Inczédy Tamás

A HELYETTES

A HELYETTES

Minap ismerősöm azzal hívott fel, hogy helyettesítsem egy meccs erejéig a vízilabda csapatban, ahol játszik, mert neki valami halaszthatatlan teendője van, de semmiképp sem szeretne ujjat húzni az edzőjével, az ugyanis egy vadállat. Szó sem lehet róla, feleltem, mire meghökkenve kérdezett vissza, hogy miért nem.

Tényleg, miért is ne, tettem fel magamnak a kérdést. Attól, hogy valami merő képtelenség, még nem biztos, hogy lehetetlen. Ott van például a holdra szállás és megannyi más kontraintuitív ötlet, kezdve eleve azzal, hogy lemásztunk a fáról.

Most már kifejezetten pozitív hozzáállással vettem fontolóra a dolgot, ennek következtében máris konkrét akadályokba ütköztem. Mondtam is az ismerősömnek, hogy mi ketten egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Ő erre felnevetett, szinte hallottam, hogy legyintett a vonal túlsó végén. Aztán azt felelte, hogy az edzőnek az egyik úszósapkás fazon olyan, mint a másik, és úgyis csak az a fontos, hogy meglegyen a létszám.

nem nagy dolog

Ekkor bevallottam, hogy én még az életben nem vízilabdáztam, sőt nem is vagyok túlságosan jó úszó. Lehurrogott, hogy nem nagy dolog az egész, és ő amúgy is csak második cserekapus, így tulajdonképpen semmit sem kell majd csinálnom, csak a medence melletti lábmosóban ülni, ezt az egyet ugyanis az edző nagyon komolyan megköveteli.

A sportuszoda bejáratánál a portás elkérte a személyimet. Átnyújtottam. Az adataimat felírta egy cetlire, és csak utána kérdezte meg, mi járatban vagyok. Mondtam, én vagyok a vízilabda csapat második cserekapusának a helyettese. Erre gúnyosan felnevetett. Hogy az a csapat semmire sem viszi, eleve kódolt a kudarc. Aztán agitálni kezdett, hogy lépjek be inkább a kosárlabda csapatba, annak ő a másod-segédedzője, és ha sietek, még épp elcsíphetem az aznapi tréninget. Bámult rám, de legfeljebb azt láthatta, hogy nem érdekel a dolog. Galacsinná gyűrte a papírt, amire a nevemet írta, és nagy ívben a szemétkosárba hajította. Csont nélkül, mondta fölényes vigyorral, aztán visszaadta a személyimet, és beengedett az épületbe.

Az öltözőben úszógatyát, vízilabda sapkát húztam, majd beléptem az uszodába. A csapat már a medencében volt, melegítettek. Az edző, apró kis figura, rikácsolva dirigált a partról. Túloldalt a vendégcsapat most ugrált a vízbe.

Alaposan átmozgattam minden porcikámat, aztán beültem a lábmosóba. Már ült ott valaki, komoly arccal figyelte a medencében lévő játékostársakat. Arra gondoltam, csakis az első cserekapus lehet. Köszöntem. Rám sem nézett, csak apró biccentéssel tudomásul vette jelenlétemet.

Elkezdődött a meccs. Mellettem a lábmosóban az első cserekapus percenként beüvöltötte, hogy nyomjad neki!, függetlenül attól, hogy épp melyik csapat támadott. Mivel semmiképp sem akartam elrontani a meccset az ismerősömnek, igyekeztem mindenben követni az első cserekapust, így hát én is bőszen kiabáltam, hogy nyomjad neki!, de közben azon tűnődtem, kit nyomjon neki a szóban forgó valaki és mihez?

Az edző a meccs első percétől idegesen rohangált fel-alá a medence szélén, és folyamatosan káromkodott. Amilyen pici emberke volt, épp olyan hangos. Kiabálását a víz felerősítette, a falak megsokszorozva verték vissza, szóval az egész uszoda zengett tőle. Megkérdeztem az első cserekapust, hogy az edző tényleg ilyen mérges, vagy csak úgy tesz. Kollégám ekkor nézett rám először. Kissé elgondolkodott, aztán anélkül, hogy válaszolt volna, arrébb húzódott és tovább szurkolt. Hamarosan észrevettem, hogy szemben a vendégcsapat tartalékjátékosai nem a lábmosóban, hanem a kispadon ülnek. Erre fel is hívtam az első cserekapus figyelmét. Megjegyzésem hallatán felkapta fejét, és az ellenfél kispadja felé lövellt egy pillantást. Kinyitotta a száját, majdnem meg is szólalt, de mielőtt mondott volna valamit, meggondolta magát, sőt láthatóan ismét távolabb akart húzódni tőlem. Csakhogy nem tudott, mert ekkor már egészen a lábmosó pereménél ült. Nyomjad neki, mondtam előzékenyen, és magam húzódtam emerrébb, mert az én oldalamon még akadt némi hely.

Nem értek a vízilabdához, de számomra bizonyosnak tűnt, hogy edzőnk ideges dirigálása ellenére is csúfosan ki fogunk kapni. Kissé feszengve gondoltam a percre, amikor majd be kell vallanom a vereséget ismerősömnek. Máris lelkifurdalás-féle környékezett.

végtelen nyugalom

Ekkor váratlan dolog történt, méghozzá épp a lábmosó közelében, úgyhogy jól láthattam az egészet: a medence partján rohangáló edző egy újabb tiráda kellős közepén elszámította a medence szélét, belelépett a vízbe, és elsüllyedt. A káromkodás megszűnt, mintha elvágták volna, és az utolsó visszhang elültével valami végtelen nyugalom áradt szét az uszodában. A nagy csendesség hatására még a mérkőzés is abbamaradt – arra gondoltam, ilyesmi lehet a világbéke.

De akkor a hatalmas kivetítőn megismételték az edző csobbanását, és a béke hirtelen nagy, közös röhögésbe torkollt. Mindenki hahotázott, még az első cserekapus sem tudta fegyelmezni magát.

Ott, ahol az edző a vízbe esett, buborékok törtek a felszínre. Úgy tűnt, a kis ember a medence fenekén is tovább káromkodott. Hanem akkor valakinek hirtelen eszébe jutott, hogy az edző nem tud úszni. Többen azonnal a vízbe ugrottak, hogy kimentsék. A nagy nevetés helyét síri csend vette át. Mindannyian feszülten néztük, amint kihúzták a fuldoklót.

Hamarosan világossá vált, hogy nem történt nagyobb baj, és a mérkőzés ott folytatódott, ahol abbamaradt. Vagyis mégsem egészen ott. A korábbi röhögési inger az uszodában rekedt, és minduntalan próbált utat törni magának. A legsportszerűbb hozzáállás mellett is egyre-másra felröppent egy-egy akaratlan vihogás, és az ember nem tudhatta, mikor nyerít fel ő maga is.

A vízben lévők alámerülhettek és kieresztették röhögésüket, az diszkrét bugyborékolásként érte el a felszínt. Mi viszont a cserekapussal a lábmosóban szorult helyzetben voltunk. Ráadásul az edző éppen mellettünk állt meg, hogy törölközőbe csavarja magát. Bőrig ázva még kisebbnek tűnt, de annál idegesebbnek is. Érezte, hogy titkon mindenki rajta röhög, mégsem tudott elkapni senkit, akin kitölthette volna mérgét, ez tovább bőszítette. A röhögés határán imbolyogva tudtam, a legkisebb nyikkanással is kockáztatom, hogy az én hibámból kirúgják ismerősömet a csapatából.

Hogy ezt elkerüljem, igyekeztem semleges dolgokra figyelni, nekiálltam nézni a vizet, aztán a plafont, aztán a szemben lévő kispadot, aztán megint a vizet. Közben kattogott az agyam, hogy ugyan miért mentem bele ebbe a hülye helyettesítésbe, és hogy az ismerősöm biztosan talált volna másik balekot, aki beugrik helyette, vagyis innen nézve, már helyettem.

Nem kell csinálnod semmit, visszhangzott ekkor fejemben ismerősöm hangja, és ez varázsütés-szerűen hatott. Legalábbis azokban a pillanatokban úgy tűnt, többé nem résztvevője vagyok az eseményeknek, csak jelenlévő, épp csak annyira, amennyire például a víz, a plafon vagy a kispad.

rikácsoló röhögés

Tudatom felszínén lebegve hallottam az edző dünnyögését, hogy nincsen semmi röhögnivaló, harminc év alatt egyszer előfordulhat, hogy az ember beesik a vízbe, olyan ez, mint taxisnál a koccanás. Ezt követően hallottam az első cserekapusból kirobbanó rikácsoló röhögést, aztán azt is, hogy az edző időt kér, amit arra használ, hogy mindennek elmondja a térdét nyerítve csapkodó vízilabdást, majd ki is rúgja, és közben engem tesz meg első cserekapusnak.

Amikor a meccs folytatódott, az edző odajött hozzám. Láttam, erősen gondolkodik valamin. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a kispadon ülök. Vajon mikor mászhattam ki a lábmosóból, és miért? Talán tudat alatt valami makacs szolidaritási szándék vezérelt, és eltökéltem, hogy majd én jól megmutatom, vagy csak zavart, hogy az edző a nagy ordibálás közepette telefröcsögte nyálával a lábmosót?!

Mindegy, most már megtörtént. Ezekben a pillanatokban pedig nyilvánvaló volt, hogy az edző azon gondolkodik, hogy engem is kirúgjon-e, vagy csak szimplán visszaküldjön a lábmosóba. Nekem akkor már egyik lehetőség sem tetszett. Belekapaszkodtam a tudásba, amit addigra sikerült a vízilabdáról elsajátítanom, és elkiáltottam magam: nyomjad neki!

A csapat egy emberként fordult a kispad felé, ahonnan soha nem jött feléjük szurkoló hang. Most azt látták, hogy bár valaki közülük a kispadon ül, az edző mégsem üvölti le a fejét. Ettől pillanatok alatt megtáltosodtak, és szinte helyből szereztek egy gólt. A meghökkent edző letelepedett mellém. Némán végignéztük, ahogyan megfordul a meccs, és győzünk.

kispad

Később felhívtam az ismerősömet. Hitetlenkedve hallgatta már az eredményt is, aztán meg végképp elhűlt, amikor mondtam neki, hogy most már ő az első cserekapus, de ezentúl ne a lábmosóba üljön, hanem a kispadra. Kérdezte, hogy mi a fenét csináltam. Mondtam neki, hogy tulajdonképp épp azt, amire kért, vagyis semmit.

Akkor bevallotta, hogy ő azért nem ért rá, mert a kosárlabda csapatnál volt próbaedzésen, ami annyira jól sikerült, hogy akár át is vehetném a helyét a vízilabdásoknál végleg. Mondtam neki, arról szó sem lehet. Meghökkenve kérdezett vissza, hogy miért nem.

kép | shutterstock.com