AZ ÜGYELETES
WORLD PRESS PHOTO

Egy ideje már jelképesen sem tartunk esti ügyeletet a kollégákkal, én ma mégis bejöttem. Évforduló van. Az utolsó megtartott filmpremier vetítésének évfordulója. Otthon amúgy sincs mit csinálnom, tennivalóm alig akad, amióta múlt hónapban a lányom, a férje és az ő pici lányuk elhagyták Kabult. El tudom persze ütni az időt, de az nem ugyanaz, mint amikor szükség van az emberre, amikor számítanak ránk.
Fél nyolc. Most kellene megérkeznie első vendégeinknek, ahogyan szoktak, és aztán kisebb-nagyobb csoportok jönnének be az utcáról azzal a komótos lomhasággal, amit annyiszor volt alkalmam megfigyelni. Az emberek keresztülsétálnak a tágas előcsarnokon, a pénztárak kordonjainál máris rövidke sorok alakulnak ki, majd nézőink birtokba veszik az egész mozit: a büfé előtti teret, a mosdókat meg az előttük lévő kényelmes pihenőt, ahol a kis elektromos szökőkút, amit az imént tisztítottam ki, vidám csobogásával teszi kellemessé a vetítés előtti várakozás perceit. Az emberek szépen szállingóznak a nagyterembe, és hamarosan elkezdődhet a film.
atyai áldás
Először Pakisztánba akartak menni, de egy ismerősünk megüzente, hogy ott nem találnak munkát, egyáltalán, semmit sem találnak, mert Pakisztánban már túl sok afgán menekült van. Végül úgy döntöttek, megpróbálnak Európába jutni. Atyai áldásomat kérték, és én el is engedtem őket félretett pénzemmel együtt.
Amikor tudnak, felhívnak. Jó dolog a videóhívás, viszont ezerszeressé növeli a hiányt, mert látjuk, miből maradunk ki. De talán eljön az a nap, hogy hazajönnek, és én majd hétvégenként vendégül látom őket, esténként nagyokat vacsorázunk, utána kukoricát pattogtatunk, és megnézzük a filmtörténet valamelyik nagy meséinek egyikét.
Felmegyek a mozi tetőteraszára, és nézem a csillagos eget, ami alatt valahol ott vannak ők is. Valahol a távolban ezekben a percekben talán ők is épp az eget nézik. A csendet bakancsok csattogása töri meg. Lent az utcán egy csapat fegyveres masírozik keresztül a mozi előtti téren. Önámítás, amit csinálok. Míg ez a rendszer áll, a gyerekek nem jönnek, sőt, nem jöhetnek vissza. És ahhoz, hogy ez a rendszer megdőljön, csodának kell történnie.

Gul Mohammed, a kabuli Ariana mozi jegyszedője 2021. november 4-én, közel három hónappal az után, hogy a tálibok bezárták a mozit.
Talán legokosabb volna beszereznem egy kutyát. Legalább arról gondoskodnom kellene, etetni, sétáltatni, az engem is karban tartana. Volt egyszer egy fajtiszta afgán agaram, nagyon szerettem, és mindenki csodájára járt. De hát a tálibok szerint a kutya haram, így manapság kockázatos kutyával grasszálni az utcán. Macskám lehetne. De mióta gyerekként megkarmolt nagyanyám vén kandúrja, a macskákat ki nem állhatom.
Az elutazásuk utáni hajnalon SMS érkezett a lányomtól. Abban írta, hogy újra várandós, hogy már a harmadik hónapban van, de nem akarta korábban elmondani, mert attól tartott, hogy ha tudnám, nem engedném el, pedig Khalidnak igaza van, most vagy soha, és ne aggódjak, minden rendben lesz. Madarat lehetett volna velem fogatni a boldogságtól, de csak sírtam. Fene tudja, min visz át útjuk, talán ezekben a percekben is veszélyben vannak, egy lélekvesztőn valahol a Földközi tengeren.
Bár adná Allah, hogy mindhárman biztonságban megérkezzenek, vagy ha csak a tél elmúltával érnek oda, hát akkor mind a négyen.
atavisztikus üresség
Az eszem azt mondja, így kellett történnie, hogy nem tehettek mást, el kellett menniük ebből az országból. Emlékszem, néhány nappal az elutazásuk után úgy éreztem, máris megtanultam kezelni, hogy nincsenek itt. Milyen bolond voltam. A hiány a legváratlanabb pillanatokban tör rám. Olyankor atavisztikus üresség tombol bennem, még Khalid is hiányzik, pedig őt soha nem sikerült igazán megkedvelnem. Gyötört, hogy a lányom beleszeretett, holott Khalid soha nem ártott nekem, mindig udvarias volt, igaz, nem találkoztunk gyakran, leginkább csak a szeméttárolónál, olyankor előre köszönt, és kinyitotta előttem kaput, néha még a vödröt is segített a konténer nyílásához emelni.
Persze nekem nem is Khaliddal, hanem az apjával, Tárikkal volt bajom, és az sem valódi ellenérzés volt részemről, hanem valami lappangó sértettség. Kilencvenvalahányban, az ostrom alatt, Tárik felhívta a tálibok figyelmét a mozinkra, hogy itt kényelmesen elszállásolhatják magukat. Talán ha nem teszi, az épület és a filmtekerercsek is megússzák a rombolást. Tudom, Tárik nem akart rosszat, csak elkerülte volna, hogy a tálibok az ő gangjukba fészkeljék be magukat. Már három gyereke volt akkor, egyikük Khalid.
Ezt soha nem sikerült megbeszélnünk. Nem voltunk barátok, még csak közeli ismerősök sem, és őt elvitte valami nyavalya, mielőtt a gyerekeink kapcsolata szorosabbra fonódott. Vagy legalábbis mielőtt én megtudtam, hogy a lányom és Khalid…
Gyakran gondolok arra, hogy Tárik bizonyos értelemben szerencsés volt. A legjobbkor halt meg. Még láthatta Kabul tündöklését, de a bukást már nem kellett másodszorra is végignéznie, és mostanra eljutottunk oda, hogy hazánk az egyedüli ország a világon, ahol lányok nem járhatnak középiskolába.
Bizonyos értelemben persze Tárik szerencsétlen volt. Ő az első unokánkat sem láthatta meg. Gyönyörű, okos kislány, a második biztosan fiú lesz. Ha biztonságban elérik Európát, inshallah, nekem béke lesz a szívemben.
korhadt ág
Ha pedig valami csoda folytán mégsem halok éhen, talán néhány év alatt Khalidnak sikerül annyi pénzt szereznie, hogy utánuk mehessek. De mi lesz, ha tényleg megtörténik? Egy szót sem értenék a gyerekek beszédéből, és talán ők sem az enyémből. Korhadt ág leszek az ifjú család életének fáján, akit irgalomból nem törnek le. Tényleg ez lenne életem legjobb kimenete? Hasznavehetetlennek lenni, mint ez a szegény, jobb időkre várakozó mozi?
Legszívesebben most azonnal elindítanék egy filmet, mondjuk a Casablancát. Feltekerném teljes hangerőre a hangszórókat, aztán megvárnám, míg a tálibok rám találnak. De akkor már nem is a Casablancát kellene játszani, hanem valami színes, zenés vígjátékot, és ha már úgyis kivégeznek, hát feltolhatnám a nagy vetítőgépet ide a tetőre és ráfordíthatnám a szemközti épület hatalmas homlokzatára, hadd lássák a környékbeli kölykök, ha csak néhány percre is, hogy a világ színes is lehet, és vannak helyek a Földön, ahol nem a sötétség és a fegyverek uralkodnak.