Bámulatos, hogy olykor álmunkban a legbonyolultabb dolgok is mennyire maguktól értetődőek. Talán azért, hogy ébredéskor ismét összekuszálódhassanak? Vajon akad ilyenkor akár fikarcnyi esélyünk, hogy gyors pillanatfelvétellel valahogy megragadjuk az örökkévalót?
Nincs kizárva. Vagy legalábbis valami banális semmiséget…
Az álmom eleve úgy kezdődött, hogy én már frissiben épp meg voltam bolondulva. Ezt persze így nem tudtam egyből. Maga az álom egyáltalán nem volt rossz, leszámítva a kellemetlenséget, hogy a környezetemben valahogy mindenkinek több információja volt rólam, mint nekem önmagamról.
megbolondult, szegény
Előbb csak azt vettem észre, hogy az emberek furcsán bánnak velem, olyanfajta óvatos távolságtartással, ami számomra teljes mértékben megokolhatatlan és fölösleges. Aztán feltűnt, hogy egy bizonyos valamiről énelőttem nem beszéltek, mindig csak a hátam mögött susmorogtak, ilyenkor mindenki tudta, hogy miről van szó, egyedül én nem, és csak egy idő után véltem sejteni a témát: Tomi megbolondult, szegény. Később olykor elcsíphettem rejtett kézmozdulataikat is, igen, szemem sarkából vagy egy ablaktábla tükröződéséből már láttam, ahogyan nyitott tenyérrel homlokuk előtt fel-le legyeznek: dilinyós.
Mindez nem zavart, csak nem értettem. Egyébként én is éreztem, hogy a korábbihoz képest valami igencsak megváltozott bennem – vélhetően épp a közelmúltban –, azt azonban sehogyan sem tudtam felidézni, hogy mi. Nem éreztem magam rosszul, vagy betegnek, csak kicsit furcsán. Szükségem lett volna bizonyos kapaszkodókra, hogy össze tudjam hasonlítani jelenlegi állapotomat a korábbival.
De bárhogyan is erőltettem agyamat, nem emlékeztem, hogy mi volt korábban.
Ez nem emlékezetkiesés volt, mint a filmekben. Nem. Pontosan emlékeztem a nevemre, családomra, munkám műhelytitkaira és megannyi nüansznyi momentumra, miközben mégis éreztem, memóriámban az emlékeknek egy bizonyos szűk körére makacs köd telepedett. Hirtelen ráébredtem, hogy mire nem emlékszem. Nem emlékeztem életem koncepciójára!
Az élet koncepciója? Mindenkinek van ilyenje. Kell lennie! Hiszen ez a csodás valami az anyaméhben fejlődik ki velünk együtt, aztán születésünktől minden egyes percben akaratlanul építjük tovább magunkban. Épp ez utóbbi miatt lesz egyedi, minden embernek más az élete koncepciója.
Ez az intuíciókból és tapasztalatokból font érzékeny háló, amely az egyén örökké változó énképét és a világot, ha kell, mint egészet, ha kell, mint egymás tökéletes ellentétét is képes befogni, és amelynek sarkait gyarló emberi lényekként triviális általánosítások és asszociációk építőkockáira feszítjük ki – mindez nyomtalanul párolgott el énemből.
E nélkül üres térben lebegtem. Nem együgyű voltam, hanem kellemesen tudatlan és mérhetetlenül könnyű.
Ekkor – álmomban úgy látszik, ilyen esetekre is létezett forgatókönyv – meghallgatáson kellett részt vennem. Ott valaki – valami tanárféle, egy kényelmes fotel mélyéből – tudálékosan és rendkívül lekezelően kifejtette nekem, hogy mivel meglehetősen régen végeztem el az általános iskolát, aminek a követelményrendszere időközben igencsak megváltozott, tulajdonképpen nincsen már meg ez a végzettségem, legalábbis nem érvényes. Továbbá – mondta – tekintettel a minap történtekre – de nem folytatta, hanem rám pillantva hosszas hatásszünetbe kezdett.
a sajnálatos körülmény
Valószínűleg arra számított, hogy majd bólintok: persze, értem én, hogy a minap történtek alatt arra a sajnálatos körülményre gondol, hogy én a minap meg tetszettem bolondulni, és hogy ezzel természetesen tisztában is vagyok, sőt ugyanolyan axiómaként kezelem, mint ő. Elvárta ezt annak ellenére, hogy még hivatalosan senki sem közölte velem a fenti tényt. Pedig már ugyancsak szerettem volna a sejtésen túl valami bizonyosat tudni, különös tekintettel magára az epizódra voltam rettentő kíváncsi – nevezetesen, hogy hogyan és miért bolondultam meg. Ezekre azonban sajnos, sem ekkor, sem később nem derült fény.
Nos, miként neki abban a pillanatban kényelmesebb volt a dolgokat nem nevükön nevezni, nekem is kényelmesebb volt nem rájuk bólintani. A tanárszerű – mintegy helyettesítve beleegyező bólintásomat – most krákogott, és folytatta mondókáját, hogy tehát tekintettel a minap történtekre, épp itt az ideje, hogy újra nekifussak az általános iskolának, és elvégezve, a jövőben ismét a társadalom hasznos tagjává válhassak. Ahogyan mi szeretnénk. Így mondta: mi szeretnénk.
Azt nem mondta, hogy pontosan kik azok a mi, és az sem volt világos, hogy én is beletartozom-e ebbe a mi-be. Szerettem volna rákérdezni erre, mint ahogyan a minap történtekre is, s hogy amennyiben olyan sokat változott az általános iskola, hogy meg kell ismételjem, vajon ő és mindenki más is megismétli-e azt velem együtt?! De ezen a meghallgatáson nem volt lehetőségem kérdéseket feltenni, végeredményben nem engem hallgattak meg, hanem nekem kellett hallgatnom.
Lényeg, hogy visszaküldtek az általános iskolába, mert az majd jót tesz nekem, pontosabban nekünk, vagy legalábbis valakiknek, akik a mi mögött találhatók. Vagy csak azért, mert ilyen esetekben ez a normális eljárás. Nem tudom.
Másnap kezdhettem az iskolát. Reggel korán indultam, hogy semmiképp se késsek el. Ne gondolják rólam, hogy csak mert idősebb vagyok, máris arrogánskodni meg deviánskodni akarok.
A nagy korkülönbség ellenére jól kijöttem az osztálytársaimmal, vagyis azzal az eggyel, akire emlékszem, azzal jól elbeszélgettünk. A következő nap reggelén, amikor ismét indultam volna, édesanyám aggódva közölte velem, hogy valakik (?) értesítették: abba kell hagyjam általános iskolai tanulmányaimat. Igazán érthetetlen volt ez az összevisszaság, de nem bántam, csak szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért.
– Mert veszélyes vagy – mondta ki édesanyám.
Meglepődtem, és abszolút nem értettem, miről lehet szó. Aztán rémület fogott el; csak nem a kis diáktársammal tettem valami szörnyűséget előző nap elborult elmémmel? Valami olyasmit, amire ráadásul nem is emlékszem?! Sietve kérdeztem édesanyámat.
– Ön vagy köz?
Édesanyám habozott a válasszal, hogy elmondja-e nekem, és pillantásából ítélve úgy állt a dolog, hogy a rosszabbik esetről van szó. Legalábbis arról, amelyiket ő a rosszabbik esetnek tartja.
– Ön.
Nagy kő esett le a szívemről.
Egyáltalán nem éreztem kilátástalannak a helyzetemet, sőt! Valahol legbelül egy ellentmondást nem tűrő ősi dob dörömbölte bennem, hogy én ennél sokkal mélyebb gödörből is képes vagyok kimászni. Ezt meg is mondtam édesanyámnak, és hogy nyugodjon meg, mert minden a legnagyobb rendben lesz! Még a kezemmel is legyintettem, hogy hangsúlyozzam az igazamat, amikor – hirtelen felébredtem. És minden a legnagyobb rendben volt.