INFORMÁCIÓ, HATALOM, TÁRSADALOM
2004 február
Európa lehetséges útjai a 21. században
Mindenekelőtt a címbeli három fogalom közötti összefüggést kell tisztáznunk. Különösen az információ szorul magyarázatra, hiszen hatalom és társadalom viszonya hosszú ideje klasszikus témája a szociológiának és a politikai filozófiának is. Ám ha csak futólag tekintjük át az utóbbi másfél évtized szakirodalmát, azt tapasztaljuk, hogy a hatalomról és a társadalomról beszélve szinte mindig kiemelik az információhoz jutás fontosságát. Sok szerző ebből vezeti le a politikai-hatalmi, illetve társadalmi viszonylatoknak azt a változását, amire az információs társadalom fölöttébb divatos terminusával szoktak utalni.
felhőtlen optimizmus
Az 1990-es években a kérdéssel az Európai Unió számos hivatalos dokumentuma is foglalkozott. Ezekben az információs társadalom részben az Unió előtt álló globális kihívásként, részben megvalósítandó társadalmi projektként jelenik meg. Ezeket a szakértői jelentéseket áttekintve azonban bizonyos hangsúlyeltolódást fedezhetünk fel. Eleinte ugyanis hajlottak arra, hogy az információs társadalmat afféle – minden politikai és társadalmi bajra hatásos – varázsszernek tekintsék, míg a későbbi megközelítésekben a szkeptikusabb, mondhatni realistább szemlélet a jellemző. Az 1993 decemberében az Európai Tanács kezdeményezésére összeállított, és Martin Bangemann által vezetett bizottság beszámolójában még a felhőtlen optimizmus hangneme volt a domináns. A szerzők úgy vélekedtek, hogy az Európai Unióban is a neoliberális gazdaságfilozófia javasolta, és a 70-es évek végétől az USA-ban és Nagy-Britanniában már kipróbált módszerekkel kell felépíteni az információs társadalmat. Erre a jelentés szerint mindenekelőtt gazdasági okok miatt van szükség: meg kell őrizni az Unió versenyképességét az Amerikával és a Távol-Kelettel vívott globális gazdasági versenyben. Meg kell szüntetni a szubvenciókat, a dereguláció segítségével pedig a piaci mechanizmusok hatókörét kell kitágítani. A Bangemann-jelentés is megfogalmazta, hogy az információs társadalom legfőbb kockázata, hogy olyan új típusú egyenlőtlenségek alakulhatnak ki, amelyek az információhoz való hozzáférésen, illetve a hozzá nem férésen alapulnak. De elsődleges szempontja az európai gazdaság versenyképességének javítása volt, és ennek lehetséges társadalmi következményeire már kevéssé koncentrált. Az 1995-ben felállított, és Manuel Castells szociológus által vezetett bizottság épp ezeknek a következményeknek vizsgálatát tűzte ki elsődleges céljául. A bizottság 1996-ban kiadott időszakos jelentése címével is jelzi a szándékot: Az európai információs társadalom felépítése mindenki számára. Az anyag bírálta a Bangemann-jelentés technológiai determinizmusát: „a technológia önmagában véve sem nem jó, sem nem rossz. A mód, ahogyan az emberek használják, meghatározza a bármely technológiából fakadó jótétemények természetét és terjedelmét.” A megfogalmazás azért lényeges, mert technológia és társadalom kölcsönös determinációjának tényére figyelmeztet, és ennek szem előtt tartását jelöli meg követendő alapelvként.
Technológia és társadalom viszonyánál azonban érdemes kissé elidőznünk. Némi visszatekintésre van szükség, hogy megértsük: miért vált égetően fontossá a kérdés az 1990-es évtized elején az Európai Unióban. Mindenekelőtt látnunk kell, hogy az információs társadalom fogalma jóval több a tömegkommunikáció által felkapott és kiüresített divatszónál. A kérdéskör legalaposabb és legátfogóbb tárgyalását kétségkívül Manuel Castells végezte el Az információ kora című monumentális, háromkötetes munkájában. A három kötet 1996-ban, 1997-ben, illetve 1998-ban jelent meg. Castells információs korszakról, nem pedig globális és uniformizált információs társadalomról beszél. Kiindulópontja az információs technológiák 1970-es években kezdődő forradalma, amely alapvetően hozzájárult a gazdasági, társadalmi és politikai viszonylatoknak ahhoz az átstrukturálódásához, amelynek ma – alkotó vagy elszenvedő – részesei, tanúi vagyunk. Az információ szerepének ezt a növekedését persze már jóval korábban észrevették. Elég Jean Baudrillard-ra utalni, aki a hetvenes évektől fejtegette, hogy új korszakba léptünk, s ennek a korszaknak alapvető jellemzője a jelek termelése, amely a dolgok előállításánál is fontosabbá válik. Az amerikai Daniel Bell pedig már 1973-as könyvében az ipari társadalmat felváltó posztindusztriális társadalom eljöveteléről beszélt.
középosztályosodási folyamat
Ám nem csupán az információs technológiák forradalmáról volt szó. Az 1970-es években egy másik alapvető folyamat is kezdődött, mégpedig a kapitalizmus működési módjainak megváltozása. Ezt jelezte a transznacionális nagyvállalatok szerepének növekedése, s ezzel párhuzamosan a gazdasági tevékenységek globalizálódása. Utóbbi együtt járt azzal a kulturális globalizációval, amelynek első megjelenési formája voltaképpen még a hatvanas évek ifjúsági ellenkultúrája volt. Az 1970-es évek végén az USA-ban és Nagy-Britanniában hatalomra kerülő neokonzervatív kormányok pedig a lean state, a karcsú állam gondolatkörének jegyében hozzákezdtek társadalmaik piacosításához, az állam szerepének módszeres csökkentéséhez, melyet a privatizáció, a dereguláció és az állami szubvenciók leépítése, a jóléti kiadások lefaragása jelzett. Nagy-Britanniában ez az európai típusú jóléti állam leépítését jelentette. A nyolcvanas-kilencvenes években pedig Margaret Thatcher kormányzása követendő mintául szolgált azoknak a nyugat-európai kormányoknak, amelyek ugyancsak szembekerültek a ténnyel, hogy a jóléti állam addigi formájában nem tartható fenn. Az állam visszavonulásával egyidejűleg a hatékonyság és a rugalmasság vált a gazdaságfilozófia fő jelszavává. A globális pénzpiacok megjelenésével a nemzetgazdaságok olyan folyamatok függvényeivé váltak, amelyeket érdemben nem tudtak befolyásolni. A gazdasági átalakulás nem hagyta érintetlenül a társadalmakat sem. A fejlett ipari országokban kb. az 1970-es évekig erős középosztályosodási folyamat ment végbe, ami az életmódbeli és jövedelmi különbségek mérséklődését eredményezte. A régi típusú munkásosztály szerepe erősen csökkent, az ötvenes és hatvanas évek szociológiai irodalmának ezért lett kedvenc témája a jövedelmében és életmódjában, valamint kultúrájában mindinkább a középosztályhoz hasonuló fehérgalléros munkásság társadalmi pozíciójának elemzése. Az 1980-as évektől azonban a trend megfordult: a társadalmi kiegyenlítődést mindenütt ellenkező irányú folyamat váltotta fel. Ennek erőssége és üteme persze országonként nagyon változó volt, de az iránya egyértelmű: a középosztályok zsugorodtak, s a változás nem egyszerűen a különbségek növekedését, hanem a társadalmak polarizálódását eredményezte.
Sok megfigyelő már a társadalom kettészakadásának, a duális társadalom kialakulásának veszélyére figyelmeztetett. A társadalmi polarizálódás kérdése azóta is heves viták tárgya a szakirodalomban. Vannak, akik kereken tagadják a folyamat létezését, és úgy vélik, hogy az információs gazdaság munkahelyek sokaságát teremti. Ezzel szemben mások az „óraüveg formájú társadalom” kialakulásától tartanak. Ebben az óraüveg tetején van a kevés számú szakértő és menedzser, az alján pedig a nagy számú többség. Gyakran találkozhatunk a „két szintű társadalom” kifejezéssel is. Ezek arra utalnak, hogy az információs gazdaság teremtette munkahelyek inkább csak a magasan és költségesen képzett elit számára valós lehetőségek. Az ilyen típusú prognózisok szerint az egyes társadalmakon belül, és a különböző országok között is folytatódik a polarizálódás: lesznek információs gazdagok és lesznek információs szegények, s az átjárás a két csoport között mind nehezebbé válik. Manuel Castells viszont – miközben maga sem tagadja a társadalmi polarizálódás tényét – túlzott leegyszerűsítéssel vádolja azt a felfogást, hogy az informatikai forradalom eredményeképpen sokkal nagyobb számban nőnek az alacsony képzettséget igénylő munkahelyek, mint a magas szintű tudást igénylőké.
Castells a fejlett országok statisztikáit elemezve arra a következtetésre jut, hogy az előbbi vélemény nem állja meg a helyét, mert a munkaerő képzettségi szintje általában is nő. Véleménye szerint nem elegendő csupán a képzettségi mutatókat figyelembe venni, együtt kell vizsgálni a képzettség, a jövedelem és a társadalmi státusz összefüggését. Társadalmi polarizálódásról mindenekelőtt a jövedelmek vonatkozásában lehet beszélni; az információs társadalmak növekvő általános képzettségi szintje és a jövedelmek polarizálódása egy időben zajló folyamat. Castells szerint egyáltalán nincsen szó arról, hogy az információs társadalmak a munkátlanság társadalmaivá válnak. Viszont nagyon is igaz, hogy megváltozik a munka társadalmi pozíciója: a tőke és munka globalizációja eltérően megy végbe. Mindkettő belép a globális gazdaságba, de közben a tőke ereje megsokszorozódik, míg a munka alkupozíciója a munkavállalói csoportok fragmentizálódása folytán erőteljesen romlik. Az országhatárok között működő szakszervezetek tehetetlenek a határokat szabadon átlépő globális tőkével szemben. Ezért a munkaerő individualizációja is bekövetkezik: az egyes munkavállaló saját magára hagyatkozva, elszigetelten áll a globális hálózatokba szerveződött tőkével szemben.
információs kapitalizmus
Az 1990-es évekre kibontakozó gazdasági és társadalmi struktúrákat a szakirodalomban nagyon változatos nevekkel illetik: olvashatunk globális kapitalizmusról, neokapitalizmusról, vagy éppen technokapitalizmusról. Találónak tűnik Castells terminus technikusa: ő ugyanis információs kapitalizmusról beszél. Ezzel egyszerre több dolgot is jelez: egyrészt, hogy továbbra is kapitalizmusról van szó, amely a régihez hasonlóan a profitelv alapján működik, másrészt hogy ez a kapitalizmus éppen az információs technológia nyújtotta lehetőségek kiaknázásával jelentős metamorfózison ment keresztül. A transznacionális vállalatok szerkezete sokkal rugalmasabbá vált, országhatárokon átnyúló, valóban az egész földgolyót átfogó gazdasági és pénzügyi hálózatok alakultak ki, amelyekben szédítő sebességgel áramlik a pénz és információ. De Castells tagadja, hogy ez globális információs társadalmat eredményezne. Szerinte a folyamat a 16–18. század – Polányi Károly által elemzett – nagy átalakulására emlékeztet. A piacgazdaság intézményrendszere ugyanis a középkor végén szintén egyetlen országban, Angliában jelent meg, s csak később terjedt el világszerte. A piac intézményének univerzális működési logikája ellenére különböző helyi kapitalizmusok jöttek létre. Castells szerint hasonló helyi mutációk kialakulásának vagyunk tanúi az információs társadalom esetében is. Az átalakulás módját meghatározza a helyi társadalmak szerkezete, a gazdasági és kulturális hagyomány.
Ám ő sem tagadja, hogy pusztán a gazdasági hatékonyság tekintetében pillanatnyilag az angolszász modell tűnik a legversenyképesebbnek, ennek azonban igen nagy a társadalmi ára, s kérdéses, hogy a különböző európai társadalmak hajlandók lesznek-e megfizetni ezt az árat.
Korunk történelmét tehát globális és lokális tényezők küzdelme határozza meg. Castells könyvében szuggesztív és nagyszabású – s helyenként igen borúlátó – víziót fest erről a küzdelemről. Az információ korszaka az általa elemzett világhoz hasonlóan fölöttébb ambivalens mű. Castells meggyőződése, hogy az információs technológiák robbanásszerű fejlődése az emberi szabadság eddig soha nem tapasztalt dimenzióit nyitja meg, ugyanakkor az a véleménye, hogy a lehetőség eddig nem vált valóra, mert a kapitalizmus az információs technológiák adta lehetőséget kihasználva – miközben nemcsak megtartotta a profitelv logikáját, hanem ki is terjesztette az emberi létezés valamennyi szférájára – újabb mutáción ment keresztül, információs kapitalizmussá vált. Az információ korszakába lépve a modern társadalmak eddigi intézményei és társadalmi viszonyai alapvetően átalakulnak. A változás értelmezésére használja a hálózat kifejezést. Ezzel írja le a világgazdaság szerkezetét, az új multinacionális cégek belső felépítését, sőt véleménye szerint ez a hálózatszerűség formálja át a társadalmi viszonylatokat is. Ennek okaként a globális tőke igényeit és az új információs technológiák kínálta – és a globális tőke használta – lehetőségeket jelöli meg. A hálózatszerű szervezeti felépítés a létező legrugalmasabb; az ilyen elven felépülő struktúra képes arra, hogy a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban alkalmazkodjék a változásokhoz. A hálózatnak nincsen központja, csomópontjait tőke, információ, szellemi és anyagi javak áramlásai kötik össze. De ha ez a helyzet – kérdezi Castells –, mi lesz a sorsuk a globális világgazdaság hálózatába került országoknak és társadalmaknak, hogyan oszlik meg tőke, információ, hatalom és befolyás a hálózatokon belül, hogyan alakulnak a hatalmi-politikai viszonylatok?
A kérdésre a választ művének leginkább elméleti – ha úgy tetszik, leginkább filozófiai jellegű – részében, a második kötet utolsó két tematikai egységében fejti ki. Itt beszél arról, hogy az információ korszakában alapvetően átalakul a társadalmi tér és a társadalmi idő szerkezete. A gondolat már korábban is felmerült, de ő az ötletből olyan elméletet konstruál, amely a könyvében felhasznált óriási empirikus anyag teoretikus vázát jelenti. Castells szerint a társadalmi tér megkettőződik. Ez a globális hálózatok kiépülésével függ össze. A hálózatok ugyan fizikai pontokat, valóságosan létező helyeket kötnek össze, de az összekapcsolódás következtében a valóságos tér helyei valami mássá alakulnak, amelyet Castells az áramlások terének nevez, míg a hálózatokból kimaradt helyek alkotják a helyek terét. Az előbbiben a helyeket a hálózat definiálja. A hálózat helyeinek nem kell valóságosan is érintkezniük egymással; éppen a geográfiai távolság a jellemző. A hálózat helyei között – akár egy városon belül is – ott vannak az információs kapitalizmusra oly jellemző fekete lyukak, amelyek az ún. negyedik világot, az abszolút vesztesek világát alkotják: őket még ki sem zsákmányolják, egyszerűen diszfunkcionálisak. Castells azt sugallja, hogy a hetvenes és nyolcvanas években divatos centrum–periféria elméletek már nem írják le kielégítően a világgazdasági rendszer működését, mindenekelőtt azért, mert a globális hálózatok csomópontjainak nem kell fizikailag is érintkezniük egymással, a centrum többé nem feltétlenül jelent jól körülhatárolt földrajzi teret. A gazdasági-pénzügyi-információs hálózatok csomópontjai megannyi centrumként működnek, míg a közöttük levő földrajzi tér az aktuális hálózatok szempontjából irreleváns fekete lyukként jelenhet meg.
Az áramlatok terében mozog a tőke, információ, ezek a hatalom terei. Ezekben lakozik – némiképpen Epikurosz intermundiumokban, tehát a világok közötti terekben székelő isteneihez hasonlóan – az új menedzseri-technokrata-politikai globális elit. Fizikai értelemben a hálózatok csomópontjai a globális városok. Az elit ezek irodanegyedeiben és lakóparkjaiban éli a társadalom többségétől szellemileg és fizikailag is elszigetelt életét. A tömegektől nem csupán életstílusa és gondolkodásmódja választja el, hanem a társadalmi integráció módja is – mondja Castells. Ugyanis az elitek érdekei a rendszer domináns érdekei, mert egybeesnek a globális hálózat áramlásirányaival.
strukturális skizofrénia
Az elitek azoknak a kulturális kódoknak a birtokosai, amelyeknek segítségével mozogni lehet a hálózatokban, össze lehet őket kapcsolni, így jutva hatalomhoz és befolyáshoz. Az elitek képesek érdekeik artikulációjára, míg a társadalom többi része nem, mert kimarad ezekből a hálózatokból, szegmensekre szakad és dezorganizálódik. A társadalomnak ez a része a helyek terében lakozik. Castells szerint az áramlások terének és a helyek terének működési logikája között strukturális skizofrénia van, amit fel kell számolni, mert ha nem épülnek kulturális és fizikai hidak a kettő között, párhuzamos szociális univerzumok jöhetnek létre, külön lakókkal és külön törvényekkel.
Castells úgy vélekedik, hogy ebben a helyzetben nem képesek működni a politikai demokrácia hagyományos intézményrendszerei. Ezek ugyanis a helyek terében lakozó nemzetállamokhoz kötődnek, ám ezek a nemzetállamok sajkaként hányódnak a globális áramlatok tengerén. De hát végül is kié a hatalom, és milyen módon ellenőrizhető, ha a hagyományos demokratikus politikai mechanizmusok kiüresedtek? Az eddigiek alapján joggal gondolhatnánk, hogy az áramlások terében lakozó globális eliteké. Castells válasza azonban nem ennyire egyértelmű. Álláspontja meglehetősen ambivalens. Egyfelől úgy hiszi, hogy a globális elitek a hatalomhoz és befolyáshoz kulcsot jelentő kulturális kódok birtokosai, másfelől – némileg enigmatikusan, egy szójátékkal ütve el a dolgot – úgy nyilatkozik, hogy a globális hálózatokban az áramlások hatalma fölülírja a hatalom áramlásait. A hálózat morfológiája következtében a hatalmi viszonyok instabilak. Van globális kaszinókapitalizmus, vannak globális kapitalisták – mondja Castells –, ám nincsen olyan globális tőkés osztály, amely ellenőrizné a globális áramlatokat. A globális elitek voltaképpen nem irányítanak, csak lefölözik pozíciójuk előnyeit. Az információs kapitalizmusban a tőke tökéletesen absztrakt entitás: szabadon és irányíthatatlanul áramlik a hálózatok tereiben.
Mégsem gondolja, hogy a nemzetállamok eltűnnek, hanem sajátos metamorfózison mennek át. Néhol – például Délkelet-Ázsiában – befektető államként segítik országuk bekapcsolódását a globális gazdaságba, másutt vámpírállamként a globális hálózatokból kizáródó országuk vérét szívják – ez a helyzet Afrika országaiban. Castells a legkreatívabb lehetőségnek azt a hálózati államot tartja, amelynek potenciális példája az Európai Unió, amelyben a szuverenitás, illetve az ezzel járó jogkörök és jogosítványok hálózatszerűen oszlanak meg a brüsszeli bürokrácia, a hajdani nemzetállamok és az ezek alatt szerveződő, és ezek határait átlépő régiók között. A hálózati állam csomópontjai között persze vannak hatalmi különbségek, vannak erős és vannak gyengébb csomópontok, de ezek kölcsönösen függenek egymástól, ezért az erősek nem hagyhatják figyelmen kívül a gyengébbeket, nem alakulhat ki olyan abszolút hatalmi központ, mint a szuverén nemzetállam esetében. Castellsnél az Európai Unió egyszerre a globalizáció terméke és az erre adott válasz. Esélyt ad olyan új típusú identitás kialakulására, amelyben a szubnemzeti, nemzeti és nemzetfeletti identitások hálózatszerűen kapcsolódnak össze. Véleménye szerint a kialakulófélben levő új Európát gazdasági internacionalizáció és kulturális decentralizáció jellemzi majd, ez a kettős folyamat pedig segíthet feloldani globalitás és lokalitás ellentétét.
nagy illúzió
Nem hallgathatjuk el azonban, hogy nem mindenki ilyen optimista az Európai Unió kilátásait illetően. A keleti bővítéssel kapcsolatban sokan arra figyelmeztetnek, hogy túlzóak a leendő tagállamok elvárásai, mert nem számolnak a mára megváltozott gazdasági, társadalmi és geopolitikai helyzettel. A második világháború utáni nyugat-európai bőségszaru már a múlté, az ötvenes-hatvanas évek gazdasági csodájának megismétlődése pedig még várat magára. Egy angol szerző 1996-os könyvében az egységes Európát nagy illúziónak nevezi, amely nem számol azzal, hogy az 1951–1989 közötti sikertörténet inkább véletlenszerű és szerencsés történeti konstelláció eredménye volt, mint tudatos építkezésé.
Ha el is tekintünk az ilyesféle euroszkeptikus állásponttól, érdemes odafigyelni azokra a véleményekre, amelyeket az utóbbi egy-két évben vezető nyugat-európai közösségi politikusok és szakértők fogalmaztak meg. Alapvetően két problémára figyelmeztetnek. Az egyik a közös európai identitás és politikai közösség hiánya, a másik az ebből fakadó legitimitáshiányban jelentkező demokratikus deficit. Többek szerint már azt is nehéz megmondani, hogy voltaképpen mi is az Európai Unió. Jacques Delors azonosíthatatlan politikai tárgynak nevezi, Philippe C. Schmitter „nem államnak” és „nem nemzetnek”, tehát olyan valaminek, amit jóval könnyebb negative, mint pozitíve meghatározni. Mások arra mutatnak rá, hogy az Európa-projekt az eddigiekben jellegzetesen gazdaságközpontú-technicista és fölülről építkező volt, ami racionális mivolta következtében népszerű az értelmiség körében, de ebben a formájában inkább követi a felvilágosult abszolutizmus hagyományait, mint az alulról fölfelé építkező demokratikus európai tradíciót. Vannak olyan hangok is, amelyek figyelmeztetnek a kísértésre, hogy Európa – nem kis mértékben éppen a globalizáció kihívásának következtében – valamiféle posztmodern birodalommá alakul. Böröcz József szociológus, az amerikai Rutgers egyetem professzora a nyugat-európai társadalmi és politikai tudat gyarmati múltból származó, s a politikai beszédmódban kimutatható elemeire hívja fel a figyelmet.
Castells éppen a fenti veszélyek orvosságaként ajánlotta az információs technológiák adta lehetőségeket kiaknázó hálózati államot. Ennek persze kulcskérdése az európai politikai közösség, valamiféle európai demos, vagy európai civil társadalom kialakítása, Jürgen Habermas nagyon hasonlóan vélekedik. Úgy látja, hogy Európában egyfajta posztnemzeti konstelláció állt elő, mert a nemzetállamok függő helyzetbe kerültek a transznacionális hálózatoktól: ez a külső nyomás voltaképpen negatív feltétel. Ugyanakkor van pozitív feltétel is: hogy egy politikai közösségnek nem föltétlenül kell a nyelv, a hagyomány vagy az eredet közösségének lennie. Véleménye szerint kialakulóban van egy olyan hálózat-szerű, új európai nyilvánosság, amely képes, hogy transznacionális politikai közösségként működjék. Habermas az alkotmányos patriotizmusra vonatkozó teóriáját továbbgondolva úgy vélekedik, hogy ez az európai közösség képessé válhat arra, hogy a leendő európai alkotmány szubjektumaként funkcionáljon.
érzelmi azonosulás
Kérdés persze, hogy az európai hálózati nyilvánosságnak és a hálózati államnak ez a koncepciója nem túlságosan racionális-e, képes-e kiváltani azt az érzelmi azonosulást, amely a nemzetállami alapú demokratikus politikai legitimációnak kialakulásától alapvető fontosságú eleme volt, és amely a nemzethez mint kulturális közösséghez kapcsolódott.
Másként fogalmazva: képes-e az Európa-gondolat olyan értékeket artikulálni, amelyek közösen átélt élményként jelennek meg az Unió polgárainak tudatában. Az alulról felfelé építkező demokratikus politikai legitimációnak ugyanis ez elengedhetetlen feltétele. Talán nem kell bizonygatni, hogy ez nem könnyű feladat, hiszen az elmúlt ötven év eredményeként Nyugat- és Kelet-Európa között a legnagyobb különbség éppen ezekben a közösségformáló élményekben alakult ki. Az ilyesfajta élményközösség kialakulásához idő kell, s az okosan és demokratikusan felépülő intézményes keretek jó kiindulópontjai lehetnek ennek a nehéz folyamatnak, amelynek sikere vagy sikertelensége azt is megszabja, hogy Európa technicista elitprojekt lesz-e, vagy közös kulturális értékek által összekötött demokratikus politikai közösség.