ELMELLŐZTE EGYMÁST
Jónevű író érkezett városunkba az anyaországból. Átutazóban volt, rövid látogatás, szombat-vasárnap, és már indult is tovább. A jól informáltak hamar megneszelték, hogy az író szombat este az attasénál vacsorázik. Az attaséhoz akkoriban mindenkinek szabad bejárása volt, és végül úgy alakult, hogy azon a szombat estén a kíváncsiság minden külön meghívás nélkül odavonzotta az egész kolóniát.
Füst, billiárd, poharazás, ahogy szokott, de ezúttal mindenki lopva a neves írót leste, később úgy fogalmaztam meg magamban: vártuk, hogy mondjon vagy csináljon valamit, ami visszaigazolja a könyveiből áradó nagyszerűséget, sőt, nagyszerűségéről győzze meg azokat is, akik soha egyetlen sorát sem olvastuk.
jól csengő név
Mert ahogy már akkor is sejteni véltem – és mintegy fogadást kötöttem önmagammal, melyet később, jobban átgondolva, nyilván meg is nyertem –, a jelenlévők többsége legfeljebb a jónevű író jól csengő nevét ismerte, de a könyveit egyáltalán nem. Tulajdonképpen szűk kisebbségben lehettünk, akik a semminél csak egy árnyalattal többet tudtunk róla. Nekem például rémlett – bár a nyakamat nem tettem volna rá –, hogy valamikor egy képes magazinban olvastam egy vele készített interjút.
Könyvei felsorolásakor maga az attasé is abból a fekete kötésű mappából puskázott, amit ünnepi alkalmakkor mindig a hóna alatt szorongatott, és melybe hírhedten hosszú és unalmas beszédei alatt olykor bele-bele pillant.
Néztük az írót. Bőven túl járt már a legszebb férfikoron, félig ősz volt, félig meg kopasz. Fehér inge fölött megkopott, zöld kordbársony zakót viselt hasonló színű, de nem egészen ugyanolyan nadrággal, illetve az is lehet, hogy valaha ugyanolyan volt, csak az idők során valamiért kevésbé kopott el, és az író talán nem is volt tudatában, hogy két ruhadarabja az évek alatt elmellőzte egymást.
Az írók már csak ilyenek, súgtam oda a többieknek, miközben lopva figyeltük ezt az írócsászárt, írófejedelmet, íróatyaúristent.
Bizonyos vagyok benne, hogy mindannyian a legőszintébb jóhiszemben vártuk, hogy az író kezdje el, mondjon vagy csináljon valami rendkívülit. De minél jobban vártuk ezt, ő mintha annál makacsabbul ragaszkodott volna hozzá, hogy tovább várat minket, és a dolog már odáig fajult, hogy számunkra vált kellemetlenné figyelni őt, mert ő minduntalan visszanézett ránk, kérdőn-kíváncsian, szimpatikus negyed és félmosolyokat lövellve az egyébként elviselhetetlenül kék szeméből, és mi minden pillantása nyomán azt hihettük, hogy majd most, igen, most végre megszólal, és olyat mond vagy tesz, amit aztán évek múlva is emlegethetünk.
Már végigettük a hidegtálas svédasztalt, de ő még meg sem mukkant, illetve mégis, de csupán annyiban, hogy a környékbeli turistacélpontok felől érdeklődött az attasé talpnyalóitól.
Már rég túl voltunk az attasé kimerítő beszédén is, melyben részben saját, részben az író sikereit méltatta, utóbbit a vendég szerény biccentésekkel hálálta meg, illetve egy alkalommal hangosan ki is mondta: köszönöm szépen.
Közeledett az éjfél. Az első távozók elindultak haza, de az író még mindig nem bizonyította különleges voltát, ellenkezőleg, továbbra is éppúgy viselkedett, mint mindenki más az estélyen, eltekintve attól, hogy nem bámulta lopva saját magát.
Egy ponton valami kísértés-félét éreztem, hogy odalépjek hozzá. Magamban egy mondatot fogalmaztam, mellyel megkérhetném az írót, ne csigázzon tovább bennünket. Miközben a megfelelő szavakat kerestem, az író váratlanul a ház asszonyához fordult.
pattanásig feszült idegekkel
Lélegzet-visszafojtva figyeltük a jelenetet, nehogy elszalasszuk a nagy pillanatot. Akkor az író udvarias szavakkal megdicsérte a pástétomot, melyet elmondása szerint házigazdánk becses neje éppolyan pompásan készített el, mint az ő néhai nagyanyja, aki, mint megtudtuk, egy erdélyi faluban lakott világéletében. Az attasé felesége elpirulva köszönte meg a kedves szavakat. Az író elmosolyodott, lerítt róla, hogy még mondani készül valamit. Pattanásig feszült idegekkel lestük a pillanatot, szinte ráhajoltunk az író és köztünk lévő térre, hogy egyetlen szavát el ne szalasszuk, és akkor az író kijelentette, hogy ő tartozik hálával, és hogy köszöni szépen a szíves vendéglátást, ideje azonban nyugovóra térnie.
Hanem akkor egyikünk kilépett sorainkból, egy hírhedten izgága, jópofa alak, odament az íróhoz, és se szó se beszéd akkora pofont lekevert neki, hogy az író lezuhant a padlóra. Szégyellje magát az író úr, üvöltötte barátunk zaklatottságtól elcsukló hangon, majd elviharzott a helyszínről. Különös moraj futott át a termen, immár mind nyíltan bámultuk a földön fekvő írót.
Élesen emlékszem, ahogyan a pillanat töredékében, a padlóra került író látványának hatása alatt átfutott agyamon a kérdés, hogy vajon a nadrág vagy a zakó sínylette-e meg jobban a zuhanást, és hogy vajon a két ruhadarab közti másság ezáltal nőtt-e vagy csökkent?
Az író feltápászkodott a földről, majd óvatosan egy szalvétát szorított vérző szájához. Mindezt olyan kifogástalan pazarsággal tette, mintha hosszas gyakorlás eredménye lett volna. De ami ezután következett, az még különösebb volt. Elemi düh, bosszúszomj, gőg és ijedtség, mindez indokolt lett volna, de az írón még csak a feszültség nyomai sem látszottak. A hozzá siető mentegetőző attasét barátságos nyugalommal intette le, amit pedig ez után mondott, azt még sokáig képtelen voltam kiverni a fejemből. Ekkor ugyanis egész halkan, hangjában mély belenyugvással, szinte magának jelentette ki: az alkotó embernek, sajnos, el kell viselnie a vele egyet nem értők frusztrációját.