Horgas Béla

IMÉNT

2001 május

IMÉNT

Most volt, imént, ment a Trencséni utcán,
domb oldalán, tizenkettő előtt, a mai nap szélfútta testében,
arra éppen, J. meg ő.
Most volt, két órája.
Mire megírja, öt lesz, vagy százöt,
mire olvasod, mennyi,
lesz-e, és miféle múlt, eljövendő múlik el addig, gondolja,
szakadatlanul növekvő idő,
kiszakítva most egyetlen darabja, énje révén, konkrétjaim útján
írja most, hogy írom ezt, hogy írtomban megint ott megyek,
a Trencséni utca elején megállok,
üres telek dülöngélő kerítésének lécein át belesek, beles, benn van, bentről vissza,
elszáradt gyümölcsfák összedőlt lugasára lát, a mélyben
rég behorpadt tetejű ház, széllel bélelt bódé, budi, szerszámos kamra, betonkád.
Az elvadult kert nedvesen csillogó ágbogai mint fotón
a temetői ösvény fölött egymásba forgó fák örvényei. Most a képet
a versnek is megmutatja, most az útról fölvesz egy rozsdás anyacsavart,
most emlékszik, hogy ötven vagy hány éve nyers mogyoróból vágott botot
lengetett, annak a végén fityegtek félelmetes súlyként ilyen csavarok.
Fácánra, nyúlra akartak vadászni vele, V. Gyuszi tízéves volt, ő tizenegy.
Nézi a temetőt, az elképzelt fácán villogó tollait, képernyőn a betűit,
s legkivált a botot, tenyerében érzi a kést, ahogy faragta, a zúgást,
ahogy suhogtatta imént.

kép | pxhere.com