A FÉRFIAK MEZTELENÜL ALSZANAK

A menetoszlop áthaladt a tábor kapuján és hamarosan a nők barakkjainak közelébe ért.

– Balra nézz, tisztelegj! – üvöltötte a harcsabajszos. Az elcsigázott férfiak lépést tartva, srégen balra fordították a fejüket és tenyerüket a homlokukhoz emelték. A nők barakkjai azonban a jobb oldalon voltak. A harcsabajszos oldalba bökött és rám kacsintott.

– Ezt minden egyes nap eljátszom velük. Sokuknak ott a felesége. Nézze! – A női barakkok előtt ácsorgó, lesoványodott alakok felé mutatott. – Csak nem fogom hagyni, hogy egymás szemébe nézzenek! Szórakoztatóan szellemesnek találta ezt a bánásmódot.

– Előmászhat, Szalontay! – ordított le a verembe a harcsabajszos.

A fogoly kikecmergett a gödörből. Kezével nem csupasz nemi szervét próbálta eltakarni, hanem szeme vad hunyorgását rejtette a nap fénye elől.

Aztán a sárban úszó udvaron át a barakkok irányában haladva megállt és felénk fordult. Meztelen volt, mégis olyan büszkén nézett vissza ránk, mintha mi lettünk volna két napig ruha nélkül bezárva a büntetőverem mélyére. Kezével furcsa mozdulatot tett. Imitálta, mintha meleg télikabátot gombolna ki a mellkasán, aztán mintha cigarettát húzna elő, és elégedetten rágyújtana.

A harcsabajszos az első éjjel beosztott őrködni. Hideg volt. Végigjártam minden barakkot, hogy ellenőrizzem a létszámot. A 42-es blokkban volt Szalontay – még mindig meztelenül. A létszámok rendben voltak, visszamentem az őrkunyhóba, a meleg vaskályha mellé. A reflektorok fényében beláttam a tábor felügyeletemre bízott részét. Kényelmes őrség volt. Sokkal könnyebb, mint amihez korábban hozzászoktam a hóban. Ironikus, de azzal, hogy lefokoztak és áthelyeztek ide, már reális esélyét láttam, hogy túlélem a háborút.

A másnap reggeli raport során Szalontay még mindig meztelen volt.

A harcsabajszos piszkálta egy darabig, de nem esett különösebb bántódása.

A kőfejtőben is meztelenül dolgozott. Azt gondoltam, a veremben töltött két nap alatt megbolondult.

Következő éjjel ismét őrségbe kerültem. A barakkok közt járva furcsa neszt hallottam. A 42-es barakkból jött. Közelebb lopóztam, füleltem. Rég hallottam már bármilyen hangszert, és csak ekkor döbbentem rá, mennyire hiányzott. Bentről elnyújtott, orgonahanghoz hasonló zaj szüremlett ki, furcsa melódia. Tudtam ugyan, hogy emberi torokból származik, mégis inkább azt fantáziáltam, hogy valóban orgona, amit hallok. Jólesett. Leguggoltam, és perceken át hallgattam. Aztán egyszerre csend lett. Észrevették, hogy kilesem titkukat, erre gondoltam, de ekkor egy karizmatikus hang szólalt meg.

– Használjátok a képzelet erejét!

Csak ennyit mondott bent az egyik férfi, utána pedig folytatódott az orgonahang-szerű kántálás. Megint elmélyedtem a harmónia lassú hullámzásában. Kisvártatva – biztosan felismertem – ugyanaz a hang, ismét megszólalt.

– Az idő látszat – mondta, aztán újra az orgona következett, mely mintha erősebbé is vált volna. – A végtelenben találkozik a sok és a kevés. A hideg és a meleg. A fájdalom és a gyönyör. Válasszátok azt, amelyik kedvetekre való!

Eztán, ha őrségben voltam, soha nem szalasztottam el, hogy fültanúja legyek ezeknek a különös szeánszoknak. Míg más barakkokból nap mint nap elhullott néhány fogoly, a 42-es foglyainak szemmel láthatóan egyre jobb lett a fizikumuk. A harcsabajszos már a fejadagjukat is csökkentette, de ez sem látszott meg rajtuk. A legkeményebb megaláztatás és kényszermunka sem törte meg őket. Szalontay pedig nem öltözött fel.

Egyik reggel a harcsabajszos női hullát rángatott ki a szobájából. Szeme kinyomva. Két fogolynak kellett elásni. Aznap este papírfecni lógott a kantin ajtajára tűzve. A harcsabajszos magához hívatott.

– Maga az elhárításnál dolgozott. Ezt meg kell fejtenie! Egy napot adok rá. Elvettem a fecnit. Megnéztem azt a néhány sort, és rögtön tudtam, mit jelent. Egyszerű tükörírással írták. Egy versszak volt.

– Rendben.

Megcsörrent a falon lógó telefon. Azon csak az őrség jelentkezett. A harcsabajszos odalépett és felvette. Ahogy a kagylón átszűrődött, hallottam a jelentés legfontosabb mondatát.

– Meztelenül alszanak a 42-es barakkban.

A harcsabajszost nem érdekelte. Az azonban őt is meglepte, amikor reggel Szalontayval együtt a teljes 42-es barakk meztelenül jelent meg a létszámellenőrzésen. Ugyanúgy ledolgozták a munkanapot a kőfejtőben, mint mindig. Aztán a táborba vezető úton visszafelé a női barakk közelébe érve, még mielőtt a harcsabajszú elkiabálta volna a parancsot, tisztelegve balra néztek, épp úgy, ahogyan mindennap. A harcsabajszú már elszokott attól, hogy valami nem az ő parancsára történik. Dühödten ordította:

– Jobbra nézz!

A meztelen embercsoport tisztelegve a nők felé nézett.

Már sötétedett, mikor bementem az írás értelmét jelenteni. A harcsabajszos feszült volt és türelmetlen.

– Ezek a sorok egy versből származnak, és az üzenet több rétegben is értelmezhető.

– Ne halandzsázzon itt nekem! – förmedt rám. – Bökje ki, végeredményben mit jelent?

Erősen összecsaptam a bokámat és válaszoltam.

– Azt, hogy magának meg kell halnia.

A harcsabajszú hátrahőkölt, aztán elvigyorodott, úgy kérdezte.

– Mit gondol, kitől származik ez az üzenet?

– Nincsen rajta aláírás. Maga mit gondol, kitől?

Az asztallapra csapott, fel-alá járkált. Aztán leült és rágyújtott.

– Eddig eltűrtem a szemtelenségeit annak a mezítelen bohócnak, de ezúttal túllőtt a célon. – Tollat ragadott, íróasztalára görnyedt, és parancsot írt. – Most majd kiderül, valójában mennyire férfi ez a Szalontay!

Egy percbe sem telt, és már nyújtotta is felém a papírost.

– Hajtsa végre a parancsot – átvettem és elolvastam.

– Igenis! – szalutáltam, és elhagytam a helyiséget.

A parancs egyértelmű volt. Kínvallatás, hajnalban akasztás. Bementem a 42-es barakkba. A férfiak meztelenek voltak. Levettem a zubbonyomat, és Szalontay szemébe néztem.

– Magának ma éjjel meg kell tudnia, mekkora fájdalmat okozhatunk egy embernek, mielőtt felakasztjuk.

Szalontay állta a tekintetemet, és én folytattam.

– Maga hetek óta meztelen. Most jobb lesz, ha felöltözik! Utána pedig végezzen alapos munkát! – átnyújtottam a zubbonyomat.

Egy voltam a barakkban várakozó meztelen férfiak közül, míg Szalontay az egyenruhámba bújva felismerhetetlenségig roncsolta a harcsabajszú testét. Meghagytam neki, hogy ne felejtse el kivágni a nyelvét, mielőtt meztelenül bezárja a büntetőgödörbe. Másnap hajnalban egy arc nélküli, összeborzadt tekintetű embert vezettem az akasztófa alá. Ellenkezni próbált. Aztán maga alá csinált. A saját kezével kiállított kivégzési parancsot olvastam rá.

Aztán a háború gyorsabban ért véget, mint bármelyikünk gondolta, és végül sikerült emberként túlélnem.

kép | vecteezy.com