A BICIKLIRE GUMIPÓKOZOTT VÉGTELEN

– Nektek fogalmatok sincs róla, micsoda fantasztikus dolog ez! – kiáltotta Sziszu bíboros, és közénk hajította a biciklipumpát.
Sziszu közelében érdemes résen lenni, mert hajlamos elhajigálni a keze ügyébe kerülő tárgyakat. Főként, amikor feszélyezi, hogy hiába hadar, nem tudja rendesen kifejezni magát, és az őt hallgató társaságban itt is-ott is mosolyra kanyarodnak a szájak. Sziszu ilyenkor megpróbál a röhögés útjába állni, ez többnyire azt jelenti, hogy hozzánk vág valamit. Mozdulatával ilyenkor startpisztolyként engedi kirobbanni a harsány röhögést.
az egész vallásdolog
Egy csoportba jártunk Sziszuval óvodába. Már akkor is így hívta őt mindenki. A bíboros cím csak általános iskolában ragadt rá. Úgy történt, hogy hetedikben Egerből kijött hozzánk egy nő, hogy pályaorientációsfoglalkozzon velünk. Mindenkitől megkérdezte, mi akar lenni. Sziszu azt felelte, ő pap lesz. Mi persze vigyorogtunk, de a nő azt mondta, a hit és a vallás rendkívül fontos az emberek életében, és hogy Sziszu ezek szerint nagyon vallásos. Azt is megkérdezte, ministrál-e. Sziszu meg nyugodtan válaszolt, hogy ez eddig eszébe sem jutott és nem is tud túl sokat az egész vallásdologról, de majd nyári szünetben elolvassa a Bibliát. A pályaorientációs hölgy nem vette észre, hogy már az egész osztály nyerítve röhög, és tovább faggatta Sziszut, hogy tulajdonképpen miért akar pap lenni. Sziszu megvonta a vállát és azt felelte, bejön neki a falu tiszteletesének, Sándor atyának a szabad élete, hiszen alig dolgozik, mégis megvan mindene, eljár diszkóba és állítólag barátnője is van.
A nő akkor elnevette magát, velünk együtt hahotázott, azt hitte, Sziszu viccel. Sziszu meg elkámpicsorodott, hogy senki sem veszi komolyan, még ez a nő sem, pedig neki épp ez lenne a dolga. Emlékszem, a foglalkozás után tesióránk volt. Az öltözőben Sziszu fogadkozott, hogy feljelenti a nőt, amiért ilyen trehány módon végzi a munkáját. Mi meg persze, megint röhögtünk.
Mondjuk a Bibliát aztán tényleg ki is olvasta, sőt, mindenféle idézeteket szedett ki belőle, és telis-tele ragasztgatta velük a szobája falát. Ezt akkor láttam, amikor bementünk hozzájuk vas- és papírgyűjtéskor, hatan cipeltük ki a vaskályhát, amivel tulajdonképpen az osztályunk meg is nyerte abban az évben a hulladékgyűjtési versenyt.
Nyolcadikban már csakugyan ministrált Sándor atyának. Aztán az ő ajánlásával bekerült az egri papneveldébe. Ott viszont mindenféle ügyekbe keveredett. Azt még elnézték neki, hogy a nevelde pincéjéhez álkulcsot hajlított és heteken át dézsmálta a misebor-készletet, de Sándor atya sem tudta megvédeni, amikor egy éjjel a kollégiumban lebukott egy laza erkölcsű nővel.
Azóta itthon tengődött a faluban, mint sokan közülünk, akik másféle kanyarral tértünk haza – volt, aki el sem indult innen.
Sziszu bíboros biciklijének nyikorgása messziről hallatszott. Néhány pillanattal később gurult be a kocsma udvarára. A körtefa alatti asztalnál poharaztunk, Sziszu odakormányozta kerékpárját.
– Srácok, ezt nem hiszitek el!
mondjuk egy hentesbárddal
Hangszínében volt valami különös. Miközben a körtefának támasztotta biciklijét, észrevettem a csomagtartóra gumipókozott dobozfélét. Átfutott az agyamon, hogy ha valaki ebben a faluban ámokfutást rendezne, mondjuk egy hentesbárddal vagy valami házilag barkácsolt lőfegyverrel, biztosan Sziszu bíboros lenne az. Utólag még meglepőnek sem tartanánk a dolgot, sőt néhányunknak talán lelkiismeret-furdalása is lenne.
Sziszu leoldozta a dobozt és nagy óvatosan az asztalra tette.
– Mi ez? – kérdeztük kórusban.
– Életem fő műve – mondta büszkén.
Néztem, ahogyan simogatta a dobozt, és eszembe jutott, hogy valahonnan nitroglicerint szerzett és most mind meg fogunk halni.
– Mi van a dobozban, Sziszu bíboros?
– Nem doboz – felelte türelmetlenül. – Ezt emberi elme fel nem foghatja – immár áhítattal suttogott –, mert ez maga a végtelen!
És akkor kiselőadásba kezdett, hogy hallottunk-e már Schrödinger macskájáról, és mivel feltételezte, hogy nem hallottunk, amiben többnyire igaza is volt, rögvest nekiállt elmagyarázni, és miután ezt részben sikeresen megtette, bejelentette, hogy ami az asztalon van, sokkal izgalmasabb, mint Schrödinger macskája, és ekkor egy teátrális mozdulattal felnyitotta a doboz-szerű izét. Kíváncsian hajoltunk fölé.
Mégiscsak doboz volt, méghozzá töküres. Annyi különlegesség volt benne, hogy az aljára és a tetejére Sziszu egy-egy tükröt erősített. Ha az ember a dobozt bezárta, a két tükör tökéletesen egymás felé fordult. Sziszu hadarva magyarázta, hogy az egyik tükör továbbadja tükörképét a másik tükörnek, de ha jobban meggondoljuk, abban a képben már eleve amaz a tükör engedi önmagát tükrözni, visszaadva az iméntitől kapott tükörképet, és így adják oda-vissza tovább és tovább egymásnak a végtelenségig ezek a tükrök önnön magukat. Ezt nevezte végtelennek – amiben valamelyest igaza is volt.
– De ebben nincs fény, és amúgy sem látni bele – mondta egyikünk.
– A Schrödinger macskáját sem látni – válaszolta Sziszu.
– Annak épp az a lényege, nem? – kérdezte valamelyikünk vigyorogva.
– Hülyék vagytok! – csattant fel Sziszu. – Nektek fogalmatok sincs róla, micsoda fantasztikus dolog ez! – és ekkor hajította közénk a biciklipumpát, belőlünk meg kirobbant a röhögés. Sziszu sokáig bajmolódott, mire sikerült újra felgumipókoznia a dobozt a csomagtartóra.
– Na, most ide figyeljetek! Szerezni fogok egy kémtükröt, tudjátok, ami a hátoldaláról átlátszó, pont, mint a nyomozós filmekben a kihallgató szobák falán. Na, én szembefordítok egyet egy másik tükörrel, és közöttük oldalt LED lámpa csíkokat ragasztok fel, hogy legyen elég fény, és akkor látni fogom a végtelent, ti meg nem, mert senki másnak nem mutatom meg, ha térden csúszva jöttök hozzám könyörögni, akkor sem, ennyi, slussz-passz! – és ezzel sértetten eltekert.
a tükör szélénél
Másnap reggel borotválkozás közben eszembe jutott Sziszu doboza. Egy másik tükröt fordítottam magam mögé, és persze meg is láttam egy darabot a végtelenített világból, de a fejem útban volt, hiába ügyeskedtem, elhúzódtam, szemem sarkából kukucskáltam, a végtelen minduntalan kikanyarodott a tükör szélénél, mielőtt megpillanthattam volna. De jó lenne szemből látni, gondoltam, épp ahogyan Sziszu tervezi. Persze, el tudtam képzelni, de látni mégiscsak más.
Az új doboz nagyobb volt, és lakat zárta le. Sziszu minden vasárnap felszerelte biciklije csomagtartójára, úgy kerekezett a kocsmába. Ő is megváltozott. Valahogy nagyobb lett, és bár továbbra is barátságos volt mindenkivel, a maga módján szintén lakattal lezárt. Idővel nemcsak én, hanem mindegyikünk megtalálta a módját, hogy négyszemközt rákérdezzen, vethetne-e egy pillantást a doboz belsejében búvó szerkezetre, de Sziszu ezt senkinek nem engedte.
A következő évben a faluba költözött egy városi nő. Sziszu a falunapon felkérte táncolni. Fogalmam sincs, mit látott meg a nő Sziszuban, mindenesetre összejöttek.
Az esküvőn ott volt az egész falu. A menyasszonyon és vőlegényen egyaránt látszott, hogy fülig szerelmesek egymásba. A ceremónia egy pontján nem értettem az anyakönyvvezető néhány szavát: olyan rég hallottam Sziszu bíboros polgári nevét, hogy el is felejtettem. Aztán jöttek az igenek.