A SZABAD SZELLEM NON PLUS ULTRÁJA

Esterházy Péter műveit sokáig dafke nem olvastam. Pedig tudtam, hogy illenék, sőt hasznos is volna, hisz neve bizonyos társaságokban varázsszó, hallatán anekdoták türemkednek elő, belsős poénok csattognak és összekacsintásra kész szemek csillognak. Ilyenkor kívülállóként csendben megvártam, hogy az Esterházy-hatás csituljon.
Élő legenda státusza gyanús volt, magamban kézzel-lábbal ellenkeztem: ami ennyire felhájpolt, az nem lehet jó. Egyébként is hajlamos vagyok túlzó óvatosságra, például azért nem jelentkeztem magyar szakra, mert tartottam tőle, hogy az egyetemen örökre megutáltatnák velem az olvasást. Esterházy halogatása óvatosságból is történhetett. Tartottam a nagy katarzistól, de annak hiányától még inkább. Hiszen micsoda pofára esés, ha kiderül, hogy az ikonikus kortárs magyar író művei nincsenek hatással rám.
kapcsos zárójel
Nemesi származása sem segített. Pontosabban az, hogy érzésem szerint ez a nemesi származás ugyan folyamatosan zárójelbe volt téve, de nem ám valami hagyományos fajtába, hanem hivalkodó, cirkalmas, kovácsolt vasból készült kapcsos zárójelbe, ami mintha csak azért lett volna, hogy még nagyobb hűhót lehessen csapni körülötte. Zavart, hogy valaki ennyire nem tud gumit húzni a nemesi származására. Azzal nem foglalkoztam, hogy kis hazánkban akkora gumi nem is igen kapható.
Persze újra és újra elfogott a kísértés, berohanni egy könyvesboltba Esterházyért, egyszer például, amikor hajdani aktuális kedvencem, Daniel Kehlmann egy interjúban bőszen méltatta a Harmonia Caelestist. De mégsem.
Szóval Esterházy Pétert sokáig tűzön-vízen át kerültem.
Aztán meghalt, és azon a nyáron ismerkedni kezdtem vele. Emlékszem, először a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadását néztem meg Youtube-on. Egészen elképedtem. Az emberen. (Egyébként minden EP-szűznek, aki kacérkodik a gondolattal, pontosan ezt az előadást javaslom első alkalomra.)
Akkor aztán az összes fellelhető felolvasását, interjúját megnéztem, meghallgattam, és közben gyászoltam. Immár könnyedén megfért volna egymás mellett a két státusz, mármint, hogy legenda és közben mégis életben van, de nem volt – maradt a legenda.
Akkoriban nem nagyon volt pénzem új könyvre, úgyhogy örültem, amikor az egyik szociális könyves szekéren ráleltem egy Esterházy-kötetre, megvettem és rohantam haza olvasni. A Ki szavatol a lady biztonságáért? volt.
Már a cím sem rejtette véka alá, hogy itt bizony veszélyes vizeken hajózik a kedves olvasó, de arra mégsem számítottam, hogy az interjúkból, felolvasásokról megismert Esterházy Péter ennyire merész vadállat volt fiatalkorában, a gulyáskommunizmus visszafogott, de veszélyektől sem mentes habzásában.
egy kukkot sem
Arra pedig végképp nem voltam felkészülve, hogy egy kukkot sem értek a könyvből. Vagyis értettem persze, nagyjából összeállt, de úgy éreztem, a lényeg rejtve marad előlem. Rosszul esett, hogy istenigazából képtelen vagyok dekódolni az Esterházy-univerzumot, és olvasás közben végig magamban kerestem a hibát.
Mindennek tetejébe külön mélyütés volt a lazán odabiggyesztett alcím – bevezetés a szépirodalomba –. Pedig fennakadhattam volna, sőt fenn kellett volna akadnom a fiatal EP magabiztosságán, akár önhittségnek is vélhettem volna, ehelyett csak még inkább fájt, zavart, zavarba hozott önmagam előtt.
Akkor még nem tudtam, hogy ez az alcím – bevezetés a szépirodalomba – programszerűen szerepel EP különböző írásaiban, melyek aztán kötetbe rendezve újra megjelentek, lezárva egy korszakot.
Nemrégiben az a gyanú támadt bennem, hogy egész idő alatt félreértettem ezt a kötőjelek közé ékelt kisbetűs félmondatot. Semmi különös, épp csak annyi, hogy a látszat ellenére nem azt jelenti, amit, vagy nem csak azt, pedig ez egyáltalán nem meglepő EP esetében, eleve számíthattam volna rá, vagy minimum gyanús lehetett volna előbb is.
Szerintem az alcímet EP nem az olvasónak szánta. Nem is olyan természetű ember volt, mint aki bárkinek meg akarja mondani a tutit, vagy bevezetni valahová, például a szépirodalomba. Hogy akkor kinek szól az alcím? Szerintem EP saját magának írta oda emlékeztetőül.
Minden jel arra mutat, hogy EP egész fiatalon készült az írói pályára, és nem is akármilyenre, ő a lehető leggrandiózusabb befutást tűzte célul maga elé. Tette mindezt úgy, hogy közben tisztában volt gigászi vállalkozása sikerének csekély esélyével. Egy ilyen terv már méretéből adódóan is könnyen paralizálhatja az embert, és ő is emberből volt. Neki is kellettek kapaszkodók, és pályája egy szakaszán, egyébként már jegyzett íróként ez az alcím – bevezetés a szépirodalomba – lehetett az egyik kapaszkodó.
Az alcímmel igyekezett megnyugtatni és türelemre inteni magát, hogy természetes, ha önmagával szembeni elvárásainak nem tud minden esetben azonnal s nagy biztonsággal maradéktalanul megfelelni. Minden alkalommal amikor leült írni, a – bevezetés a szépirodalomba – emlékeztethette, hogy nem kell félni, hisz, amit írsz, annak még nem feltétlenül kell szépirodalomnak lennie. Ezt a lehetőséget némileg ő maga is alátámasztja a WS-naplóban: „Hajós professzor úr Bevezetés a geometriába című könyvéből kellett vizsgáznom. (Nyilván itt kaptam rá a bevezetésekre; megjegyezném szelíden: bevezetés ide vagy oda, az egy geometriakönyv volt, nem pedig valami, ami után most majd jöhet már a geometria… Nem mintha ez engem nyugalommal töltene el.)”
De az alcím mégis tisztán kijelölte a haladási irányt, ezzel alkotás közben biztathatta, bátoríthatta magát, hogy meg merje, meg tudja ugrani azt, amire készül, hogy előbb-utóbb menni fog, hogy ő ezeknek az írásoknak a megírásával majd csak belekeveredik valahogyan, majd csak keresztülvágja magát a bozóton, vagy megtalálja az ösvényt, amelyen újra és újra odatalál a szépirodalomba[1]. Kétségkívül sikerült neki.
biztosan a falhoz vágom
Az Esterházy-jelenség nélkül, vagyis az ember nélkül, esetemben a korábban látott-hallott előadások nélkül, gyanútlan olvasóként a Ki szavatol a lady biztonságáért? című könyvet néhány oldal után biztosan a sarokba hajítom. Pedig nem vagyok különösen barbár figura, tisztelem, szeretem a könyveket, vigyázok rájuk, de ezt biztosan a falhoz vágom. Néha megesik velem, nem gyakran, életemben eddig talán háromszor ábrándított ki vagy idegesített fel könyv ennyire, ez lett volna a negyedik, és jó nagyot puffant volna[2].
Ki szavatol a lady biztonságáért? Senki, mondja Esterházy valahol, és Ottlikot idézi közben, aki állítólag a lady szót következetesen ladi-nak ejtette. Pontosan ezt éreztem, hogy senki sem szavatol az olvasó biztonságáért, de nincs itt semmi látnivaló, mert meg lett mondva előre, és aki a tűzzel játszik, ne csodálkozzon.
Eszembe jut, hogy.
Hogy Ottlikra mintegy rácsimpaszkodott az ifjú Esterházy. Vajon miért? Meg volt győződve az idős pályatárs végtelen tehetségéről? Annak az Ottliknak a tehetségéről, aki a csodálatos Iskolán kívül nem sokat írt? Vagy csak kellett neki egy világítótorony, egy stabil valami a láthatáron, függetlenül attól, hogy az pontosan hol is van? Neki talán még jól is jött, hogy Ottlik terméketlen? Ottlik mint a modern regény magyar úttörője? Réz Pál meséli, hogy annyit mondták Ottliknak: modern regényt írt, míg maga is el nem hitte, és emiatt nem tudta megírni a folytatást. Meddővé tette őt a saját és műve körül kialakult mítosz, amiben elképzelhető, hogy Esterházynak is volt némi munkája, nem „csak” az a bizonyos lap, amivel Ottlikot meglepte 70. születésnapjára.
Amikor először hallottam valakitől, hogy Esterházy egy papírlapra lemásolt egy egész regényt, ugratásnak véltem a dolgot, de az illető tovább erősködött, és én óhatatlanul elképzeltem, ahogy Esterházy Péter egy A/5-ös írólap fölött görnyed, egyik kezében tollal, másikban nagyítóval, és miniatűr betűket formáz, mint azok a különös művészek, akik rizsszemekre írnak vagy festenek.
Marhaságnak tartottam a dolgot – egy regény túl hosszú ahhoz, hogy akár a legparányibb betűkkel is felférjen egy szál papírra. Mikor évekkel később újra hallottam, rákerestem az interneten és a bekeretezett végeredmény láttán homlokomra csaptam, egy pillanat alatt összeállt a kép. Friss, naiv és őszinte, mély és magas, lényegre törő és millió értelmű gesztus, és épp amilyen egyszerű, olyannyira nagyszerű, bonyolult, felhangokkal teli műalkotás.
Esterházy jóval Ottlik halála után mesélt el részleteket Schäffer Erzsébetnek. „Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papírra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogy ha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad.”
matematikus agy
A Mozgó Világ egész számot szentel a hétikszes Ottlik születésnapi köszöntésének, a lap hasábjain kiváló írók éltetik az ünnepeltet. A folyóirat Egy készülő objekt fázisképei címen lehoz egy fotósorozatot is, a képek bepillantást engednek EP másoló-alkotó munkájának különböző szakaszaiba. A kulisszák mögött bámészkodva belém hasít egy gondolat, és árnyék vetül a műre, nem is tudok többé ugyanúgy nézni rá, a korábbi jelzők némelyike is kibicsaklik, mert a papírlap által sugárzott ösztönös, spontán sziporkázásra rátelepszik a matematikus agy hideg számítása: a professzionális fotográfus stációnkénti jelenléte – számomra legalábbis – megtöri a varázst. Túlságosan kiábrándító a tudat, hogy Esterházy előre kifundálta és következetesen végigvitte az alkotó folyamat dokumentációját, bízvást bízva, hogy az hamarosan meghálálja magát.
Egy másik ilyen később kapóra jövő, útközben hátrahagyott jelzőkavicsnak tűnik a felesége, Gitta megjegyzésének elraktározása, amit ugyanabban az interjúban idéz fel: „Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett.” Érdekes, hogy Esterházy hajdan feleségének épp eme imádkozós analógiáját sütötte el nagyközönség előtt is, a Magyar Televízió Stúdió ‘82 című kulturális műsorának Ottlikot köszöntő adásában: „… kezdetben inkább fényűző, elegáns dolognak terveződött: reggel egy órát, meg este egy órát, és ez így összefogja majd a napot, mintha imádkoznék, vagy anyagelvűeknek, mintha kocognék.” De miféle ember kiabálja világgá imádságát?! Illetve miféle imát kiabálunk világgá, és mi okból? Érdemes emlékeztetni, hogy 1982-ben járunk, és egy olyan televíziós műsorról van szó, ami köztudottan nem kizárólag (tűrt és) támogatott művészeket hagyott szóhoz jutni. Szerintem Esterházy a képernyőn egy nem túl elegáns retorikai fogással két csoportra osztotta a társadalmat, istenhívőkre és materialistákra, vagyis kimondatlanul is ellenzékiekre és a kommunista rendszer támogatóira, és egyúttal világgá is kiabálta saját ellenzékiségét. Ezzel feltehetően olyanok figyelmét is magára vonta, akik korábban azt sem tudták, ki ő, és bár bizonyára szerzett magának új ellenségeket, valószínűleg mindre akadt tucatnyi új olvasó.
Az Iskola a határon átirat végül sokkal inkább szól EP-ről, mint a felköszöntött Ottlikról, elhíresül és Esterházy Péter – remek önmenedzser, lehetne mondani és érteni akár a szó pejoratív értelmében is – ellopja a show-t.
Nem nagyon tudok mit kezdeni zavarommal, amikor rajtakapom a mestert valamin, ami amúgy is köztudott, és amit ő maga sem takargatott soha, nevezetesen, hogy lám, ő is csak ember.
És ha már itt tartunk, szintén a Schäffer-interjúban vallja meg, hogy a három hónap alatt, míg másolta a regényt, annyira hozzánőtt az a rajzlap, hogy majdnem egy szitanyomatot adott Ottliknak. „De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstílű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt.” Azt sem titkolja, hogy „Olyan szoros volt a kötelék köztem meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van.”
Ezek olyan jellegű kinyomozhatatlan érzelmek, amelyeket nyugodtan és könnyedén titokban tarthatott volna, mégsem tette, helyette vallott esendőségeiről.
Szívesen hallgatnék több ilyen emberi vallomást közéleti szereplők szájából, táboroktól, oldalaktól, szakmáktól függetlenül. Nem túl életszerű óhaj, pedig sokat okulhatnánk magunk és egymás hibáiból, és valamivel könnyebb lenne belátóbbnak, megbocsájtóbbnak lenni.
illusztris névsor
Hogy hasonlóan ügyes, de kifejezetten a szakmának szóló invenciózus piár-fogásként is lehet értelmezni a Bevezetés a szépirodalomba ciklus összegző kötetének végére illesztett terjedelmes névlistát. Esterházy itt sorolja fel az alkotókat, akiktől szó szerinti vagy torzított formában idézetet emelt át. Öt sorkizárt oldalon tart a néváradat, hazai és külföldi, élő és elhunyt alkotók nevei követik egymást abc-sorrendben, és végül ezernél is több személyt sorol fel, amitől az embernek az az érzése támad, hogy valójában nem illusztris névsort, hanem valami radikális szabad verset lapozgat, és kezdi keresni a poént. De nincsenek kereszthivatkozások, tehát nem lehet csak úgy kipörgetni és rámutatni adott szerzőhöz tartozó releváns szakaszra/szakaszokra. És a hazai kortársak (1986-ot írunk) olyan bő listája ez, hogy talán rövidebb lett volna azt a pár nevet leírni, akik a felsorolásból kimaradnak. Vagyis az akkoriban még élő kortársak jelentős hányada jó okkal lapozhatta kíváncsi izgalommal a vaskos kötetet, függetlenül attól, hogy annak egyes írásai évekkel korábban megjelentek. Nem biztos, hogy mindannyian megtalálták, mi került átvételre tőlük szó szerint vagy torzított formában – megeshet, hogy többektől csupán egy „és” vagy „majdnem” – mégis kétlem, hogy emiatt sokan megharagudtak volna Esterházyra. Épp ellenkezőleg, hisz kinek ne legyezgetné a hiúságát, ha neve olyan óriásokéval szerepel együtt, mint Shakespeare, Goethe, Hölderlin, Flaubert, Rimbaud, Huxley, Karinthy, Szerb, Kosztolányi, Örkény, méghozzá egy monumentális, és címében is nagy jelentőséget sugalló kötet hivatkozásaként? Gesztusával Esterházy vélhetően számos kartársnál automatikusan elérte, hogy immár irigység nélkül, óvó tekintettel figyelje pályája alakulását, és őszintén bízzon további sikereiben, abban, hogy hosszú távon igazolja az élet, jelentős íróval van dolgunk. Erre egyébként minden esély meg is volt, a csupán 36 éves Esterházy ekkorra már jó néhány művet letett az asztalra. Gyakran pedig már a támogatásnak az a speciális formája is bőven elegendő, ha bizonyos élethelyzetekben nem gáncsolják el az embert.
Esterházy ősei adott történelmi szituációkban emberek tömegeit fanatizálták, akkoriban ez azt jelentette, hogy jelentős csapatokat tudtak életre-halálra maguk mögé állítani. Esterházy Péter teljesítménye sem kisebb. Különösen, ha belegondolunk, hogy történelmi csapásaink sem tudták egyesíteni az irodalmi élet szereplőit közös cél érdekében. Esterházy befogad, és eléri, hogy egymással homlokegyenest eltérő személyiségű, értékrendű és ízlésű emberek valami kapcsán egyetértsenek, igaz, ez nem valami fennkölt és összetett közös érdeknek kedvezett, hanem leginkább EP karrierjének. Esterházy mint közös nevező, vagy ha tetszik, legnagyobb közös osztó?
Fontosnak tartom, hogy ő senki fejéhez sem szorított pisztolyt, sőt, listája komolyan nem vehetőségét egyáltalán nem rejtette véka alá: egyik kedvencem a kötet 542. oldalán szereplő Evelyn Waugh-idézet, amely mögött közvetlenül – tehát már a törzsszövegben – akkurátusan feltüntetésre került a szerző neve zárójelben:
Én nem én vagyok:
te sem vagy ő
ő nem ezek
(Evelyn Waugh)
De meglepő módon a – Brideshead Revisited című regényből származó – idézet ellenére Evelyn Waugh neve az utolsó oldalak névorgiájából kimaradt. Vajon miért? EP tekintettel volt az akkor már két évtizede megboldogult Waugh mélységes katolicizmusára?! Vagy más oka lehetett?
Ugyanez a mondat egyébként további meglepetést is tartogat. A Brideshead Revisited című regényt Utolsó látogatás címen eredetileg épp Ottlik fordította. Úgy képzelem, egy tikkasztó nyári napon valahol a Krisztinaváros egyik polgári lakásában ebéd utáni sziesztához készül az idős Ottlik. Kedvenc foteljébe telepszik, ami mellett kis asztalkán el- és újraolvasásra várakozó könyvek sorakoznak. Ottlik hosszú, elegáns ujjait futtatja a kötetek gerincein, különösebb cél nélkül babrál, már tudja, hogy ebből nem lesz igazi olvasás, inkább szendergés, méghozzá hamarosan, mégis, valamit addig jó lesz olvasni, a szórakozás kényszere nélkül – szórakozottan. Választása a Bevezetésre esik, jó vastag könyv, alvás közben bele lehet kapaszkodni, ölébe veszi, belelapoz.
milyen jókedélyű mindig
Pörgeti a lapokat, itt-ott beleolvas, de ezek a darabok persze nem állnak össze értelmes egésszé. Ottlik Esterházyra gondol, az ifjú, feltörekvő titánra, és arra, hogy milyen jókedélyű mindig ez a fiú, legalábbis látszólag olyan boldogsággal árasztja a fényt, mint egy bolond koldus, isten tartsa meg szokását ebben a mai világban, ha már így kibabrált szegény gyerekkel a világtörténelem, gondolja Ottlik, miközben az ebédre elfogyasztott remek halászlére emlékezteti egy kellemes böffenés. Ottlik pillái elnehezülnek, már alig lát ki alóluk, de akkor álom és ébrenlét határán a kezében tartott Esterházy-könyvben megpillantja Evelyn Waugh nevét. Ottlik téren és időn keresztül lebegve 1947 nyarán találja magát, ott ül a Genfi Magyar Tájékoztató Könyvtár kis kertjében, és ifjonti lendülettel fordítja Evelyn Waugh Brideshead Revisited című regényét, közben az emeleten nyitott ablak mellett a Végh-kvartett gyakorol. Varázslatos, pehelysúlyú hónapok Svájcban, aztán Rómában, távol a gödöllői száműzetés megszégyenítő unalmától.
Mégsem a valóság, hanem Waugh mesterművének társasága volt, ami akkoriban egészen magába szippantotta, a regény világának bűvöletében élte nappalait és éjszakáit, közben rengeteget tanult is a regényből, főleg a szerkezetből, de lám, a lényeg, hogy még most is otthon érzi magát a Brideshead kastély parkjában a csendesen zubogó szökőkút indigó-ezüst párájában.
Ahelyett, hogy átadná magát az álomnak, kedve szottyan megmártózni a szeretett szövegben, kinyitja szemét és keresi, mit emelt át Esterházy.
Waugh nem írt verseket, így Ottlik már formájából könnyen felismeri az idézetet, ez csak a Brideshead kötet mottója lehet, gondolja, és hogy Esterházy nem is rég ugyanezt használta a mihez is, ja igen, Gothár Péter Idő van című filmjének elejére illesztette. Eredetiben „I am not I: thou art not he or she: they are not they.” És Ottlikban felrémlik, hajdanában mennyit vacakolt ezzel a három tagból álló gondolattal, kénytelen volt újra és újra visszatérni hozzá, mert épp millió értelműsége miatt érthetetlen – a tökéletes fordítást elérni nem, legfeljebb megközelíteni lehet.
nem hagyományos mottó
Annak idején Ottlik ennek reményében választotta a szerinte legmegfelelőbb megoldást. Tudta, hogy nem hagyományos mottóval van dolga, hanem Waugh elöljáró figyelmeztetésével, ami vélhetően arra hívta fel az olvasó figyelmét, hogy ne keverje össze személyét a regény mesélőjével. Hány ezer, sőt talán millió ehhez hasonló döntést kellett meghoznia fordítóként, gondolja magában Ottlik, miközben annyi év után most újraolvassa a mondatot magyarul, és akkor a könyvet teljes erőből az asztalra csapja. Micsoda arcátlanság, fut át agyán a gondolat, és hogy azonnal felhívja Esterházyt és felelősségre vonja, mert micsoda értelmetlen baromság az, hogy „… ő nem ezek”?! Az ő fordításában ugyanis a mondat így szól:
Én nem én vagyok:
te sem vagy ő
ők sem ezek
Már nyúl a kisasztalon álló telefonért, közben nyelvén számon kérő szavak rendeződnek csatasorba, hogy micsoda perverz fricska ez már megint, fiacskám, egy szimbolikus apagyilkosság nem volt elég azzal a papírossal?! És egyébként is micsoda renyheség egy forgatókönyvet bemásolni egy regénybe?
Vagy, tolul most Ottlik agyába a keserű gondolat, lehet, hogy Esterházy valaki más fordítását használta? Ez a hibánál is rosszabbul esne, soha nem bocsátana meg, ezt meg is fogja mondani, mert az Utolsó látogatás több, mint a Brideshead Revisited fordítása, ezt Esterházynak is tudnia kell, valójában a könyv magyar nyelvű újrateremtése. Ekkor eszébe jut, hogy Esterházy telefonszáma abban a noteszben van, ami az előszobában lógó tweedje zsebében lapul. Nekirugaszkodik, hogy felálljon a fotelből, közben, mint mostanság hasonló helyzetekben oly gyakran, hajdani atlétikai sikereire gondol. És ha már felállt, mindenekelőtt fellapozza a Bridesheadet angolul és aztán magyarul. Kissé meglepődik, mert már nem emlékezett, hogy a Franklin-társulat féle eredeti verzióban nem szerepelt az ominózus szerzői jegyzet, de mindegy is, mert Rákosiék a legtöbb példányt úgyis bezúzatták már a nyomdából jövet. Esterházy valószínűleg az 1973-as Magvető kiadást olvasta, és – öregség ide vagy oda – a szerzői mottó kapcsán pontosan emlékezett. Néhány perc múlva már ismét a fotelban ül, keze ügyében a notesz a telefonszámmal, a Bevezetés, a Waugh-regény angolul és magyarul, mindezek a megfelelő oldalon kinyitva. Felemeli a telefont és tárcsázza Esterházyékat. Kicsöng. Míg vár, hátralapoz a hosszú névsorhoz. Feltett szándéka, hogy határozottan megkéri Pétert, a további kiadásokból húzza ki a nevét. Lesz itt meglepetés, gondolja magában, de akkor meg észreveszi, hogy Evelyn Waugh neve nem szerepel a hátsó névsorban. Merőben új konstelláció, gondolja, és hogy ennek átgondolásához kellene egy kis idő, épp le akarja tenni, hogy megfontolja a dolgot, de Gitta csengő hangon szól a telefonba. Ottlik zavarban van, majdnem lecsapja a kagylót, ami persze otrombaság volna, hát bemondja nevét és kérdi, Péter otthon van-e. Persze, mindjárt adom, jön a válasz, Ottlik pedig maximális sebességre kapcsolja matematikus agyát, hogy most akkor vajon mire is akart Esterházy kilyukadni ezzel az egész Waugh-mottó históriával?! És ő maga vajon mire akar? Számon kérni a lázadást egy lázadón? Egy újítón az újítást? Sőt, a lázadók és újítók gyakran öncélúak, de Péter esetében, mintha másról lenne szó. Szóval találóbb analógia lenne az, hogy ő most mintha Edisonon nem is a villanykörtét akarná számon kérni, hanem egyenesen az elektromosság törvényszerűségeit.
Ez bizony dőre hőbörgés lenne, gondolja Ottlik, közben a háttérben hallja Gitta hangját, aztán Péter bosszús morgását, bizonyára éppen írás közben van, ő bezzeg nem lusta, ebben a rohadt hőségben is dolgozik, gondolja Ottlik, és akkor két végtelenül hosszú, néma pillanat közti időhézagban rájön, hogy a választ saját magának kell megtalálnia, mert az örökké mosolyra álló szájú ifjú Esterházy soha nem fogja elmondani neki, hisz ez a mottó-talány valójában invitáció egy titkos heccre, egy személyes házi feladat Esterházy Pétertől, ha tetszik, ajándékba. Hogy ha ő mégis rákérdezne a dologra, Esterházy legfeljebb elütné az egészet egy poénnal, vagy ha nincs formában, elnézést kérően hivatkozna saját slendriánságára.
– Szervusz, Cipi bácsi! – mondja Esterházy a telefon túlsó végén. Beszélgettek kicsit. Ottlik nem hozta szóba a Waugh-idézetet, viszont később hetekig dolgozott házi feladatán a lehetséges válaszokat keresve. Eszével azt tartotta a legvalószínűbb magyarázatnak, hogy valami gellert kapott, illetve csakugyan merő léhaság történt. Mégis közelebb állt a szívéhez az a verzió, hogy Esterházy rafinált lövőcsellel épp azért nem tüntette fel Waugh-t a hátsó névsorban, mert a mottót egy torzított formában átemelt Ottlik-idézetnek minősítette.
Hogy az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek.
Hogy a rendszerváltás környékén a Magyar Írószövetségnek volt egy igen érdekes könyvsorozat terve. Az egyes kötetekben egy-egy kortárs írónk egy-egy klasszikusunk életművéből válogatott volna szabadon, összekötő szövegekkel látva el azokat. Ugyanaz az Esterházy Péter, aki saját írásaiban tulajdonképpen mellőzte a megjelenítést, épp az erőteljes képiség nagymesterét, Mikszáth Kálmánt választotta. Hogy ez a Mikszáth mennyire lett volna összekombinálva a Termelési regényben korábban megénekelt Mikszáth Kálmánnal, az ivócimborával, már nem derül ki soha, mert a könyvsorozat nem valósult meg.
családi érintettsége révén
Pedig Esterházy fejében már nyilván kezdett összeállni valami koncepció, és biztosra vehetjük, hogy végül formabontó kötet született volna. Azt sem zárom ki, illetve nagyon is megérteném, ha EP a nagy előd műveihez saját családi érintettsége révén kapcsolódott volna, méghozzá Mikszáth viszonylag két korai írása, a Herczeg Eszterházy Miklós kalandjai szárazon és vízen, és a Herczeg Eszterházy Miklós további kalandjai című regényein keresztül. Tehát még az is lehetséges, hogy EP füstbement könyvterve csírázott tovább kacskaringósan és nőtt végül Harmonia Caelestisszé.
Hogy valakit már életében EP-ként emlegessenek, az nagyobb brahi, mint a gróf úr.
Hogy milyen szerencsés volt ez az EP, aranykorban élt, nem úgy, mint apja és nagyapjai és talán fiai, lányai sem, akiknek méltatlan kompromisszumokat kellett (kell?) kötniük stb., de ez persze szintén nem igaz, őt is megnyomorította apja nyomora.
Hogy az eredeti valóság, a Harmonia Caelestisben is szereplő narratíva alapján a kilakoltatott, kisemmizett, lehetőségeitől megfosztott apa emelt fővel cipelte nehéz sorsát, így aztán tökéletlenségei, alkoholizmusa, kimaradásai, felsejlő nőügyei fájdalmat okoztak ugyan családjának, de valamelyest mégis az empátia puha anyagába voltak csomagolva és közvetlenül nem ütöttek vissza rá. Az új valóság, a Javított kiadásban megjelenő narratíva azonban olyan kontrasztos, ami megsemmisíti a régit: a kilakoltatott, kisemmizett, lehetőségeitől megfosztott apát sikeresen beszervezték III/III-as ügynöknek, és az apa éveken át jelentett is. Tökéletlenségei, alkoholizmusa, kimaradásai, felsejlő nőügyei immár aktív ügynöki tevékenységéből indulnak ki és térnek vissza. Azt hiszem, EP-t elsősoron nem apja ügynök volta rázta meg, hisz ez a problémának történelmi korra jellemző konkrét megjelenési formája. Szélsőséges esetben EP még büszke is lehetett volna apjára, ha akár ÁVO-s lett volna, amennyiben közben nem vezeti meg a gyerekét – akkor nem érte volna csalódás, legalábbis nem érezte volna becsapottnak magát. EP-nek sokkal inkább fájhatott a tény, hogy apja kettős életet élt, hogy homlokegyenest más szellemben élt, mint ami szerint fiait nevelte.
Hogy EP rettenetesen szimpatikus ember volt, kisugárzással, bájjal, keccsel satöbbi.
Hogy korát jócskán megelőzve már 1979-ben úgy zárja könyvét, a Termelési-regényt, ahogyan az internet korában is csak késve vált szokássá: az alkotó a tartalom végéhez érve közvetlenül a hallgatósághoz szól, de ezúttal nem kinyilatkoztat, hanem bevon, sőt szinte vallomást intéz, melyben kifejezi az olvasó véleményének megismerése iránti vágyát, és végső soron párbeszédet kezdeményez.
Hogy mintha EP ösztönösen, már tegnap tudta, látta volna előre, hogy egy írónak manapság már nem elég jól írnia, el(ő) is kell tudni adni, amit ír. Sokunknak ez nem megy, illetve csak az írás rovására. Arról nem is beszélve, hogy az írás sem mindig megy. Ő bezzeg mintha mindent játszi könnyedséggel tett volna, magától értetődő, mégis kivagyiság nélküli eleganciával dobta az asztalra a Harmonia Caelestist, és minden mást, ami persze megint nem igaz, nagyon is megszenvedett vele és mindennel, sokat és keményen dolgozott.
Hogy miért nem írt soha gyerekeknek? Nem futotta óriási képzeletéből, játékosságából? Nem volt hozzá ambíciója, kedve, alkata? Ilyen értelemben már önző volt? Nem ment neki, ahogy bevallottan a szokványos bestseller írás sem? Vajon megpróbálkozott vele? Jobban belegondolva viszont, egész életében gyerekeknek írt, csak épp idősebb gyerekeknek.
Hogy fiatal író korában állítólag elparavánozta magát íróasztalával a család egyszobás lakásának közepén, és a gyerekei nem zavarhatták alkotás közben, és mikor én ezt meghallottam, az volt az első gondolatom, hogy micsoda paraszt ez az Esterházy! Persze akkoriban még egyetlen sorát sem olvastam, no meg gyerekeim sem voltak.
Hogy sokáig úgy hittem, rokonsági kapcsolatban van egy másik nagy sörényessel, Joe Esterhazzal, hogy bizonyára unokatestvérek, vagy valami ilyesmi. Körülbelül úgy tippeltem, hogy két tinédzser író nem fért meg egy családban, ezért pénzfeldobással eldöntötték, melyikük hagyja abba, és a kis Esterházy József vesztett, de mint hamarosan kiderült, az írást az ember nem tudja csak úgy abbahagyni, legfeljebb nem írni vagy nem publikálni lehet, szóval József bejelentette Péternek, hogy a fogadásukat tiszteletben tartja, de átnyergel a forgatókönyv-írásra, Péter felpillantott spirálfüzetéből, látta, hogy a másik komolyan gondolja, volt is némi lelkifurdalása az elcsalt pénzfeldobás miatt. Nyilván ő sem tudná abbahagyni, és Józsi sem tehetségtelen, úgyhogy beleegyezően megvonta a vállát, és várta, hogy a másik lelépjen végre, mert szeretett volna visszatérni kéziratához, de József csak állt ott sután a nagy vállával, így Péter lemászott az emeletes ágyról, és akkor meglapogatták egymást, egy perccel később József már ki is vándorolt Amerikába, ahol Joe Esterhaz néven befutott mint forgatókönyvíró.
közös téma
Ez persze csak az én képzeletemben történt így, a valóságban nem voltak rokonok, és valószínűleg az életben nem találkoztak. Pedig szerintem akadt volna közös témájuk, ilyen is, olyan is, sőt még amolyan is, például Joe Esterhaz 45 évesen tudta meg, hogy az ő apja meg a nyilasokkal kollaborált, állítólag nem is bocsátott meg neki emiatt az öreg haláláig.
Hogy minden a forma, szúrja be itt is, ott is Esterházy, teljesen összezavarva engem. Pedig azt hiszem, ezt nem egészen gondolta komolyan, illetve nem minden esetben, és nem így csupaszon, ahogyan azt sem, hogy „ha írás közben egy gondolatom támad, fölugrok, és addig járkálok, míg el nem felejtem, és akkor folytathatom a munkát”.
Esterházy önfeledten lubickol a fikció nyújtotta szabadságban, összemossa a valóságot a kitalálttal, aztán az egészet szemünk láttára fordítja fonákjára, és közben röhög, képtelenség lenne kimazsolázni, meddig tart az író, hol kezdődik a narrátor. Kivétel ez alól a Hasnyálmirigynapló és a Javított kiadás – ezekben író és narrátor csakugyan egy és ugyanaz a személy. Utóbbiban jegyzetelő embernek írja le magát, olyan valakinek, aki tollat, papírt tart az éjjeliszekrényen: meg akarja jegyezni felhasználható gondolatait, érzéseit, mindent rögzíteni, amit érdemes. Ez látszólag összeegyeztethetetlen az írás közben fölugráló, gondolatokat járkálással feledni igyekvő íróval. Pedig mindössze azon múlik, hogyan definiáljuk a gondolatot. Mondatát talán úgy kellene értelmezni, hogy ha eszébe jutott egy önmagában álló, szavak nélküli pőre gondolat, akkor igyekezett nem foglalkozni vele. De vajon hányszor fordult ez elő? Egyszer minimum. Az is lehet, egyszer az a gondolata támadt, hogy ha írás közben egy gondolata támad, fölugrik, és addig járkál, míg el nem felejti, és akkor folytatja a munkát, és akkor ez annyira megtetszett neki, hogy gyorsan le is írta.
Hogy a Harmonia Caelestisben elhelyezett lehúzó mondatát a blődliről első olvasatra személyes inzultusnak éreztem. Fájt, csípett, védtelennek éreztem magam. Micsoda, hogy éppen ő?! Aztán a bekezdést újraolvasva megnyugodtam, hogy csak elkeveredtem a generációk rengetegében, az ominózus mondat végképp nem privát véleményét tükrözi, még csak valamelyik apja szájába sem adta, legfeljebb közvetve, sőt többszörösen közvetve.
Könnyű őt félreérteni – szinte kötelező. Nem tudom mi a jobb, tisztázni a félreértéseket vagy hagyni őket a fenébe. Talán érdemes az összes lehetséges és nem lehetséges jelentést kirakni az asztalra.
Hogy mennyire félreértelmezték néhány gondolatát, arra talán legjobb példa a Termelési-regényből származik, és általában úgy szoktam visszahallani, hogy egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. Ütős kis bonmot, gyakran idézik, általában széles, tudálékos vigyorral, csak kár, hogy a szerző forogna a sírjában, már ha nem EP volna.
A szöveg ugyanis így szól: „(…) – bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá (…)”.
Az igecserén most nem rugóznék, a többes számra váltáson is csak annyiban, hogy a mondatot egy általánosan elfogadandó ökölszabály-igazság irányába csalja, míg az eredeti szöveg feltételes módban van, amitől eleve kevésbé vérmes és határozott az alapállítás.
A jól látható pontatlanságnál szerintem bosszantóbb a kontextus mellőzése, aminek egyenes következménye a jelentés kifacsarodása. Merthogy mihez is van hozzáláncolva az a feltételes mód? Vagyis miféle feltételnek kellene teljesülnie, hogy az állítás megvalósuljon? „(…) Ha én főnök lennék – bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá (…)”
És EP millió olyan dolgot felsorol, amit egy rossz jellemű főnök elkövethet: túlkapások, pitiáner bosszúk és megtorlások, mérhetetlen arrogancia, egoizmus satöbbi.
Az író az átlag ember nevében (vagyis azok nevében, akik nem főnökök) figuráz ki szatirikusan bizonyos főnök típust.
A „(…) – bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá (…)” tehát az ellenkezőjét jelenti, mint amilyen jelentéssel idézni szokták. A valódi üzenet szerint EP vállaltan hajlandó bármilyen szint alá süllyedni, függetlenül saját szintjétől, például szóba áll, sőt emberszámba veszi azokat is, akik a társadalom peremén, vagy inkább azon kívül élnek-halnak.
újabb csavar
De ez idáig még mindig csak egy erkölcsi tanmese, prédikáció volna a szószékről, ha mégoly vicces köntösben is, ha EP nem megy tovább, és nem látja el újabb csavarral a szövegét. Az írás valódi kerete ugyanis nem az időről időre felbukkanó Ha én főnök lennék, hanem Weöres Sándor Ha a világ rigó lenne című verse, ami ismételten elemeli a jelentést: EP jelzi, hogy talán létezhet olyan párhuzamos univerzum, ahol ő valóban pontosan olyan kiállhatatlan főnökké lenne, mint szatírája abszurd, kigúnyolt főnöke, és ez a vallomás már a végtelen empátiát, megértést, másokhoz odafordulást, a mások feletti ítélkezés elutasítását hirdeti.
Hogy Esterházy tizennyolc éves kora óta rendben tartja jegyzeteit, levelezését, műveit, minden dossziékba rendezve, évszámmal ellátva satöbbi. Mint aki eleve az örökkévalóságra készül, tudja, biztos benne, hogy máshogy nem is lehet, akkor sem, ha lehetne, például minden bizonnyal be tudta volna magát küzdeni valami egész épkézláb focicsapatba, tehetsége, kitartása, fizikuma állítólag volt hozzá. Ilyesmi elcsábulások, bizonytalanságok helyett tudatosan építette életművét, ráérezve a holnapra, alázatosan kiszolgálva olvasóját írásaival és személyével, akivel élményszámba ment a találkozás itthon és külföldön egyaránt. Egyensúlyozni spontán játékosság és a hideg fejjel alaposan kiszámított között, mindezt fent a magasban? Hogyan? Erre születni kell.
Esterházy magabiztosan játszott és élvezte, és ez látszott, érződött rajta, minden megnyilvánulásán. Ehhez is érzék kell. De ehhez nem kell tudni jól írni. Így Esterházy – történetesen – mintegy mellesleg kiemelkedő író.
Hogy Esterházy megteremtette saját stílusát, ami óriási kunszt volt. A forma másolható, ötletei lophatók és stílusát viszonylag könnyű utánozni – de miért akarja valaki utánozni?!
Hogy pályaíve megtervezésekor olyan magasra srófolta a tétet, hogy talán nem is igen volt más választása, mint csakugyan befutni. A hetvenes évek nyilvános szárnypróbálgatásai után, publikáló szerzőként többé nem engedhette meg magának a luxust, hogy bukott írócskaként írja be magát családja történetébe, és szégyenszemre kelljen visszakéredzkednie magát matematikusnak, hogy aztán élete végéig kárörömmel mutogathassanak rá az elvtársak: nézzétek csak, ott megy a bolond Esterházy, aki arisztokratikus gőgjében elhitte magáról, hogy írónak született, és ezt megpróbálta velünk is bevetetni, de mi persze nem dőltünk be neki.
Ilyen kudarc esetén még egy öngyilkosság sem jelenthetett volna elegáns megoldást, hisz már bőven többgyermekes apa volt. Nem volt más lehetősége, mint valóban megcsinálni önmagát, és ő valamiféle kiteljesedett, fegyelmezett játékossággal minden tőle telhetőt megtett, hogy sikerüljön, hogy minden megnyilvánulása feledhetetlen és a lehetőségekhez mérten tökéletes legyen.
A céljához vezető utat képes volt bizonyos pontokon újratervezni. Saját bevallása szerint például sokáig nem vállalt felolvasásokat, mert – EP szavaival – mélyen megvetette a műfajt. Aztán valami mégis megváltozott, 80-ban megtört a jég, és első felolvasása rögön Frankfurtban zajlott németül. Nyilván jó oka volt rá, hogy elvállalja. Rá is kapott a felolvasás ízére.
saját bűvkörébe vonva
Hogy irodalmi szöveg magas színvonalú felolvasása legbiztosabban képzett színész felkérésével érhető el, mert ritka az olyan szerző, aki igazán élvezetesen olvas fel. Esterházy – ösztönösen-e, vagy gyakorlás révén – effajta ritka madárrá lett, felolvasásai valójában performansszá lényegültek. Nem is hagyta veszendőbe eme készségét sem, sőt idővel a technológia adta lehetőségek és a fogyasztói igények metszetében berobbanó hangoskönyv piacra is egyre-másra ő maga olvasta fel saját műveit, színészeket és szövegértelmezési félreértéseket spórolva meg, továbbá magabiztosan még inkább saját bűvkörébe vonva hallgatóságát, mintegy megsokszorozva önmagát, illetve tudatosan mindig tovább terebélyesítve az Esterházy-jelenség horizontját. Ráadásul mindezt a bravúrt olyan világban vitte véghez, ahol egyébként egyre kevesebb az olvasó. Sokan nem ismernék egyetlen munkáját sem, ha az a rengeteg felolvasása és előadása nem lenne elérhető az interneten.
Hogy az igazán jó bemondásoknak ára van – függetlenül attól, hogy az ember jópofaságból mondja vagy komolyan gondolja. És a parizernek is ára van, a boltban hiába mondja az ember fizetés helyett a pénztárosnőnek, hogy tetszik tudni, bőven lenne miből, hisz a fél ország a miénk volt, de én morálfilozófiai megfontolásból földet vissza nem vettem.
Egyébként komolyan kíváncsi lennék, hogy a rendszerváltást követő kárpótlási aranylázban hány író, költő, matematikus, sínkopogtató dobta volna félre hivatását, ha EP-hez hasonló helyzetben találja magát. Lehet próbálgatni mindenféle neveket, érdekes gondolatkísérlet elképzelni a megváltozott életpályákat, midőn adott jeles figura a sors kínálta egyedülálló lehetőség kedvéért félrehajítja hivatását, hogy harsány, nyihaházó lóugrással röpüljön visszaszerezni családja hajdani mesés vagyonát. És ha túl vagyunk mások életének fiktív szimulációján, tanulságos lehet önmagunkon is lefuttatni a programot.
Vajon hányan lettünk volna olyan erősek, hogy EP-hez hasonló gesztust tegyünk erkölcsi meggyőződés vagy bármi egyéb megfontolásból? Nos, EP csakugyan lehúzta a vécén telitalálatos lottószelvényét, és aztán jó kedéllyel visszaült az íróasztalához dolgozni.
Pedig ok és ürügy neki is lett volna kéznél, kezdve azzal, hogy nyilván akkoriban is irtózatos kihívás volt Magyarországon négy gyereket nevelni abból a pénzből, amit magyar íróként keres az ember.
Hogy valamelyik díja kapcsán interjút készített vele Friderikusz Sándor – aki egyébként maga sem kevesebb tudatossággal találta ki, hozta létre és formálta mind tovább saját jelenségét –, és aktuális karakterének professzionális otrombaságával állt bele EP anyagi helyzetének feszegetésébe. Friderikusz némi manipulációval körülbelül azt próbálta sugallni: az ősz hajú nagy író, aki egyesek szerint csak azért nem levitál, mert úri jókedve nincsen rá, vajon megengedhetné-e már magának, hogy végre abbahagyja az írást és eztán eléldegéljen vidáman az eddig összehaknizott díjaiból? Esterházy meglepődik, de flottul reagál, Friderikusz azonban tovább üti a vasat, pontosan tudja, mikor és hogyan vágjon a másik szavába, gátlásoktól mentesen túr Esterházy pénztárcájába, és EP, ha zavarba nem is jön, megbillen, és ott bizonyos határok felsejlenek miközben – számomra legalábbis – még szimpatikusabbá válik. Rögtön a következő kérdésnél visszafizeti Friderikusznak a kölcsönt, de nem íróként teszi, az ízléstelen pozőrség volna, és valószínűleg fordítva sülne el, hanem egy imádnivaló nagypapa megkérdőjelezhetetlen pozíciójából oktatja ki a rutinos televíziós műsorvezetőt, méghozzá annak saját pályáján arról, hogyan kell kérdezni.
Hasonló esetről számol be A szavak csodálatos életéből című előadásában, pontosabban annak bővített leiratában, mert az előadásban ez nem szerepelt: „(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy X – ahol X magyar prímszám –, aki többek közt éles nyelvű, gonoszkodó kolléga, azt a paródiát írta rólam, hogy sok rossz könyvet írtam, de egyetlen rossz mondatot sem. Hát ez tényleg jó mondat. Ezt is nekem köszönheti.)” Hiúság-e ez vagy önbecsülés? Kicsinyes bosszú? Szerintem egészséges önvédelem, annak kinyilatkoztatása, hogy ő is tud kellemetlen lenni, ha packáznak vele.
Hogy nem tudom róla elképzelni, valaha is olyan babérokra tört volna, ami túl nagy volt számára. Nem pipiskedett ott, ahol nem volt keresnivalója, nem ment el fingóversenyre beszarni. Nem kapott Nobelt, de nem hiszem, hogy zavarta volna, bár az sem, ha igen. Jól állt neki ez is, az is, bár talán jobb, hogy nem kapott, félő, hogy az élő legenda egyenesen intézménnyé vált volna. Amúgy nyilván nem vált volna, illetve ha mégis, akkor meg az is jól áll neki.
elveszi a kedvét
Hogy simán megeshetett volna, nincs érzéke az irodalomhoz. Hogy a Fancsikó és Pintát egy sor szerkesztő olyan rossznak ítéli, ami egy életre elveszi a kedvét az írástól. Egyébként mi a kisebbik rossz? Tehetségtelenül folytatni az írást és elpazarolni egy életet, vagy leélni egy tartalmas életet írás nélkül, ezzel esetleg elpazarolva a tehetséget?
Hogy Esterházy nagyon sokáig a szüleiből élt, persze nem anyagi értelemben, és hogy azt hiszem, ezzel nagyon sokan vagyunk így, ha többnyire nem is igen vesszük észre.
Hogy Esterházynak megadatott, hogy sokáig játsszon, sokáig verhette csalánnal röhögve nem csak a sajátját, de mindenkiét, és még szerették is ezért. Aztán amikor kiderült édesapja [Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.)] miféle titkot rejtegetett, azt hiszem ő abba majdnem belehalt. Vagy bele is halt bizonyos értelemben azonnal. Aztán később meg tényleg, amennyiben valóban az a trauma okozta a betegséget, ami végzett vele, miként barátjának, Dés Lászlónak mondta.
Hogy istenhite vajon hányszor és mennyire ingott meg?
Hogy szörnyű végigvergődni vele a Javított kiadáson. Nem szeretem az önterápia jellegű írói köteteket, de Esterházynál még ez is más. És erről tényleg nem állíthatja a legelvetemültebb EP-gyűlölő sem, hogy megkomponálta volna, hogy aztán meglovagolja. Milyen szép és szörnyű, hogy közvetlenül élete főművének befejezése után, a HC után kapta élete pofonját.
Azt írja, ha korábban tudja meg, nem tudta volna megírni a könyveit, kilencvenes évekbeli cikkeit. Nem mondja ki, de tán nem lett volna képe hozzá. Kár lett volna. Persze, nem tudhatjuk, ő sem tudhatta, talán a sokk után az ifjú Esterházy kiátkozza apját, nagyapja nevében kitagadja a nemlétező örökségből, aztán néhány év múlva megrázza magát, és egész más irodalmat rittyent nekünk, magyaroknak. Játékosat, de másképp, vagy a fene tudja, tán belőle lett volna a jobboldal írófejedelme, akiről a mai napig nem tudunk semmit.
„A teringettét, de kibaszott furmányosok vagytok.”
szenved
Hogy milyen gyönyörű, ahogyan felesége, Gitta szájába adta saját apja iránti rajongását, azokban a napokban, amikor nem tudott mit kezdeni a helyzettel. „Ha, és mostanában mindig, szóba kerül a ’dolog’, Gitta elsápad, elvörösödik, fizikailag elváltozik, úgy szenved. Annyira szerette, tisztelte apámnak – hát bizony: az integritását, a függetlenségét, a csöndes fölényét, a nagyságát és nagyvonalúságát. A férfiasságát. Meg engemet is szeretett benne.”
Esterházy nem volt az a szégyenlős fajta, a fenti szavakat ő maga is vállalta volna, de nem ezzel a zárással. Ugyanis abban benne van az is, hogy ő maga is kicsit az apja, tovább viszi az apa vélt és valós értékeit, viszont egy ilyen csomaggal a gyarlóságok is együtt jönnek, jöjjenek, tudatja Gitta által EP.
Hogy halottról jót vagy semmit. Nem vagyok benne biztos, meddig számít valami jónak, illetve hol kezdődik a kegyeletsértés. Visszaolvasom a soraimat. Vajon csak én érzem, hogy süt belőlük a szeretet? Persze ez némileg ízlés dolga, és az ilyesmibe könnyű belekötni. Talán inkább nem kellene ezt publikálni. De aztán meg eszembe jut, hogy EP nem is halott.
-
Ha – legalább részben – nem így volna, vélhetően az Iskola a határon átiraton nem szerepelne alcímként. ↑
-
Avagy „úgy górjuk a sutba, hogy csak úgy nyekken”. ↑