Levendel Júlia

IDŐT IDŐVEL VÁLTOGAT

2007 szeptember

IDŐT IDŐVEL VÁLTOGAT

Ahogy felriadok, és aztán állok az ablak előtt, a teleholddal szemközt, légszomjtól, izomgörcstől, nevenincs szorításoktól gyötrötten, ahogy sebzett állatként magamban vonyítok a Holdra, és közben – alig éberen – mulatságosnak is érzem, hogy racionális magyarázatot adok: telehold, felriadás, efféle; belekapaszkodnék valami értelmesbe. Az értelem keresése. Halász Gábor életében megjelent egyetlen könyvének címe, s bár napok óta – a Hold még épp csak telni kezdett – arról képzelgek, hogyan gondolt Halász a munkaszolgálat utolsó hónapjaiban a fogságban sínylődő Kazinczyra, tudom, hogy ez más értelemkeresés. Olyannyira más, hogy már-már egészen felébredek, pedig a göcsörtös, csupa-ellentmondásból csomózott, tehát ugyancsak dudoros érzetek és képzetek ellenére egyszerre eltűnik bennem az idő-dimenzió, s mindjárt utána a tér is; minden síkba laposodik. Kétszáz évnél több idő s közel hatszáz kilométernyi távolság – Balftól (ahol Halász meghalt) Munkácsig (ahonnan Kazinczy szabadult) – meg a három, merőben különböző személyiség: Kazinczy, Halász és én: mintha egyetlen lapra, iskolai füzetből tépett lapra préselődtünk volna.

önvallomás-töredék

Halász Gábor Kazinczy halálának centenáriumára (1931-ben) írt esszéje is telis-tele van önvallomás-töredékkel. Szenvedélyes kitöréseit és kategorikus meghatározásait sohasem lágyítja, de szemérmesen újra meg újra elnyesi – persze ezzel egyszerre felerősíti a szöveg szenvedélyességét és szigorát (fegyelmezettségét?). „… ő az első és legtökéletesebb literátorunk”, veti papírra, s hogy „fogságát szintén irodalmárságának köszönheti… spielbergi börtönében a vaskos várfalaktól elválasztott fogolytársaival kopogás útján érintkezik. Egy ízben hajnaltól délig kopogtat, fölfedeztetésről, büntetésről, mindenről megfeledkezve, egy értekezést – a lélek halhatatlanságáról. Amikor 2387 nap után, ahogy fogsága idejét preciőzködőn jelezni szokta, kiszabadul, első levelében Kis Jánoshoz alig pár szóval érinti szenvedéseit, s nyomban az egyedül lényeges irodalmi témára tér… szenvedéseinek az emléke szinte nyomtalanul pereg le szelleméről és érzelmeiről… irodalmi emlékké enyhül a megrázkódtatás”. Nekem úgy tűnik, Halász Gábor még Kazinczynál is tökéletesebb literátor volt. Olvasom, hogy óbudai szoba-konyhás, komfort nélküli lakásában (ahol a legközelebbi barátok sem jártak, de akkor hogyan terjedt és maradt meg a legenda?) a szoba közepén íróasztal állt, körbefutó könyvespolcok voltak, és két szobor is, „a két háziisten”: Voltaire és Kazinczy.
Nyilván két mellszobor (vette? hogyan jutott hozzájuk? minden esetlegesség nélkül tette maga elé éppen ezt a kettőt?), amilyennel az intellektuális-felvilágosult arisztokraták és nagypolgárok díszítik kastélyaikat-palotáikat – filmekben, kivált krimikben láttam is effélét –, de a társaságot-társakat sohasem fogadó, igénytelen lakásban ez a furcsán zárkózott, magányba húzódó és közben rendkívül barátságos, társasági fiatalember miért akart nap nap után szembesülni a többszörösen eszménnyé szublimált írófejedelmekkel? Olyan irodalmi hírességekkel, akik saját magukat programszerűen eszményítették, akikről szobrot mintáztak-sokszorosítottak (méghozzá mellszobrot!) – miért kellett Halásznak (kényszeresen?) emlékeztetni magát önnön irodalmiságára? Hogy még gyötrelmesebb legyen világidegensége? A Voltaire-szobor vélhetően a jól ismert Houdon-mű – de a Kazinczy? Kénytelen vagyok képzeletben önkényeskedni: Ferenczy Istvánét választom, mert az jobb, izgalmasabb, mint a hasonló méretű, ismeretlentől származó, kétszer égetett porcelán; az utóbbi, talán a szobor anyaga miatt is, teltebb-nyugodtabb arcot mutat, és lehetetlen, hogy ’45 elején, Balfon, félig fagyottan, már az éhhalál küszöbén ez a zsinóros ruhás, nyakkendős porcelán-professzor hadonászott előtte. Mert hadonászott – a szobor nemcsak megmozdult, beszélt, de az eredendően válltól csonkolt mű karokat növesztett, a keskeny, hosszúkás kézfej a szeme előtt táncolt – Ki hitte volna, hogy e töredékeny testtel mindazt ki fogom állani? hogy az életerő bennem meggyőzi a skorbutot és azt a mephiticus [1] pincegőzt? hogy… hogy… hogy példátlan szenvedésimet ily nyugodt elmével tűröm? –; nem tudott válaszolni, de a szobor, s csak a Ferenczy-féle lehetett, vékony arc, erős szemöldökcsont alatt mélyből tekintő szempár, finom arcél, kopaszodással is növelt homlok, s a bizonyára erős fejfájásokat okozó, halántéknál dudorodó-feszülő ér, a roppant akaraterő és figyelem jelképe is – otthon alacsony, kerek talapzaton állt –, a penge-száj tátog, mintha mesterségesen lélegeztetné.

Lélegeztess.

ízlést formálni

Abban a centenáriumi esszében (harmincévesen írta) „szektárius hajlandóság”-ot és hiúságot olvas Kazinczy fejére, „csak a vezérkedés enyhe szédületében érzi jól magát” – de hát közben félreérthetetlenül, már-már illetlenül azonosult vele, „legfőbb érdeme, hogy diktátorkodni akart, és az ő meg a korabeli irodalom dicsősége, hogy tudott diktátor lenni… hibái is termékenyek voltak: képessé tették őt a szerepére”. De nem is az efféle passzusokban – ebben éppen nincs azonosulás, sőt, inkább csak keserű különbözés: más vezérkedni, mint ízlést formálni, amire ő vágyott, s talán alkalmas is lett volna; nem tudott ízlést formálni. Semmit se tudott. Kinek fontos, amit csinált? Semmi az. Különben az ízlésformálás meg az irodalmi vezér-szerep nem is egészen más, csak az előbbi korszerűbbnek hat. Évekkel ezelőtt, még fél esztendővel ezelőtt is úgy hitte, korszerűbb.

Annyira azért nem tűnhet el bennem, körülöttem az idő-dimenzió, hogy ne tudjam: ízlésformálásról, irodalmi vezérkedésről, önértékről már nem lehettek összefüggő gondolatai, mikor mozdulni látta, és beszélni hallotta a szobrot. S persze annyira sem nyomódhat egymásba idő és idő, hogy ne érzékeljem: mára az „ízlésformálás” értelmezhetetlen eszme, avítt furcsaság – de vissza az azonosuláshoz, vissza az értelem telt formáihoz! Az esszé elején Kazinczy szépség-szenvedélyéről meg olvasói rajongásáról ír, hogy „a leghálásabb publikum”, ugyanakkor „nyűgös kritikus”, ez valóban adalék az önportréhoz.
S az is, hogy mások munkájában gyönyörködni csábítóbb, mint eredetit alkotni, a létrejött remekművek „a birtoklás élvezetét nyújtják az alkotás gyötrelme helyett”. Igaz, siet hozzátenni, hogy Kazinczyban van ellenállókészség, „a tollat nem hagyja, még ha rozsdával vagy vérrel kell is írnia”. Ellenállóképesség Halászban is van – amikor a 701/304. kisegítő munkásszázadban 1944 nyarán Pesten dolgozik (a Lehel úti élelmiszerraktárban már Szerb Antallal és Sárközi Györggyel), egyik Nemes Nagy Ágnesnek írt levelében megemlíti, hogy „alig van időnk evésre és tisztálkodásra; Shakespeare-m is pihen, amit nagyképűen, de mégis szenvedéllyel magammal hoztam”[2], és ugyanennek a levélnek a vége: „Iparkodom majd békebeli színvonalon maradni, nehogy csalódjon bennem, bár ez az élet erősen hülyít”. Hülyülés ellen is jó volt verseket mormolni; olvasom, hogy Szerb még ’44 szilveszterén előadást tartott nekik a szálláshelyül szolgáló nyitott pajtában – így mesélte egy túlélő bajtárs. Állítólag Halász Balfra is vitte Shakespeare-jét, és Szerb a Száz verset, benne a latinul és a szeretett tanár, Sík Sándor fordításában magyarul is sokat mondogatott Szent Ambrus-himnusszal. „Világ teremtő mestere, / Ki úr vagy éjen és napon, / Időt idővel váltogatsz, / S nincs műveidben unalom”… Et temporum das tempora… et temporum das tempora… et temporum… et temporum… Így volt-e?

a családi legenda

Mióta senkit sem kérdezhetek, mert nincs senki, aki válaszolhatna afféle igazán egyszerű tényeket illetően, mint hogy a huszonkét évesen Auschwitzba hurcolt és megölt nagynéném mit csinált az iskolai évek és a deportálás között, vagy a még fiatalabb, ugyancsak Auschwitzban meghalt nagynénémnek volt-e szerelme; hogy hol, kitől, hány éves korától tanult hegedülni Auschwitzban elgázosított nagyapám, aki hat és fél hónapra, már apja halála után született, s olyannyira nem tartotta életképesnek a bába, hogy nem is anyakönyvezték – de ő például tanár nélkül tanult-e németül, angolul, franciául, latinul, görögül, szanszkritül?… Oroszul az első világháború idején, a fogságban tanult meg valamennyire, erre emlékszem, legalábbis így szólt a családi legenda – de honnan tudhatnám, melyik pályaudvarról indult a munkaszolgálatosokat Borba szállító vonat apámmal? Mesélte, és aztán sokszor láttam magam előtt a jelenetet, hogy húga sírva bevallotta, úgy érzi, nem látják többé egymást – apám nem tér vissza; a saját bevagonírozását ’43 kora nyarán még nem sejthette és integetve futott, futott az állomásról kigördülő vonat mellett. – De melyik állomás volt az? Mióta ezekre senki nem felelhet nekem, minden talány külön-külön nyugtalanítóan fontos. A sehonnan meg nem tudható adatok – a hiányuk – a legnyugtalanítóbbak. Mulasztásaimmá nőttek-kövültek, és hiába nem akarom mentségként használni a történetek bizonytalanságát, mégis gyanakvóbb vagyok minden emlékezéssel. Szerb Antalné ’59-ben publikált írásában például tanúk segítségével rekonstruálja, utoljára hogyan próbálták megmenteni férjét a barátok-tisztelők. „Két fiatal katonatiszt, Görgey Guido és Tassy Jenő katonai kocsin, hamisított nyílt paranccsal utazott érte Balfra. Kiadták őt, de nem indultak el rögtön, mert Szerb Antal hosszan alkudott Sárközi és Halász Gábor hazaviteléért. Nem akart nélkülük indulni. Túl sok időt töltöttek el ezzel a tárgyalással. A német őrség felfigyelt, újból átvizsgálták a papírokat, s kiderült a hamisítás. A kocsi nélküle indult vissza, és őt iszonyúan megverték”. Görgey Guido viszont egy ’81-es rádiónyilatkozatban csak a pesti szöktetési kísérletre emlékezik, Szerbet akarták kihozni, de ő – ebben a történetvariációban is – bizonytalankodik, s végül barátai jelenlétében elutasítja a kockázatos ajánlatot, mondván, hogy „eddig sohasem követett el törvénysértést”. Görgey épp csak sejteti – vagy ezt is én hallom bele a szövegébe? –, hogy Szerb Antal bizalmatlan volt vele, de az egykori katonatiszt becsületes kétségeit másfelé futtatja ki: elmulasztotta-e, hogy erőszakkal mentse meg csodált íróját, „az őgyelgő katonák füle hallatára ráparancsolnék, hogy üljön föl mögém, és egyszerűen akarata ellenére kivinném. De visszariadtam a felelősségtől: mi lenne, ha a kapunál baj volna, ha légitámadásban meghalna, ha a kórházban árulás történik, és a németek összeszedik őket. Így talán megmenekülnek. Rizikó mindenütt van, és ki vagyok én, hogy döntsek az ő élete vagy halála kérdésében?
Fölálltam és elbúcsúztam tőlük. Ha valaki közülük azt mondja nekem, hogy Szerb Antal helyett eljön velem, biztosan elvittem volna”. Tassy Jenő meg azt mondta el, hogy november végén, miután a munkásszázadot elindították Ausztria felé, ők ketten Görgeyvel, a szöktetéshez szükséges hamis papírokkal és jól kidolgozott tervvel elindultak megkeresni a századot, ám kétórai vezetés után a sűrűsödő bombatámadások miatt vissza kellett fordulniuk Budapestre. Fertőrákosra, majd Balfra ők sohasem jutottak el. A megmaradt tárgyszerű dokumentumok ismeretében is csak találgatni lehet – Szerb utolsó, feleségéhez jutó levele december 16-ára dátumozott. „Édeseim, végtelenül szomorú vagyok; nemcsak tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg. Általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét is van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk és szeressétek szerencsétlen Tónitokat” – mit jelent a nem sikerült terv, a meg nem kapott csomag? Az ember rettentő erővel igyekszik rendet tartani képzetei és ismeretei kusza sűrűségében; újra meg újra figyelmeztetem magam, mi a képzelt, az esetleges, a biztosan megtörtént. Hogy a Kazinczy-szobor hadonászik és magyaráz a haldokló Halász Gábornak, képzelet. A Szent Ambrus-himnusz idézése – Et temporum das tempora… – lehetséges. A „triumvirátus” halála ott Balfon biztos bekövetkezett, és majdnem biztos, hogy Sárközi meg Halász látta, mikor a nyilas suhancok halálra verték Szerbet.

önironikus és büszkélkedő

A munkácsi várban raboskodó Kazinczynak egész kis könyvtára lehetett. Ott már engedték. A szigorú cenzúrán – s persze, mint minden cenzúra, buta és logikátlan volt – a nyolckötetes Plutarkhosz is átment – Sokat tett a Plutarch héroszainak emlékezete –, amit aztán vagy hetven más könyvvel az oda kerülendő s ott hagyott rabok mulattatására hagyott a börtönben – anélkül, hogy nagylelkű adakozónak érezte volna magát. A valódi „etetésről”, éhes rabtársai megsegítéséről egészen másként, főleg nem mellékesen ír a Fogságom naplójábanHosszú párbeszédekkel kerekít egész kis fejezetet, egyszerre önironikus és büszkélkedőaz egykori tettel. Én, Úza, Szmetanovics, a hosszú útban, július elsője óta augusztus 25-dikéig [3], egy kis becsületes rühöt kapánk; szerencsénkre a szárait, nem a csörgőt. Úza és Szmetanovics hamar kitisztúlának, de engem fürdettek a szobámba, kenőcsöket adtak, és minden egyebet, és még sem tisztúlhaték ki. Orvost kelle hozatnom Ungvárról. – A balfi táborban is volt orvos, a felszabadulás után Szerb Klárinak elmondta: akkor, ott úgy látta, már nem segíthet semmi Szerben. És amikor ’44 októberében a Borból indított erőltetett menetet a Pandúr-szigetnél az SS átadta a magyar keretnek, az egyik fogoly diftériás lett. Miért nem lőtték le, rejtély. Lőttek, kínoztak, hajtottak veszettül, magyarok és németek, előtte és utána is, csak pár nappal korábban volt a cservenkai tömegmészárlás, és minél testközelibb lett a náci összeomlás, ahogy közeledtek az oroszok, annál kegyetlenebbül és eszelősebben gyilkoltak. Miért gyilkoltak még ’45 elején is Balfon, Hidegségben, Fertőrákoson? Miért lőtték le a járóképteleneket a nyugati határhoz közel? Miért nem hagyták legalább sorsukra őket? Kőszegen, ahol Budapest kiürítése után a Szálasi-kormány berendezkedett, a fejveszetten menekülő nyilasok ’45. március 23-án – aznap lettem egyesztendős, és szüleimmel, nagyanyámmal mi már a felszabadult Szegeden voltunk, már normálisan kaptam enni, s bár alig voltam több öt kilónál, remélni lehetett, hogy megmaradok – nos, Kőszegen aznap még 95 alig élő, csontsovány munkaszolgálatost „betereltek egy barakkba, kívülről elreteszelték a bejáratot, és három német különítmény, amely erre volt rendszeresítve, gázt bocsátott be”[4]. De akkor hogyhogy engedték, hogy azt a diftériást apám – mint afféle felcser – meg az egyik katona a bajai kórházba vigye? Rejtély. Az orvos tekintete összevillant apáméval, „ha maga volt a beteg mellett, maga is itt marad megfigyelésre”, kiáltotta ellentmondást nem tűrően. Ottmaradt. Megszabadult. – Ez a börtönbe hívatott ungvári doktor felismerte Kazinczyt, s legelőbb is elrendelte, hogy nyissák ki ablakát, a külső ajtót, és a belsőnek fiókját, hogy szobámban tisztább levegő legyen. És hát mire jó az a kis becsületes rüh?!
Kazinczy felfedezi, hogy ha nagyon ügyesen préseli magát, átnyomakodhat a kukucskáló lyukon, melyen a profósz italunkat szokta beadni, mikor az ajtót megnyitni restelkedék. A lyuk szűk volt, s magosan álla a küszöb felett. Ha rosszul esem ki rajta, nyakamat szeghetem, vagy karomat törhetem. – De aki nem mer, nem nyer. Vállam ki nem fére a lyukon. Ingre vetkezém, s kifére. De el is akadék csípőmön. Egyiket ott diagonális intézetben feljebb emelém, s fejjel esém ki a küszöbre, sérelem nélkül. Sorba járám társaimat… A terepszemlét követően meggyőzi a foglárt, hogy farkaséhség szállta meg, s minthogy otthonról pénzt-csomagot kaphatott (és a foglár felesége, bizonyára jó pénzért, főzött rá), sülttel és csokoládéval, sonkával és süteménnyel eteti rabtársait – míg le nem bukik. De éppen akkor bukik le, mikor szabadulásáról értesítik. A commendánsnak térdre borulva esküdözik, hogy senki sem tud és nem is fog tudni kibújásairól. A jókhoz csatlani magamat! – ez vala nékem eleitől fogva leghevesebb vágyódásom – és Kazinczy olyan visszafogott-fegyelmezett öntudattal, biztos szempontok szerint keresi a jók társaságát, oly makacs az elveiben, hogy eleve és összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye eligazodni, rátalálni a keresettre, mint másfél száz évvel később élt és szenvedett írótársainak. Csakhogy amit Kazinczy fogságáról tudunk, azt jobbára az ő negyed évszázaddal későbbi, s akkor sem publikálásra szánt, mert nem szánhatott, csak titkos megőrzésre átadott, és művé formált, a sűrítéssel, hangsúlyozással némiképp regényesített emlékezéséből tudjuk. A Fogságom naplója a kor legemelkedettebb ízléseszményét meg etikáját követő alkotás, de éppen ezért sehol sem érzékelteti a szenvedést – még pontosabban: az ember okozta szenvedést: ütlegelést, kínzást, éheztetést, a különböző agyafúrt megalázásokat. Nemcsak a szemérem és a szépérzék miatt: paradox módon a szenvedés alig-alig egyeztethető a hősiességgel. A szenvedés rút, groteszk, abszurd, bajosan fér meg a katarzissal járó hősiességgel. Jellemző, hogy az emlékirat legszebb, legtökéletesebbre csiszolt részlete – a vérmezői kivégzések leírása – elmondások, legendák (?) alapján íródott – majdnem, mint az én balfi képzelgésem. Kazinczy 1795 májusában még Budán raboskodik – egyébként őt is halálra ítélik s az emberségesebb tót foglártól suttogva kérdezi, mi dolog, hogy az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze. És megkapja a lakonikus választ: Us su precs (Már oda vannak)… Az az öt… A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf. A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczyt, ki viceispán vala Szerém vármegyében; a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép ifjú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke, s liliomfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nem igen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrayt, kinek arcát és egyik szemét a himlő elrontotta. De hogy Zsigray oly gyenge volt, a katonáknak kellett emelni, vinni, hogy Szentmarjay hangosan fütyülte a Marseillaise-t, hogy Laczkovics nem akart gyónni és Hajnóczy bámulatos nyugalommal és méltósággal viselkedett, és a lefejezés – A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics… ájúlva dőlt el – mindez történetmondás, s mint ilyen, eleve elemelt, stilizált. A történetmondó, akár résztvevője volt az eseményeknek, akár nem, akár közelebbről figyelte a történéseket, akár időben-térben távolabbról, akár volt közvetítője, akár nem, alig egy-kettő, vagy sok, egymással vitázó tanúk serege, az elbeszélés, minden elbeszélés mintha magaslatról hangzana. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban. Nekem a négy mondat a magyar irodalom legszebb részletei közé tartozik, s szent meggyőződésem, hogy a balfi pajtában, ahová beesett a hó, a munkaszolgálatosoknak nem volt téli ruhájuk, nem volt takarójuk, azon az „átkozott hely”-en ezt is felemlegették, mint a Szent Ambrus-himnuszt. De tudták, ahogy én is tudom, hogy ez irodalom. Elemelt és stilizált. Különös: ahhoz, hogy az ember embernek érezhesse magát, szükség van rá.

Úgy hírlik – például Morus Tamás a Towerben, halálára várva írt erről –, hogy az ördög legveszedelmesebben nem éjszaka, hanem éppenséggel nappal, délben kísért. Ez a demonium meridianum nem szörnyekkel, nem rettegtető jelenésekkel, soha nem éjszakai szorongásokkal operál, látszólag semmi köze sincs a kusza-sötét erőkhöz. A déli ördög józan. Az értelemre hat. Érvekkel csalogatna el a mindenkori jóktól a mindenkori rosszakhoz, vagy elhitetné, és legtöbbször sikeresen el is hiteti, hogy nincs Jó és Rossz – csacskaság, megmosolyognivaló ábránd a jókhoz csatlani; illendő is ezen mosolyogni –; nincs megkérdőjelezhetetlen Igaz, s ugyanígy megkérdőjelezhetetlen Hamis se, mert csak átmenet van, a sárszerű létmassza majdnem folyékony.

demonium meridianum

Amikor – szerintem – Halász Gábor Balfon mozdulni látta az óbudai lakásban hagyott Kazinczy-szobrot, nem a déli ördög kísértette. Nem volt már ott kísértés, semmiféle további ördög, csak a pőre, hősietlen szenvedés maradt. De erősen hiszem, hogy „békebeli színvonalán” sem igen akadt dolga azzal a déli ördöggel, ahogy nekem se – sok-sok sikeresen megkísértettet láttunk, bizonyára ő is; én szörnyen sokat, többet nála, mert hosszabb ideje élek és látok, de az idő, amely rendszerint azért tartja önnön kiterjedését és súlyát, éppen az időben sűrűsödő tapasztalok birtokában – vagy nyomásuk alatt? – vélem, hogy az esze miatt Gyémántfúrónak becézett Halász Gábor értelem-kötöttsége jóval erősebb volt, semhogy az értelem álcáival kecsegtető demonium meridianum akár szempillantásra megkaparintsa a lelkét. „A világ értelmetlen káosz, ha nem lépünk rendező elvekkel elébe… Nincsen szabadság megkötöttség nélkül”, vitatkozott Babitscsal – s az efféle mondatok, félmondatok nem csupán rögzített gondolatok – spirituálisak ugyan, mégis anyagi törvények szerint épülnek a testbe. Beépültek az ő kicsit bazedovos gombszemébe, vékony törzsébe, Kazinczyéhoz hasonló, keskeny szájába, hegyes orrába. „Az író igazi hatása – írta a Kazinczy-évfordulóra kiadott antológia kapcsán –, bármilyen távoli időben élt is, hogy személyes ismerősömmé válik, akinek eredményeit, jó helyeit, stílusának egy-egy fordulatát jóleső emlékezéssel tartom számon, a barát elnézésével és követelődzésével lépek vele szembe, az olvasással magamnak sajátítom ki”. Ezzel az idézettel, napnál világosabb, magamhoz húzom – „kisajátítani” nem akarnám –, rokon-érzeteinkre hivatkozom, még akkor is, ha a baráti biccentéssel együtt megsokasodik a már amúgy is rengeteg tudhatatlan. Hiszen még abban sem lehetek biztos, hogyan jutottak Halász Gáborék Budapestről Balfra. Braham könyvéből tudom, hogy ’44 október 23-án „Veesenmayer örömmel tájékoztatta főnökeit, sikerült rábeszélnie Szálasit, hogy engedélyezze 25 000 egészséges zsidó átadását ‘a birodalomban végzendő munkára fél évig’”. Becslések szerint aztán 50 000 munkaszolgálatost indítottak Ausztria felé – egy részüket gyalog hajtották a hírhedt halálmenetekben; a több mint 200 kilométeres utat 7-8 nap alatt tették meg, már aki megtette, útközben összesen 3-4 alkalommal kaptak híg levest. És voltak, akiket a józsefvárosi pályaudvaron bevagoníroztak, vagyis az Auschwitzba tartó szerelvényekhez hasonló kocsikba zsúfoltak. Szerb Antalné szerint férje és a barátok „zárt vagonokban, több napig élelem, víz nélkül” voltak. Ő rögzíti azt is, hogy előbb átment a vonat Ausztriába, majd visszairányították a szállítmányt a határszélre. Feltételezhető hát, hogy őket bevagonírozták – de akkor a két mentésre elszánt katonatiszt, Görgey és Tassy mit keresett az országúton? Beszereztek valódi, bizalmat erősítő baráti levelet és álparancsot igazoló papírt, megszervezték a szabadítás részleteit, de nem tudták, mit határozott a magyar királyi honvédelmi miniszter ’44 novemberében a 701/304-es századról?

És akkor az sem felderíthető már, milyen elszámolást, számlázást vagy természetbeni juttatást tartott méltányosnak a Harmadik Birodalom a munkaszolgálatos zsidók megsemmisítéséért. Kazinczy esete annak idején pénzügyileg is lényegesen egyszerűbb volt. Hat és fél évi raboskodását követően a kincstár előbb küldött neki – személy szerint neki – egy 1068 forint 50 krajcárt kitevő számlát, majd nyilván valami revízió nyomán újraszámolták, mégis, igazán, mennyibe került rabságban tartani, így aztán kapott még egy 496 forint 4 krajcár végösszegű pótszámlát. Hannah Arendt Eichmann-könyvéből is tudható, hogy a megszállt országokkal a németek „a zsidókérdés megoldásában nyújtott segítségük fejében… csupán a deportálás és megsemmisítés költségeit fizettették ki… a fizetőképességtől függően, országonként eltérően… a szlovákoknak 300-500, a horvátoknak csak 30, a franciáknak 700, a belgáknak 250 birodalmi márkát kellett fizetniük minden egyes zsidó után… Magyarországtól a németek természetbeni javakat kértek – élelmiszer-szállítmányokat a birodalomba, olyan mennyiségben, amennyit a deportált zsidók állítólag elfogyasztottak’”[5]. De lehet, hogy a 701/304-es munkásszázadbeliekkel semmiképp sem számolhattak úgy, mint a költségigényes Auschwitzba deportáltakkal.

állampolgárokat bérbeadnak

Úgy emlékszem, a hetvenes évek elején – egy-két korábban épp csak felvetődött-ajánlott lehetőség után – apám valami űrlapot is kapott, amin jóvátételt igényelhetett – talán nem is egész munkaszolgálatos idejére, csak a bori rézbányában végzett munkájáért. Jugoszlávia kapitulációját követően a németek azonnal lecsaptak a bánya kiaknázási jogára, mert a német hadiipar rézszükségletének felét innen fedezték. A Siemens cég, s még nagyobb arányban Albert Speer építkezési vállalata, az Organisation Todt (OT) érdekeltsége lett a bánya, és Speer legközelebbi munkatársa javasolta, hogy magyar zsidó munkaszolgálatosokkal végeztessék a kitermelést. ’43-ban ez még jogilag azt jelentette, hogy magyar állampolgárokat bérbeadnak. A honvédelmi miniszter lemondatása és egyéb akadályok elhárítása után ’43. július 2-án kelt az a megállapodás, amelynek értelmében július 15-ig 3000 munkást visznek a helyszínre; elvégzett munkájukért a németek havi 100 tonna rézércet adnak Magyarországnak olyan minőségben, hogy 30 százalékban tartalmazzon magyar öntödékben is használható rezet. A megállapodás további kontingenssel is kecsegtetett: „a magyar honvédelmi minisztérium további zsidó munkaerőt bocsát az OT rendelkezésére, amennyiben a Harmadik Birodalom ellátási minisztériuma pótlólagos rézszállítmányokat helyez kilátásba”. Az egyik rendelkezés arról is szólt, hogy a munkaszolgálatosoknak a tervezett indulás előtt két nappal jelentkezniük kell szolgálattételre, s hogy a jelentkezés előtt rövid szabadságot kapjanak a legszükségesebb ruhaneműk összeszedésére. A dátumok nekem megint nem stimmeltek: ha a megállapodást július 2-án írták alá, hogyan lehetséges, hogy 23 esztendős, két éve nős és két éve Kárpátalján munkaszolgálatra vitt apám június 24-re kapta azt a bizonyos „rövid szabadságot”. Márpedig akkorra kapta. Akkor nemzett engem. A válasz azonban itt gyors és egyértelmű: a magyar honvédelmi minisztérium készségét bizonyítandó nem várta meg az aláírást – voltak, akik már június 15-én Borba érkeztek. Aztán, vagy harminc évvel később, apám a kitöltendő űrlap fölé hajolt, tollhegye még nem is érintette a papírt, amikor azt mondtam neki: a magam részéről jobb szeretném, ha mellőzné ezt a jóvátételi kérelmet (nem így mondtam, rövidebben és közönségesebben, de hát mindegy), éreztem, jól jött odavetett megjegyzésem, ő is erre hajlott, mégis furcsa felcsattanással felelt: „én ott tényleg dolgoztam”. Tudom. És ebben maradtunk. Nem gondolom, hogy a déli ördög kísértett akkor, eszemben sincs megítélni a jóvátételt, kárpótlást, az ilyen-olyan juttatást igénylőket. Szeretném, ha véleményem sem lenne, főként nem általánosságban a különféle kártalanításokról és kárpótlásokról, de nagyon nem bánom, hogy kitöltetlen maradt az űrlap.

Borban tehát „termelőmunkát” végeztettek a minden emberi jogtól foszlottakkal – hogy ez jövedelmező volt-e a Harmadik Birodalomnak, és ha igen, mennyire, bizonyára vitatható.
Gyanítom, hogy még ott is erősebb motiváció volt a kegyetlenség kiélése – a közvetlen parancsnokok, a német munkavezetők és a magyar keret körében mindenképpen –, mint a közgazdasági érdek; a tőkés profitéhséget nem ismerték. Kazinczyt és a többi jakobinus elítéltet nem dolgoztatták. Az államrend és a császár ellen szövetkezők minden ideológia nélkül méltó büntetésüket töltötték különböző börtönökben, s amikor kegyelemmel szabadultak, illő hálanyilvánítással tartoztak a bécsi udvarnak. Munkácson se dolgozott Kazinczy, holott a hely neve Anonymus szerint munkát jelent (a hét vezér, fáradságos munkával kelt át a Vereckei-hágón, s itt pihentek meg), más legenda úgy tartja, hogy a múka (szenvedés) szláv szóból ered az elnevezés, mert a vár megépítése, a kövek felhordása sok szenvedéssel járt. De tény, hogy Kazinczyt hat és fél esztendeig eltartotta a kincstár anélkül, hogy ő valamilyen tevékenységgel ellentételezte volna. És Balfon? A ’44 őszén munkára átadott egészséges zsidókkal nyilvánvalóan nem volt már kizsákmányolási terve a náci és nyilas vezetésnek. Halászékat elvileg sáncmunkára vitték. Szerb Antalné azt írja: „Láttam a ’sáncot’. Szánalmas és sírnivaló volt méreteiben. Éhenhalók, szerszámhoz nem szokott, majd később elfagyott kezek munkája, amivel a németek a Vörös Hadsereget vélték megállítani. Mai napig meggyőződésem, hogy munkájuknak egyetlen célja, értelme volt: a halálraítéltek megsemmisítése fagy és éhség által. Mert a sáncot egy gyermek átléphette, s legföljebb tömegsírnak volt alkalmas, de nem egy hatalmas hadsereg feltartására.”

utolsó nagy műve

1943 nyarán Halászt is behívták munkaszolgálatra, de akkor a Széchényi Könyvtár főigazgatójának még sikerült felmentetni. ’44. március 20-ára, Kossuth halálának 50. évfordulójára emlékkiállítást rendezett a könyvtárban, és előadást írt a rádiónak. A kiállítás megnyitása a németek bevonulása miatt elmaradt, viszont az előadást, bár a rádió épületét már elfoglalták a németek, viaszlemezre vették. Adásba persze nem került, és a lemez is, gondolom, megsemmisült. Balfon nem tudhatta, hogy utolsó nagy műve, amelyet közvetlenül a júliusi, immár visszavonhatatlan behívás meg könyvtári menesztése előtt fejezett be – nem, nem tudhatta, hogy a 19. század eszméiről szóló négyszázoldalas, óriási jegyzetapparátussal ellátott esszé-antológia kézirata is megsemmisült. Nem azért ítélkezett saját munkájáról olyan végletes negativitással. Nem lehetett ott már konkrétumok, tények alapján ítélkezni. Szerb Antal halálra verése tény volt. Tény. És látta.

Egy esztendővel előbb volt, hogy a Zeneakadémián Bartók 6. vonósnégyesét hallotta. Állítólag utána nem tudott hazamenni, egész éjszaka bolyongott; az ő zenéje ez, maradéktalanul az övé, mondogatta. De zenéről talán nem is beszéltek Balfon. Csak irodalomról. Kazinczyról, Bessenyeiről, Shakespeare-ről, a Szent Ambrus-himnuszt fordító Sík Sándorról, meg persze Babitsról, József Attiláról.

Amikor nyáron összekerültek a Hungária körúti kaszárnyává alakított iskolában, talán még röhögtek is. Szerb Antal legkedvesebb barátja, esküvői tanúja volt Halász – ha együtt lehetnek, ha szót válthatnak, ha „békebeli színvonalon” maradhatnak, a jövő még nyitott. Szerb akkori, feleségének írott leveléből: „Nagyon sokat kínlódom azon, hogy fantasztikusan utálom a bajtársaimat… akik a fejük búbjáig rosszhiszeműséggel vannak tele és mást mint keserű gorombaságot mondani nem tudnak. Gábor ittléte persze nagyon sokat segít, de ő is többnyire fáradt és deprimált és természetesen még kevesebbet beszél, mint civilben. Amellett még nálam is ügyetlenebb és vigyáznom kell rá, igaz, ez jólesik”.

Látták, hogy verik. Szerb talán már nem volt magánál. De ők látták.

Persze az egész élet szakadatlan tanúskodás, és semmi sincs – érthető –, amivel az emberek többsége annyit veszkődne, mint a tanúskodás negligálásával. Az éppen látható láthatatlanná nyilvánításával. Mert a régen és még régebben történtek átszínezhetők, elemelhetők – ó, sokféleképp kezelhetők. De ami most van? S előttem.

[1] dögletes, mocsárgázas
[2] A Franklin Kiadó nagy Shakespeare-kiadását készítette elő, összevetette a fordításokat az eredetivel.
[3] Kufsteinből vitték Munkácsra
[4] Randolph L. Braham: A magyar holocaust, Gondolat, 1988. I. köt. 278. o.
[5] Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben, Osiris, 2000. 165. o.