefont csinálni: kilyukasztunk két cipőkrémes dobozt (elég a dobozfedél is), és vékony rézdróttal összekötjük, kifeszítjük, és ha belebeszélünk az egyik dobozfélbe, akkor a másik végén jól lehet hallani a közvetített hangot, akár a suttogást is. 15-20 méter távolságra is működik a távbeszélő…
Aztán visszaköltöztünk Budára, és ritkábban találkoztam vele. Apám kórházba került, kivették a lépét, rengeteg penicillint kapott az első Magyarországra érkező szállítmányokból, küzdöttek az életéért, 1949 szeptemberében mégis elment.
ha valakit elvisz az ÁVH
Pista bátyámat 1948 nyarán vitte el budai lakásából az ÁVH. Apám halálán kívül akkoriban igazából fel sem fogtam az eseményeket, nemigen tudtam, mit jelent, ha valakit elvisz az ÁVH. Felesége érdeklődésére csak sejtették, hogy az Andrássy út 60-ban van, de be nem mehetett hozzá senki. Néhány hónap múlva pedig már semmiféle információt nem adtak róla. Apám egyszer azt mondta, „Mindjárt meggyógyulnék, ha a Pistát elengednék.” Hat évig semmi hír nem jutott el hozzánk róla! Közben nemcsak apám, az öccse halt meg, 1953-ban feleségét agyvérzés vitte el, érettségire készülő fia tüdőbajos lett.
1956 tavaszán levél jött tőle, hogy még azon a nyáron elindítják hazafelé a vorkutai láger megmaradt lakóit. Meg is érkezett valamikor júniusban. Ezúttal a jászberényi karanténban várakoztatták őket egy hétig. Nagyanyám és – fél tüdővel élő – unokatestvérem látogatta meg. Amikor hazatért a régi budai lakásba, keservesen egyedül érezte magát, a szabadulás örömét megkeserítette a gyász.
Mi apám halála után ismét Cegléden éltünk, nyáron Pista bátyám két hetet nálunk töltött. Arcra, termetre annyira hasonlított apámra, hogy puszta megjelenése is rá emlékeztetett. Innen-onnan összeszedett alkatrészekből közösen építettünk akkor rádiót, és évekig hallgattuk a befogható középhullámú sávot. Közben a rádiózás minden fortélyát elmagyarázta nekem, így alapozta meg amatőrködésemet és érdeklődésemet az elektrotechnika meg a korabeli elektronika iránt. Arra kért, hogy a legutóbbi nyolc évéről ne kérdezzük, de aztán mégiscsak bele-belekezdett egy-egy történetbe, főleg késő este, mikor már leoltottuk a villanyt, de még nem aludtunk. Mindig megvártuk, hogy ő indítsa a beszélgetést.
-65 °C
Az Inta-Vorkuta táborkomplexumban 40 ezren raboskodtak. A szám a táborok területének, a barakkok számának és átlagos befogadóképességének ismeretében elég pontosan becsülhető, más források is hasonló létszámot adnak meg. A táborok 80-100 km-re az északi sarkkör fölött voltak, a foglyok erdőt irtottak, utak és lakótelepek építésén dolgoztak, ólmot, rezet, szenet bányásztak, besegítettek a kolhozokban. A legcudarabb hideg -65 °C volt, a februári átlag -40 körül mozgott. Ezt csak az emberi szem bírja ki (rövid ideig) sérülés nélkül. Télen olyan vatta- és szőrmeruhát kaptak, ami csupán a szemgödröt hagyta szabadon. Ha valaki lehúzta vagy leejtette a kesztyűjét, 3-4 perc alatt úgy összefagyott, hogy csuklóból amputálni kellett.
A táborban magyar, német, finn, olasz és japán foglyok voltak. A japánoktól mindenki rettegett, mert mindennaposak voltak az őr- és öngyilkosságok – folytatták ott is a kamikáze harcot. Kerítettek valami éles szerszámot, amivel leszúrták az őrt, azután, ha előbb le nem lőtte őket egy másik őr, saját magukkal is végeztek.
A többi fogoly gyűlölte őket, miattuk lett szigorúbb a rendtartás, kegyetlenebb a munka, kevesebb a fejadag. Mindezzel együtt, mondta Pista bátyám, a Gulágon töltött majd nyolc év nem volt olyan szörnyű, mint az Andrásssy út pincéjében elszenvedett idő. Működött valami furcsa szolidaritás a lágerlakók között, bizonyos fokig beleértve az őröket és parancsnokokat is, hiszen ők is büntetésből voltak ott. Az irdatlan messzeség, a szökés lehetetlensége és főleg értelmetlensége, a hideg, a munkateljesítmény kényszere egymásra utalttá tette őket, és némiképp összekovácsolta a táborokat.
Pista bátyám túl akarta élni a Gulágot, mindent megtett, a legelképesztőbb dolgokra is vállalkozott. Az orosz őrparancsnokok, a „nacsalnyikok” megvesztek az órákért. A kisebb főnök látta, hogy a nagyobb főnök irodájában falióra ketyeg, a még magasabb tiszteknek meg kar- vagy zsebórája is van. Nagybátyám már elég jól beszélt oroszul, és felajánlotta a parancsnoknak, hogy csinál egy faliórát.
Kis időbe telik ugyan, meg kell hozzá egy és más, de biztos lehet benne „tovaris nacsalnyik”, hogy egy-két hónapon belül parancsnoki szobáját is óra díszíti – még pontos is lesz, csak egyszer kell beállítani, a Kreml toronyórájához igazítani, amit a főparancsnok rádiójából meg lehet hallgatni. A nacsalnyik előbb kinevette, de amikor nagybátyám előadta, hogy alapanyagként csupán néhány üres konzervdobozt, egy marék szöget, drótdarabkákat, meg pár vékony deszkát kér, érdekelni kezdte a dolog. Mit veszít vele, ha megengedi ennek a hóbortos magyarnak, hogy machináljon valamit? Ha netán tényleg tud neki órát csinálni, ő is menő parancsnok lesz. Hogy irigyli majd a többi! Volt a táborban több műhely is, szabó, cipész és egy mindenes mechanikai műhely, a „masztyerszkaja”, ahol a legszükségesebb javításokat, pótlásokat végezték, és az ide bekerült lakatosoknak, asztalosoknak, villanyszerelőknek könnyebb volt az élete, még akkor is, ha sokszor a kinti hidegben kellett reparálni a kerítést, vagy az őrtornyok reflektorait. Pista bátyámnak nem is kellett több szerszám az órakészítéshez, mint ami amúgy is volt a műhelyekben.
fantasztikus cserekereskedelem
Kapott egy kis sufnit a műhelysor végében, benne egy x-lábú asztallal és egy paddal. Még azt is elérte, hogy az egyik olajkályha kéménycsövét vezessék át a sufnin, így már fűtött, „komfortos” órásműhelyben kezdhette hajmeresztő vállalkozását. Rettenetesen izgult persze, hogy be tudja-e váltani ígéretét. Fejben megtervezte egy olyan ingaóra szerkezetét, amelynek fogaskerekei és mutatói konzervdoboz bádogjából készülnek, tengelyei a különféle méretű szögekből és drótokból, számlapja furnérlemez. Egy hónap múlva a nacsalnyik irodájának falán ketyegett a Reményi-féle ingaóra. Közben Pista bátyám elérte, hogy legalább 15-20 fogolytársát mentesítsék a kegyetlen külső munkáktól, kivonta őket a táborélet kíméletlen törvényeinek hatálya alól. Azt mondta a nacsalnyiknak, csak akkor tud elkészülni egy hónap alatt az órával, ha a keze alá dolgoznak. A leggyengébb és beteges embereket válogatta ki, akik számára életmentés volt a segédkezés. A nacsalnyik – miután döbbenten látta, hogy a szerkezet pontosan jár – nem elégedett meg egy órával, „megállapodást kötött” nagybátyámmal, hogy ezután rendelésre gyártsa a „csaszikat”, amiket azután ő „értékesített”. Egyébként is fantasztikus cserekereskedelem folyt a lágerek között, dohány kenyérért, vodka fűtőolajért, csizma usankáért, csontfésű konzervért és így tovább – most különleges portékával bővült a választék. Itthon is elkészítette a „konzervóra” mását, ugyanolyan bádogból és drótokból, ott lógott szobája falán, és ha látogatója jött, el is indította, bárki ellenőrizhette, hogy pontos. Az óra jelenleg is látható abban a vitrinben, amit emlékére állítottak a Puskás Tivadar Távközlési Technikum folyosóján.
A nyolcvanas években többször utaztam hivatalosan is Nyugat-Európába, és egy alkalommal Pista bátyám megkért, látogassam meg Bécsben egyik fogolytársát, akinek a belvárosban órásüzlete volt. Megkerestem a Grabenen lévő kis boltot. Az apró termetű, hajlott hátú, hatvan körüli ember épp egy hölgyet szolgált ki. Megvártam, amíg a vevő elmegy, azután bemutatkoztam, és átadtam egy kis ajándékot. A tulaj nehezen kapcsolt, hol németül, hol magyarul dadogott valamit, azután az ajtóhoz szaladt, kifelé fordította a „Rögtön jövök” táblácskát, bezárt, elhúzta a függönyt, és vonszolt az üzlet mögötti raktárba, egy szekrénykéből kecskeméti barackpálinkát kapott elő, már öntött is két pohárkába, és most már magyarul ömlött belőle a szó. Felhajtottuk a nedűt, újra öntött, nekem pedig mindent el kellett mondani Pista bátyámról, ami az elmúlt húsz évben történt. A kis ember sírt, átölelt, szakadatlanul ismételte: „A te nagybátyád mentette meg az életemet, nem is egyszer! Mindennap hálát adok érte a Teremtőnek. Nem is tudod, milyen jó ember, és hányan köszönhetjük neki az életünket…” Kezembe nyomott száz schillinget, hogy vegyek valami szuvenírt, és adjam át forró üdvözletét megmentőjének.
Mi kellett a fogolysors túléléséhez? Szerencse? Hit? Bátorság vagy megalkuvás? Bizonyára mindenkinek más. Pista bátyám hitét alaposan megtépázták az események, különösebben bátor sem volt, őt bizonyára a képzelőereje, önbizalma, technikai tudása és kézügyessége segítette. A szerencse mentőövét, amit találékonyságával és tehetségével szerzett, megsokszorozta, és másokat is megmentett vele.
bűnügyi nyilvántartásban szerepel
Hazatérése után kezdődött a kálvária második felvonása, bizonyos mértékig kalandosabb és undorítóbb az elsőnél. Sehol nem kapott rendes munkát, s ahol végre felvették valami segédmunka-félére, onnan is elküldték pár hét után. Semmi pénze nem volt, a család sem igen tudta segíteni. Ekkor kihallgatást kért a Budapesti Rendőrfőkapitányságon. Amikor végre bejutott a főkapitányhoz, és előadta panaszát, megmutatták neki a hazai állambiztonsági hatóság végzését, amelyben az állt, hogy „…25 évi feltételes szabadságvesztésre ítélve…” A tiszt világossá tette, hogy ezzel a „minősítéssel” nem is számíthat többre, mint gyárudvarok söprögetésére, és hiába is megy panaszra, úgysem másítják meg a döntést. Mégis számtalan kérvényt, folyamodványt írt az Igazságügy- és a Belügyminisztériumba, de még 1962-ben is olyan erkölcsi bizonyítványt kapott, amelynek záradékában az állt, hogy „a bűnügyi nyilvántartásban szerepel, …sz. ítélet alapján 25 év börtön.” Tudta tehát, mi volt az elutasítások oka, de a helyzetbe akkor sem nyugodott bele. Ha itthon nincs helye panaszának, majd magasabb fórumhoz fordul. De hogyan? 1965-ben a Rádió Gyermekkórusa moszkvai vendégszereplésre indult, és mivel nevelt lánya a kórusban énekelt, kísérő szülőként ő is benevezett az utazásra, és csudamód a csoportos útlevéllel kiengedték, a hosszú névsorban vagy nem tűnt fel a neve, vagy a sokat utazó ismert kórust – amúgy is erős kontroll alatt – mindig is könnyebben engedték át a határon. Magával vitt minden okmányt, amit hazaengedésekor a szovjet hatóságoktól kapott és a magyar rendőrségi végzés másolatát is. Moszkvában felkereste a Szovjetunió Legfelső Bírósága Katonai Tanácsát. Amikor megállt a Ulica Kirova 41. számú épület előtt, a kapuőrök mindjárt lekapcsolták. Pista bátyám kifogástalan oroszsággal elmondta nekik, hogy Magyarországról jött, és fontos dokumentumokat hozott az elvtársaknak, amelyeket csak személyesen adhat át. Meg is mutatott néhány pecsétes papírt az őröknek. Rövid telefon után felengedték, még el is igazították, melyik szobába, kihez menjen. Az illetékes elvtárs szívélyesen fogadta, feltehetően ő is elképedt a váratlan látogatón, és amikor végighallgatta a történetet és átvizsgálta a papírokat, azt mondta, hogy a magyarországi elvtársak mindig eltúlozzák az eljárásokat, de ne aggódjon, ők most tisztáznak mindent. Jöjjön vissza másnap, addig megvitatják az ügyet. Így is lett, s akkor közölték vele, hogy semmilyen terhelő bizonyíték és körülmény nem merült fel személyével kapcsolatban, bűncselekmény hiányában teljes mértékű rehabilitációt élvez. A Szovjetunió nevében ezúttal bocsánatot kérnek tőle a tévedésért és az elszenvedett fogságért. Mindezt természetesen az illetékes magyar elvtársakkal is közölni fogják. Jobbnak látják, ha a döntést és az igazolást diplomáciai csatornán juttatják el Budapestre, de ne kételkedjen, rövid időn belül meg fogja kapni a hivatalos értesítést a rehabilitációról.
Minden úgy történt, ahogyan az orosz elvtárs ígérte. Két hét múlva megkapta a végzést, amiben pontosan az volt, amit Moszkvában közöltek vele. A budapesti orosz nagykövetségen megismételték a hivatalos bocsánatkérést, és negyvenezer forint anyagi kárpótlást is kapott. Így ért véget Reményi István nagybátyám 1948-tól 1965-ig tartó kálváriája. Nem sokkal később tisztességes állásba jutott, tiszta erkölcsi bizonyítványa lett, sőt útlevele Ausztriába és Hollandiába is. Eszében sem volt kint maradni. 1992-ben 1 300 000 forintnyi kárpótlást ítélt meg számára a Kárpótlási Hivatal, aminek tetemes részéből alapítványt hozott létre az iskolai tanulásban és a rádiótechnikai ismeretek elsajátításában kiemelkedő 10-15 éves tanulók jutalmazására. Az alapítvány azóta is működik.
Pista bátyám sokoldalú tehetséggel megáldott ember volt. Csak középiskolát végzett, a tízes-húszas években még működő, jó nevű reáliskolába járt. Szenvedélyes tudásvágy fűtötte egész életében. Már iskolásként elszegődött egy könyváruházba kifutófiúnak, és szabad óráiban állandóan olvasott, a boltból kölcsönkért könyveket otthon is bújta. Ekkor lett szerelmes a fizikába, közelebbről a rádiótechnikába, ami a húszas évek elején kezdte világhódító diadalútját. 14 évesen tudott morzézni, és olyan szemléletes kísérleti összeállítást készített a Hertz-féle elektromágneses hullámok kimutatására, hogy az egyetemistáknak tartott előadásra is meghívták, mutassa be a hullámok gerjesztését és detektálását. Vevőjével fogni tudta a csepeli szikratávíró adását, többek között azt a forgalmazást is, amit 1919-ben Szamuelyék létesítettek Moszkvával… Úttörő, kísérletező, újat kereső fiatalember volt. 1924-ben saját készítésű adó-vevőjével morzeüzenetet váltott egy ausztriai amatőrrel. Ezután minden idejét a rádiózás töltötte ki, dolgozott a kor neves rádiógyártó műhelyeiben, folyton újított, tökéletesített, mindent megtanult a szakmából. 1938-ban saját készítésű, nagy teljesítményű adó-vevő készülékével az egész világgal „kommunikált”. Házi hanglemez készítő stúdiót rendezett be, felvette a családtagok hangját. A negyvenes évek elején közreműködött az ultrarövidhullámú rádió-távirányítás első hazai kísérleteiben: a siófoki adóállomásról vezérelték a Balaton vizén vezető nélkül sikló „fantomhajó” mozgását.
Nemcsak műszaki tehetsége volt, nagyszerűen hegedült, szép akvarelleket festett, nagy könyvtára volt, rengeteget olvasott, jól ismerte a korabeli irodalmat.
engem tartott örökösének
Makacs, önfejű ember lévén másoktól is rendkívülit várt, és eléggé lenézte, aki nála kevesebbet tudott. Nem állt tőle messze a nagyotmondás, szeretett dicsekedni, úgy eltúlozni mindent, hogy abból az ő érdemei tűnjenek ki. Okosságával hamarabb elérte, amit mások legfeljebb sok munkával és fáradsággal. A hetvenes évektől szorosabb volt a kapcsolatunk. Amikor elmúlt nyolcvan, egyre gyengébb, elesettebb lett, bár szellemi frissessége haláláig a régi maradt. Gyakran látogattam, intéztem ügyes-bajos dolgait. Közben meghalt egyetlen fia is, és engem tartott örökösének.
Az örökség kézzelfogható része a könyvespolcaimra került 1000 kötet, de a szellemi örökség gazdagabb és értékesebb. Úgy érzem, a testvérek közül apámmal volt a legjobb kapcsolata, bár tudom, hogy nem mindenben értettek egyet.
1956 nyarán kaptam tőle egy rádióamatőr kézikönyvet (orosz szerző nagyon jó szakkönyve), belső címlapjára kalligrafikus betűkkel írta: „Ora et labora!”. Azt hiszem, ezt a maga számára is jelmondatnak tekintette.