EPIZÓD A DÉLI PALOTA ÉLETÉBŐL

A Déli palota évtizedeken át a fényűzés fellegvára volt, ezért is különösen jelentős, hogy a zavargások első napján a forradalmárok kezére került. Az ostrom során az egyik mellékszárny teljesen leégett, néhány további fal beomlott, ez mégsem akadályozta a forradalmi kormányt, hogy elfoglalja az épületegyüttest, és itt rendezze be főhadiszállását. Három héttel később, a politikai helyzet stabilabbá válásakor, ez lett az ideiglenes kormányzósági rezidencia.

A felperzselt tujasor közt egy férfi halad. Közönyös arccal, egyenletes léptekkel, nem túl gyorsan, nem is túl lassan, éppen úgy, ahogyan gyerekkorában tanították az udvari etikettre. Messziről látja a főbejárat hatalmas kapuja mellett sámlin ülő, hagymát falatozó őrt és hanyagul falhoz támasztott muskétáját. A férfi a kapuhoz érve int a felegyenesedő katonának.

– Hagyja csak – veti oda foghegyről.

– Francokat! – ugrik elé az őr, és metsző tekintetét a férfire szegezi.

Farkasszemet néznek.

– Olvasni tud? – kérdi a férfi, és hanyag mozdulattal kabátja belső zsebébe nyúl, kacskaringós betűkkel telerótt cirkalmas írást húz elő, alján hatalmas pecséttel.

Az őr a papírra bámul, úgy tesz, mintha tudna olvasni. Közben minden igyekezetével azon van, hogy sikerüljön felidéznie magában, mikor és hol látta korábban ezt az embert, mert az biztos, hogy valahol már látta.

– A latin részeket lefordítsam? – kérdi a férfi néhány hosszú másodperc után, szinte megbocsátón.

– Nem kell – dörmögi az őr.

– Akkor hát – bődül el a férfi – szólítson címemnek megfelelően: tanácsosnak.

– Igenis, tanácsos úr! – feleli az őr és azt teszi, amit jó ideje nem tett már: meghajol.

A tanácsos rövidet biccent, és belép a palota előcsarnokába. Egy perccel később már az óriási táncterem ágyúgolyók szaggatta parkettjén vonul. Számtalan pazar mulatságon vett itt részt életében, mégsem rendíti meg a pusztulás látványa. A helyiség közepére érve könnyed szökkenéssel egy törmelékkupac tetején terem, ott csípőre tett kézzel kiegyenesedik, mint aki saját szobra elkészítéséhez pózol. Nem kizárt, hogy alakja a szemtanúk emlékezetében valóban így marad majd meg: a bukott rezsim egyik hírhedt embere kikezdhetetlen eleganciával áll a romokon, a hajdani fényűző bálok romantikával és szenvedéllyel átitatott színhelyén, arcát a szétlőtt tetőn behasító napfénybe tartva, láthatóan mit sem törődve a körülményekkel.

A táncterem közönsége a megszokottól igencsak eltérő. Húsz-harminc szedett-vedett alak lézeng a hatalmas térben, szinte el is vesznek benne. Egyáltalán nem néznek ki győztes forradalmároknak, sokkal inkább ügyes-bajos dolgaikban bizonytalankodó, elgyötört embereknek, akiken nevetségesen áll a rizsporos paróka, többségük minden bizonnyal először visel ilyen alkalmatosságot a fején.

Barbárok… gondolja a tanácsos – legszívesebben hangosan kimondaná, de mivel igen komoly az esélye, hogy a következő percben kaszákkal, sarlókkal meg az isten tudja, miféle ördögi szerszámokkal elevenen megnyúzzák vagy fellógatják a csillárra, véleményét inkább megtartja magának.

A sürgölődő forradalmárok sziszegve-pisszegve jelzik egymásnak a hívatlan vendéget. Akadnak, akik mindent félbehagyva, megkövülve bámulnak rá. Az egyik borostás, faragott arcú martalóc egy aranyozott cikornyákkal szegélyezett desszertes asztalkáról óriási, buzogányszerű fegyvert vesz magához, és mint sétapálcára, könnyedén rátámaszkodik és csodálkozva néz. A duruzsoló terem hamarosan csöndessé válik, mint a jelöletlen kripta, ahová pár nappal korábban a király összeégett tetemét dobták.

A tanácsnok hangja valósággal szétrobbantja a csendet.

– Hol a vezetőjük? – a kérdés inkább parancsnak hangzik.

Hatalmas armárium mögül kopaszodó, kövér kis alak bukkan fel. Egyik kezében félig tekert térkép, másikban csiriztől csöpögő ecset.

– Erre méltóztassék – lihegi, és fontoskodva megindul egy ajtó felé.

A rongyos tömeg engedelmesen nyílik szét előttük, mögöttük riadtan súgnak össze, az ideges morgásból a nyaktiló szó többször, jól érthetően kihallatszik. A tanácsnok könnyed léptekkel, rezzenéstelen arccal vonul át a termen. Tapétázott ajtajú, jelentéktelen helyiségbe nyitnak, a tanácsnok emlékei szerint a fényűző estélyek idején tartalék ruhatárként szolgált.

Aprócska ablak alatt, emelvényfélére helyezett asztalnál ül a felszabadító gubernátor – és ír valamit. Láthatóan nagyon elmélyedt munkájában. Gondterhelt. Amikor felnéz, arcán elképedés suhan át. A kísérő be akarja jelenteni a mellette álló tanácsnokot, de a gubernátor türelmetlen gesztussal leinti. Mozdulatában a frissen szerzett hatalom magabiztossága. A kövérkés férfi kivonul, behúzza maga mögött az ajtót.

A csendet a tanácsnok töri meg.

– Azzal a tollal írta alá a király a keleti tartományok annektálását.

– Valóban? Akkor azért fog ilyen nehezen – feleli a gubernátor.

A tanácsnok elmosolyodik, közelebb lép és kezet nyújt. A gubernátor mozdulatlanul nézi a feléje nyújtott kezet. Viszolyog a finom, ápolt kezektől, amik hivalkodóan hirdetik, hogy gazdájuk soha egyetlen percet sem dolgozott. Az ő sötét, cserzett bőrébe az évtizedes napszámos munka fekete földje kimoshatatlanul beleszáradt. A gubernátor magában mégis kénytelen elismerni, hogy az előtte álló alak döbbenetes bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy eljött ide. Egy pillanatig még habozik, aztán olyan erősen szorítja meg a tanácsnok feléje nyújtott karcsú kezét, hogy az felszisszen.

– Pardon – mondja a gubernátor, és elereszti a tanácsnok kezét.

– Visszacsinálhatja – mondja a tanácsnok –, persze abban az esetben a keleti sóról és a rézbányákról is le kell mondania.

– Azt hallottam, a király követét fej nélkül küldték vissza keletről.

– Nem a feje volt az egyetlen kiálló testrész, amit a keletiek levágtak – feleli a tanácsnok, majd kisvártatva még hozzáteszi –, sajnos.

A gubernátor kényelmesen hátradől székében.

– Nocsak. Épp, mint a vígjátékban, amit a vándor csepűrágók mindenfelé játszanak.

– Úgy valahogy. Csak a mi királyunk nem áriázott.

– Talán még ma is ő lenne a – egy pillanatra megáll – az önök királya, ha az őrült bosszúhadjáratával túl nem lő a célon.

A tanácsnok legyint.

– Nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani a jelképeknek. Pláne éhséglázadások idején.

– Ön mivel magyarázza a hiábavaló vérontást?

– Ha csakugyan cinikus ember volnék, miként állítják rólam, azt felelném, a hatalom és a paranoia kéz a kézben járnak. A király jön-megy, intézkedik, nyomában felbolydul a kaptár, mocorognak, szervezkednek, ezért levágnak néhány fejet, ettől még nagyobb lesz a mocorgás, még több fejet vágnak le, és a király szép lassan már a saját árnyékában sem bízhat.

A gubernátor ismét felemeli a tollat, egy darabig játszik vele, majd határozott mozdulattal kettétöri.

– Ön azonban nem tartja cinikus embernek magát. Mi volna tehát a valódi válasza a kérdésemre?

– Akkor nézzünk romantikusabb magyarázatot! A szerelmeskedés olyan, hogy megtelik vele az ember, de aztán hamarosan újra éhes lesz. Talán ilyen az ölés is.

A gubernátor kutatón figyeli a tanácsnokot.

– Mindig is úgy tartottam, hogy az udvari élet nihilistává teszi a legkiválóbb jellemet is. Jelenleg valószínűleg ön a legjobb élő bizonyíték erre.

– Ha nihilista volnék, már rég elhagytam volna a fővárost, ahogy oly sokan megtették. Én kérem, fatalista vagyok, akárcsak ön.

A két férfi némán figyeli egymást.

– És mit óhajt tőlem? – kérdezi a gubernátor.

– A fizetésemért jöttem.

A gubernátor szája szélén valami apró ideg megmoccanni látszik, abban a pillanatban talán maga sem tudja, nevetőgörcs vagy dühroham kerülgeti.

– Pardon?

– Az állammal kötött tanácsnoki szerződésem értelmében fizetésre jogosult vagyok. Sőt, ami azt illeti, immár második hónapja elmaradásban vannak.

A gubernátor nyugalmat erőltet magára.

– Maga világéletében annak a népnyúzó rendszernek a haszonélvezője volt, amelyet mi óriási véráldozatok árán megdöntöttünk. Ezek után van képe ideállítani és fizetséget kérni?

– Én világéletemben az államnak dolgoztam. És jelenleg az állam felkent képviselőjeként ön tartozik elszámolással.

Nem is olyan rég a gubernátor efféle helyzetben felpattant volna, méghozzá üvöltve, és berohanó testőrségével elviteti a tanácsnokot, hogy feje haladéktalanul porba hulljon. A fejlődés elkötelezett híveként azonban büszke arra, hogy nem csupán felismerni képes a változásokat, de a gyakorlatba is át tudja ültetni az újonnan szerzett tudást.

Úgy három héttel korábban például arra ébredt rá, hogy egészen más forradalmat szítani, mint egy forradalmat győzelemre vinni. Ehhez hasonlóan érlelődött benne napok óta a bizonyosság, hogy a régi világ romjain újat felépíteni egészen másfajta kihívás, mint bármi, amiben korábban része volt. Korábban a kollektív gyilkolás erős közösségi élménnyel társult, friss felismeréseihez a magány újszerű, kényelmetlen érzete tapadt, hiszen hogyan is tudná barikádharcokban edzett embereit felkészíteni arra, amire most van szükség?

Többségük máris mintha elégedetten dőlne hátra, azt hiszik, a régi rendszer megbuktatásával, a király megölésével elérték céljaikat. Számukra a forradalmi hatalomátvétel egyet jelent az új világ kezdetével, az új világ pedig arról szól, hogy ők, akik most közel állnak a tűzhöz, alanyi jogon vagyonban és kiváltságokban részesülnek. A gubernátor hiába igyekszik hű bajtársai korábbi vakmerő harci kedvét immár munkakedvként élesztgetni, feltüzelőnek szánt szónoklatai során egyre gyakrabban – és keserűbben – tapasztalja forradalmi hadseregét vezető generálisai elszenderedését.

Közben ezek a derék forradalmárok észre sem veszik, hogy önként öltik magukra a régi világ allűrjeit, hóbortjait, divatját, a rizsporos parókát vagy a malacpöcs orrú cipellőt. Napok óta a legcifrább figurák adják egymás kezébe a kilincset, hogy felajánlják a gubernátornak szolgálataikat és a zsírosbödön közelébe kerülhessenek. Most pedig mindezek tetejébe itt ez a hivatásos pióca, aki apró gyerekkorától az udvarban élt és az anyatejjel szívta magába a diplomácia összes csínját-bínját, ösztönös készségéről az intrikák közti eligazodásban nem is beszélve.

– No de tanácsnok úr, mit tud tenni, ha én a közjó érdekében egyszerűen megtagadom az állam adósságának kifizetését? – kérdezte a gubernátor, kissé magán is meglepődve, hogy hangjába nincs semmi fenyegető, talán épp csak egy cseppnyi irónia.

A tanácsnok felnevet.

– Én semmit sem tehetek, viszont a katolikus teológia, miként nyilván ön is tisztában van vele, négy égbekiáltó bűnt ismer, egyik éppen a munkabér ki nem fizetése. Ön valószínűleg nem szeretne a gyehenna tüzén pörkölődni.

A gubernátor már tudja mit fog felelni, de még kivár, megfontoltan bólint, és csak aztán szólal meg.

– Rendkívül kedves, hogy aggódik értem, de a katolikus teológia szerinti bűnök tekintetében épp elég rosszul áll a szénám, nem hiszem, hogy az ön munkabére túl sokat rontana a helyzetemen. Egyébként pedig úgy vélem, bebizonyosodott, hogy a király nem sok hasznát vette az ön munkájának.

– A királynak, nyugodjon békében, számos tanácsadója volt. Vélhetően nem a megfelelőre hallgatott. Én minden esetben pontosan elvégeztem a munkámat.

Szó mi szó, a tanácsnokról mindenki tudta, hogy az elmúlt évek során a király egyik kedvenc udvari emberéből szinte kegyvesztett figurává vált.

– Nos – kezdi a gubernátor, de rögtön indokoltnak érez egy újabb hatásszünetet –, ezennel úgy határoztam, hogy a volt király számára végzett munkájáért egy petákot sem fizetünk önnek – és még hozzáteszi –, döntésem, melyet a közjó érdekében hoztam meg, végleges és megmásíthatatlan.

– A közjóról jut eszembe – veszi át a szót a tanácsnok, mintha az időjárásról társalognának –, képzelje el, ha mindenki tudna mindent mindenkiről… milyen gyönyörű világ lehetne ez… nem lenne hazugság, színlelés, pártütés, hűtlenség… A kedves felesége is mindent tudna önről… és ön is róla… hogy mit tesz a hirtelen gazdagság…

A forradalmi gubernátor hallgatja hívatlan vendége szavait, közben melankóliaszerű érzés hatalmasodik el rajta egészen addig, hogy már valami keserédes irigységgel gondol a barikádokon hősi halált halt bajtársaira.

– Mind emberek vagyunk – mondja, de csak hogy mondjon valamit.

– Hát ez az! – kiált fel a tanácsnok lelkesen. – Tudja, én valójában természetbúvár vagyok. Az emberek tanulmányozása az igazi szenvedélyem. Ezért mindig is szerettem titkosrendőrségi aktákat olvasgatni. Önnek fogalma sincs, milyen bizarr és veszélyes élőlény az ember.

Hát beköszöntött az új korszak, gondolja magában a gubernátor. Nézi a tanácsnok finom kezét, a táncoló, karcsú ujjakat, és saját keze önkéntelenül kardja markolatára vándorol.

– Az emberek bámulatosak, pontosabban bámulatosak a titkaik. Ott van például az a kövér pribék, aki vélhetően ezekben a pillanatokban is az ajtónál hallgatózik, de éppúgy beszélhetek az ön mindenkori ellenségeiről is.

A gubernátor hallgatja a tanácsnok szavait és mérlegel, mindenféle gondolatok kavarognak a fejében, tapasztalatok, józan érvek és intuíciók.

– És tudja, néha úgy érzem – folytatja mondókáját a tanácsnok –, mintha mindenki a jó ismerősöm lenne. Olykor azt gondolom, én a kéretlen lelkiismeretük vagyok… A józanabb énük, aki segít nekik kordában tartani a szabad akarat rakoncátlan lidércét… Ami veszélyes irányokba sodorhat bárkit… Akár olyan meggondolatlanságokra veheti rá az embert, hogy ne fizesse ki valakinek a jól megérdemelt járandóságát.

A kormányzó arra gondol, hogy az új korszak, amiért annyit küzdött, amiért oly sokat kockáztatott, egészen más lesz, mint álmaiban látta.

A tanácsnok kifejezéstelen arccal vonul át az óriási táncterem ágyúgolyók szaggatta parkettjén, nem túl gyorsan, de nem is túl lassan. Felöltője zsebében utolsó két havi fizetsége mellett egy megújított szerződés lapul, némi előleg társaságában.

A Déli palota gazosodó parkjának platánjai egykedvűen bólogatnak a tavaszi szélben.

kép | vecteezy.com