Cselik Ágnes

IDŐZÉS

Taizs Gergő: Üvegidő című verseskötetéről

IDŐZÉS

Taizs Gergő úgy alkot kortárs lírát, hogy fejet hajt a magyar irodalom nagyjai előtt, pajkos mosollyal kacsint, és közben huncutul grimaszol az olvasónak. Játszik Ady Endre modorában (A habok zsokéja, Fehér csönd), parafrazeálja, ugyanakkor saját gondolati lírájához igazítja Babits hangját (Nyárvégi, Deus ex, Fanyűvők), felvillantja Pilinszky János világát (Utórezgés) és versei közé csempészi Radnóti Miklós költészetének emlékét (Határtalan égbolt, Törésvonal). Ám mindeközben leginkább József Attila költőisége sejlik fel a kötetben.

Pályakezdő költő kötete az Üvegidő, mégis érett, kiforrott lírát mutat. Taizs Gergő tehetsége átsüt a lapokon, és szerencsére távol van a céltalan feltűnősködéstől. A kötet nagyszerűsége többek közt abban rejlik, hogy teljes természetességgel, anyanyelvi szinten használja és újítja meg a magyar lírai hagyományt.

Taizs Gergő verseiből szemezgetek „a teljesség igényével, vagy anélkül” (Időöntöde), ahogy a költő mondaná, de mindenképpen szubjektív szempontok szerint.

laza asszociációk

A Mire kiástuk a meglepetések verse. Az eleje egy axióma, aminek kifejtése a várakozások ellenére elmarad, hiszen a mondat folytatása nem kapcsolódik szervesen a felütéshez. „Ha nincs idő, a létezés törékeny, s bár nem vártunk vendéget / ebédre, mi mégis a régi módszerekkel készítettük fel / a terepet az érkezésre…”, amiből nem derül ki, hogy kinek az érkezését várja a társaság ásóval, kapával, nagyharanggal, csákánnyal, komoly, megerőltető földmunkával, és mindennek mi köze az ebédhez és a létezéshez. A laza asszociációkkal szervezett gondolatmenet vége prizmaszerű, itt is, ott is jelenlévő, megsokszorozott énélmény, amely a szokatlan és szinte elképzelhetetlen helyzetből meghitt – bár cseppet sem kevésbé abszurd – hangulatban oldódik fel: „… ebéddel várnának.”

A Mire kiástuk otthonos hangulatával szemben az Önarckép olyan, mintha egy fáradt, öregedő színész a fellépés végén lemosná sminkjét, ami alatt a megállíthatatlanul múló idő nyoma látszódik. Csakhogy itt a versbeszélő nem a sminket távolítja el magáról, hanem gondos előkészületek után „letörli saját arcát”, majd „újrafogalmazza a jelenlétet”, ami értelem nélküli, kiüresedett frázisok monoton ismételgetéséből áll. Ez az az önarckép, amit mindannyian láttunk már, de nem szeretünk nézni. Hasonló önelutasítás fogalmazódik meg A dolgok elromlanak, ez a dolguk költeményben is: „Magamba költözöm, de lakhatatlanná váltam. / Máshova most nem mehetek. Tűrni kell – feltételezem.” Kényelmetlen, ugyanakkor felszabadító ilyen tömény önundorral szembesülni – egészen biztos, hogy a vers olvasója is érzett már hasonlót. Ilyen titkokról ritkán nyilatkozik meg az ember, de itt áll feketén-fehéren, és magunkra ismerünk, még akkor is, ha megfogalmazni persze nem tudnánk.

A Holttér egyszerre szól a térről és az időről, a tapasztalásról és a felismerésről: „Azt mondtad, a holttérben történnek / az igazán lényeges dolgok, / a feltételezés vakfoltja mögött, / hogy valóban ott rejtőznek a takarásban, a látószögön kívül, / tapintható távolságban, az észlelésből / nyíló fekete lyukak peremén, / kiszámíthatatlanul.” A határmezsgye, a bizonytalan, a felolvadó kontúrok ideje és tere az, ami a felismeréseket és a meglátásokat eredményezi. Ugyanaz a cseppfolyósság és kiszámíthatatlanság lehetőséget ad a szépségre és a szabályok újrafogalmazására is, ahogy az Elcsendesülés fogalmaz: „A nyúlékony árnyak / lassan elöntik a kertet, / megszűnnek a formák, / de még éppen tapintható / a párhuzamos ellentétekből / születő szintézis, ahogy egyensúlyra törekszik / és helyére zökken / minden törvényszerűség.

A határtalan égbolt hangvétele Radnóti Hetedik eclogájának hangján szól, míg a csillagrendszer és az űr-mező József Attila-i szimbolikája a versbeszélő végtelen magányának plasztikus megjelenítése. A vers befejezése hódolat Radnóti Miklósnak:

„Így élek. Kisbolygóként pár hexameterben. / Benned visszhangzó céltalan aszteroid. / Szűkre szabott az időnk. Becsapódás, ennyi jutott csak: / gondatlanságból elkövetett szerelem.”

A Törésvonal Radnóti Erőltetett menetét idézi, bár sem a pontos forma, sem a konkrét tartalom nem egyezik Radnóti alkotásával. A versek úgy dialogizálnak egymással, hogy konkrétumok szintjén alig tetten érhető, mégis napnál világosabb a párbeszéd. Taizs Gergő verse a középszerről – „térdig / a középszer sarában” –, az eltávolodásról és az elmúlásról szól elemi erővel, és ettől a költőiségtől sem középszerűnek, sem távolinak, sem múlandónak nem tarthatjuk a szerzőt és a művet.

kiforrottság

Babits Mihály költészete nagyon hangsúlyosan jelen van a kötet első egységében, ezzel mintegy modern Levelek Iris koszorújából-érzést kelt az olvasóban. A két kötet kétségkívül hasonló a témák sokfélesége és a publikum elé lépő költő kiforrottsága tekintetében. A Fanyűvők Babits Régi szállodájának hátborzongató rejtélyében a lambéria alatt oszladozó hullán minden bizonnyal lakmározó férgek képét tágítja egyetemessé: „A tudat fényesre csiszolt deszkái alatt / fondorlatos férgek masíroznak.”, a Nyárvégi Babits Esti kérdésének újrafogalmazása, a „csermelyként csörgedező örök idő” formába öntésének kísérlete, a Deus ex zsoltáros hangvétele pedig Jónás imájával rokonítható.

Taizs Gergő költészete mégis leginkább és elsősorban József Attila lírájának örököse. József Attila külvárosi, mai szemmel minden bizonnyal lakótelepi, nejlonszemétbe fulladó (Szélnek eresztve), kietlen, csillagközi magánya jelenik meg a versekben. A Taizs-versek többször előbukkanó, zárójeles, összefoglaló utolsó versszaka is az Óda kétségbeesett, rapszodikus mámorából kijózanodó Mellékdalának kései leszármazottja. Taizs számára meghatározó József Attila égbolt-szimbolikája: a rideg, elutasító csillagrácsok az Üvegidőben bolygóközi űrré tágulnak. Bolygók, égitestek, gravitáció, fizikai törvények vissza-visszatérő motívumok, amelyek egyaránt szolgálják a világ állapotának és az egyén szubjektív életérzésének plasztikus ábrázolását. A bezártság anatómiája felütésében a napfelkelte természetes vörösében a sebzett világ állapota elevenedik meg: „Precíz bemetszés az ég alján, / az átázott textúrából vörös / fény csöpög a tájra.”

Több remek vers nemcsak az egyértelmű utalások és motívumok szintjén – „Egyedül ülök a rakparton veled, / csavargatjuk ruhánkból a vizet” (A becsapódás morfológiája) –, vagy a gyönyörű metaforák által – „olajba mártott szivárványszag” (Köpönyeg) –, hanem a versekből kibomló Taizs-féle világlátás és világértelmezés szintjén is József Attila költészetének jelenkori utódja. Példaként a következő verseket sorolom, mint szinte egyértelmű bizonyítékokat: Szélnek eresztve, Köpönyeg, Bújik, A becsapódás morfológiája, A bezártság anatómiája, azonban az állítást az Üvegidő egészére nézve is igaznak tartom.

vizelés közbeni filozofálás

A súlyos, nehéz témák – elmúlás, bomlás, elválás, magány – mellett Taizs Gergő játékos lírikus is. Játszik a hagyománnyal, játszik a transzcendenciával, és élvezettel profanizálja az emelkedett fennköltséget. A kerti törpék jajgatása vizelés közbeni filozofálás – slicc le, slicc fel – a giccses kerti törpék (és a talán nem olyan giccses egyén) kozmikus magányáról az alapvetően ellenséges világban.

Az Üvegidő köteten belül négy ciklus különül el. A Mégsem szilárd ciklus a gomolygó, törékeny idő és a költészeti hagyomány felvonultatása, az Önmagába hömpölyög ars poeticák ciklusa, a Látszólag mozdulatlanul a reménytelen, esetleges szerelem és élet, valamint az elválás, elmúlás egysége, míg a Megfejti magát egyfajta kosztolányis Bús férfi panaszai, az emlékek, emlékezés, búcsúzás és búcsúztatás verseit tartalmazza.

Az Üvegidő cikluscímeinek összeolvasása a záró négysoros, címadó Üvegidő vers corpusát teszi ki:

Mégsem sziklaszilárd:
önmagába hömpölyög.
Látszólag mozdulatlanul
megfejti magát.

A kötet címadó és záróverse, az Üvegidő és a beköszöntő költemény, az Időöntöde gondolatilag és a motívumok szintjén is összetartozik, a kagylóhéj bezárul, kész az idő egésze, a kéz a rohanó habok után kap, és tenyerén megmarad pár buborék: miniatűr végtelen.

Taizs Gergő játékossága játékra hív, zárásként rendhagyó módon verssel köszöntöm a költőt.

Hommage á Taizs Gergő

Mint alvadt vérdarabok
úgy hullanak eléd a bolygóközi
csöndek, pördülnek, csattognak,
forognak a hiányok, pattog a tér,
mint halom hasított fa, reped az idő,
a tükörből rám köszönt a magány.

kép | shutterstock.com

Taizs Gergő | Üvegidő