Inczédy Tamás

A NAGY SZEKRÉNY

2014 március

A NAGY SZEKRÉNY

A farm karámjain túl, a kenguruk legelte vadvirágos rét közepe táján állt tárva-nyitva a konténer. Soha nem mentem a hatalmas tátongó szekrény közelébe, de megszoktam a jelenlétét, egy idő óta mintha ott sem lett volna. Az ember hajlamos erre.

Most viszont a főnök utasítására abbahagytuk a kerítésépítést, és a konténer felé indultunk. Tudtuk, valami teendőnk lesz vele. Ez a drabális tárgy kilép megszokott passzivitásából, bele az életünkbe. Akár a filmstatiszta, aki egy forgatási napon váratlanul igazi szerepet kap, mert mondjuk valamelyik színész – persze nem egy filmcsillag, csak valaki könnyebben helyettesíthető – megbetegszik, csontját töri, netán megdugja a producer nőjét, és kirúgják, vagy valami ilyesmi. A kiszámíthatatlan dolgok már-már unalmasan törvényszerűek.

Vegyünk például engem: nyilván fel sem merült bennem, hogy egyszer majd írok erről a konténerről, most pedig tessék, a klaviatúra fölé görnyedve gondolok rá.

mindannyiunk közös tudatalattija

De milyen is volt, azon kívül, hogy nagy? Koszos. Világoskékes? Nem, talán mégis szürke. Nos, nem emlékszem pontosan, és inkább nem is találok ki semmit, hogy mondjuk, piros volt vagy bármilyen más színű. Visszaélhetnék mindannyiunk közös tudatalattijával, és egy passzoló színnel kedvem szerint romantizálhatnám, vagy épp démonizálhatnám a rét közepén álló magányos konténer keltette hangulatot – igen, a megfelelő színválasztással kissé manipulálhatnám az olvasót. Ettől mégis inkább eltekintenék.

Szóval nem hazudok a virágos réten álló konténernek semmilyen alkalomhoz illő színt, maradjunk abban, hogy nem emlékszem a színére, arra viszont kristálytisztán, hogyan bámult rám. Vajon látta, hogy felé tartunk, és sejtette, akarunk tőle valamit? Kíváncsi volt? Netán félt?

Szóltam Mozónak: Mozó, a nagy szekrény figyel téged! Ő erre csak hervatag mosolyt engedett el, pedig többnyire szereti az ilyen hülye poénokat. Biztosan megint a lányára gondol meg a volt feleségére, akiket otthagyott, pedig máj’ meggajdul értük. Ők is biztos sokat gondolnak rá, néha meg is próbálják felvenni egymással a kapcsolatot, de valahogy soha nem sikerül összeragasztaniuk, ami eltörött.

inczedy2 0531

Hamar odaértünk volna gyalog is – a főnök mégis kocsival ment. A furgonja ablakán kikönyökölve hajtott el mellettünk, orrunkba verve a port. Már túlhaladt rajtunk, mikor nagyot fékezett, és integetett, hogy rajta, ugorjunk fel a platóra, elvisz minket. Mindig ezt csinálta. Először éreztette, hogy jelentéktelen hernyók vagyunk, aztán eljátszotta az empatikus lényt, a jó pátriárkát.

Mozó tüstént megtornáztatta magát, hosszú lépéseiből elég volt vagy öt, aztán még egy, fel a platóra. Én tovább ballagtam, kösz, főnök, inkább ne segíts! Csicskáztasd Mozót, ő vállalja ezt, én nem.

A konténer oldalát alaposan felverte a gaz, amúgy jó állapotban volt. Azt tippeltem, tele lesz mindenféle kacattal, amit egyesével kell kihordanunk, letakarítanunk, rendszereznünk és visszapakolásznunk. Arra is gondoltam, hogy ez délutánhosszat eltart majd, ráadásul közben cigarettázással sem csalhatjuk elviselhetőbbé a munkaórákat, nehogy az egész lom felgyulladjon a picsába. Az ilyesmi munkáknál tilos volt dohányozni, és nem is igen lehetett ezt megszegni, mert a főnök, miután kiadta a melót, visszarobogott a főépülethez, és onnan vetett ránk néha egy-egy pillantást a távcsövén keresztül, a feleségével felváltva.

újgazdag nő

A főnök feleségével ritkán találkoztunk. Azt hiszem, méltóságos, kifinomult dáma szeretett volna lenni, de hiába próbálta fegyelmezni magát, valódi habitusa – egy elhibázott szó vagy mozdulat miatt – minduntalan kitüremkedett, ő pedig az maradt, ami volt: újgazdag nő.

Hosszabb időre szinte csak olyankor jött ki a házból, ha fűnyíráshoz szottyant kedve. A fűnyírójuk olyan volt, mint egy nagy elektromos kerekesszék – az ujjbegyek parányi mozdulataival irányítható kis traktor. Erre ült fel a főnökasszony fehér ruhában, fehér kalappal és maszkkal, nehogy munka közben bántsa őt a napfény. Ahogy haladt előre, minden fűcsomó lökött egyet teste mozdulatlanságán, és ettől úgy nézett ki, mintha hullát ültettek volna a fűnyíróra. Ez a sátáni jelenés nyírta a füvet a ház körül, de attól távolabb már nekünk kellett megcsinálnunk Mozóval, persze nem ezzel a kis traktorral, hanem kaszával.

A minimálbér feléért dolgoztam, mert nem voltak rendes papírjaim. Mozó is ugyanennyit keresett, pedig neki voltak papírjai, csakhogy azokban az állt, hogy ön- és közveszélyes őrült, és nem dolgozhat.

Már majdnem odaértem a nagy szekrényhez, amikor felfigyeltem, valamit szarozik a főnök a konténer bejáratánál. Nagy teste eltakarta, és csak közelebb lépve láttam, hogy kulcscsomóval matat egy megkövült, ócska lakaton. Hihetetlen, ilyet még nem láttam, kettős ajtaja volt az óriás fémdoboznak – ekkor kapcsoltam, hogy máskülönben nyilván nem is hagyta volna nyitva a külsőt.

inczedy3 0531

Amúgy tudtam, hogy van még legalább húsz vadiúj lakat a garázsban. Szinte láttam magam előtt, hogy évekkel korábban valami gagyi árleszállítási szlogen hozta meg a főnök kedvét hozzájuk, hogyaszongya „tízet vesz, húszat visz”, vagy valami ehhez hasonló. Azt is tudtam, hogy a régi lakatot ennek ellenére sem fogja leverni a kocsi hátuljában lapuló feszítővassal, inkább addig kínlódik a kulccsal, amíg ki nem nyitja azt a rozsdás szart.

Míg vártam, csináltam egy cigit. Vékony lett, kissé giliszta, de annyira nem vészes. Mozó is biccentett, hogy tekerjek már neki is egyet. Odaadtam a sajátomat. Aztán tekertem volna még egyet magamnak, de akkor a főnök diadalmasat káromkodott – sikerült kinyitnia a lakatot.

A konténerben csak egy zongora volt. Nem is zongora, hanem valami, aminek nem tudom a nevét. Olyasmi billentyűs hangszer, mint egy harmonium. Hagyományosan lehetett játszani rajta, ha az ember melléült és lenyomta a billentyűket, de a pedálokat hajtva is ki lehetett belőle szabadítani a zenét, nem kellett a billentyűkhöz érni. Pont mint egy Singer, csak ez nem varrt, hanem zenélt. Persze nem akármit játszott, csak speciális kottákat. Olyanokat, amelyeket a Braille-íráshoz hasonlóan szerkesztettek, de ezt nem vak emberek, hanem vak masinák számára készítették, hogy szórakoztassák azokat, akik nem tudnak zenélni.

Ezt a zongorát kellett fölraknunk a kocsi platójára, és hát rohadtul megküszködtünk vele. Mintha öntöttvasból lett volna, csinos, vékony faborítással. Amikor meg lefelé vettük a platóról, hogy beállítsuk a kemence mellé a vendéglőbe, én éppen alulról támasztottam, de az a böhöm izé meglódult a pallón, és egy hosszú pillanatra mindenki úgy érezte, összezúz majd a hangszer. Valahogyan sikerült ellépnem előle, és végül senkinek sem lett baja – a zongorának sem.

a behemót jószág

Épp csak beemeltük a behemót jószágot a kemence mellé, mikor a főnök felesége nyitott be. Meghatottan nézte a zongorát, majd arisztokratikusan leült mellé. Kérte kedvenc Braille-írásos kottáját, befűzte a gépbe, és elkezdte irgalmatlanul pumpálni a pedálokat. Sárdagasztó mozdulataira reagált a hangszer, megszólalt a zene – persze, hol gyorsabban, hol lassabban. A főnök neje a billentyűket nem nyomta le, csak simogatta, mint egy kiscicát, és mindeközben megindultan ringatta magát a zenére, mintha ő maga nem csupán buta, pedálozó motorja lenne, hanem a lelke is. Álltam és bámultam, és egy madárijesztőnek öltözött vásári erőművészt véltem megpillantani valami szobabicikli-monstrumot hajtva, majd egy másodpercre Beethoven is feltűnt, amint a föld alatt forog. Ahogyan a főnökasszony verejtékezni, a zene végleg lassulni kezdett. Abbahagyta, és utasított minket Mozóval, hogy tegyük át a hangszert a túlsó sarokba, mert ott jobban látszik, következésképpen jobban hangsúlyozza a helyiség eleganciáját. Aztán még hozzátette, hogy a padlót ne karcoljuk össze.

Este a főnökéknek puccos vendégei jöttek vacsorára. Pár pumpálás erejéig mindegyikük leült a zenélő jószághoz, persze, hamar megunták. Míg vacsoráztak, nekem kellett hajtanom a gépet, ami délelőtt majdnem maga alá temetett.

A főnökasszony kedvencét tízszer is el kellett játszanom. Közben a székbe kapaszkodtam, hogy egyenletesebben hajtsam a masinát.

Fáradt voltam az egész napos munkától, jó lett volna már aludni, vagy legalábbis kikapcsolódni. A főnökék bort vedeltek. Engem is kínáltak egy pohárkával, elfogadtam, megittam és vártam, hátha lesz következő, de nem kaptam többet. Én nyomtam a pedálokat, ők teli pofával zabáltak, harsogtak és ittak tovább. Újabb fél óra után kezdett fáradni a lábam, gondoltam, abbahagyom a pedálozást, helyette játszom a billentyűkön, csak simán, normálisan, a Braille-írásos trükk nélkül.

inczedy4 0531

Tény, hogy soha nem voltam egy zongorafenomén, de azért valamennyire tudtam játszani. Belekezdtem, és meglepődtem, mennyire jól megy ahhoz képest, hogy ujjaim víz- és vérhólyagosak, és a testem elszokott a finomabb mozdulatoktól. Játszottam, és a zene lassan betöltötte egész lényemet. Elfelejtettem az elmúlt hónapok minden rossz percét, nem voltam fáradt többé, és semmi sem hiányzott. Azokban a pecekben úgy éreztem, mindenem megvan.

Egyszerre észrevettem, hogy csak a hangszer szól, a társaság pedig csendben van. Felnéztem; a kompánia bámult rám. Tekintetem találkozott a főnöknőével, szeme villámokat szórt, aztán a főnökre sandítottam, ő is mérges volt, és láttam, csak a vendégei miatt nem ordítja le a fejemet. De hevesen gesztikulált, némán, hogy gyerünk, gyerünk, pumpálni-pumpálni! Nem volt mese, abbahagytam a hagyományos zongorajátékot és tovább pumpáltam a zenegépet.

Így, hogy ezt a kellemetlen incidenst megoldották, a főnök bólintott, zabáltak is tovább. Úgy éjfélig tartott az összejövetel, másnap azzal rúgtak ki, hogy mégis, mit képzelek én magamról?! Mikor a kapuban Mozótól elköszöntem, mondta, mennyire sajnálja a dolgot. Válaszoltam, hogy én meg mennyire nem. Aztán távolodóban már nem is tudtam, neki intettem-e vagy a réten álló konténernek.

kép | Rene Magritte művei, wikiart.org