Méhes Károly

IDŐ. TÖLTÉS

2005 augusztus

IDŐ. TÖLTÉS

Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén.

Pityu, a vejem, szegény, három éve nem kap semmi munkát. Ha én nem lennék, kiadhatná a hátsó traktust, elmegy egy kis garzonnak. Huszonötöt tejelne az albérlő, mondta a lányomnak az este is. És a mama?, vele mit csinálunk?, kérdezte a lányom. A mama, a mama, a mama!, felelte Pityu, és megint megbizonyosodtam róla, hogy suttogva is lehet üvölteni. Hát meddig akar élni a mama? Terike erre nem válaszolt. Valami koppant. Nem tudom, mi lehetett az.

Elalszom, álmodom. Azt hiszem, hogy álmodom, holott nem, csak emlékezem. Már minden megtörtént. Vagy mégsem? Nem tudom, mit higgyek.

mütyür rugók, bovdenek

Hollander Emőke három évvel volt idősebb nálam, ez gyerekkorban pontosan egy fényévnyi különbség. Papa jóban volt Hollander bácsival, mindketten büszke motorkerékpár-tulajdonosnak mondhatták magukat. Vagyis, fájdalom, két alig használható, állandóan lerobbanó motorról volt szó, ezért kettejük szövetsége – a papa lévén könyvelő, Hollander bácsi trafikos – alapvetően kimerült a motoralkatrészek csere-beréjében, illetve tán még hasznosabb volt az információáramlás, mit hol lehet beszerezni, mütyür rugók, bovdenek, csavarok fellelhetési helyéről értekeztek komoly ábrázattal.

Hollander Emőke jutalmul mindig azt kapta, hogy felülhetett a motor hátsó ülésére, elporzottak a hosszú Vágány utcán, hogy aztán néha csak este térjenek vissza, gyalogszerrel, mert hogy tolták a motort.

Hollander Emőkéről a papa és mama azt mondták otthon: helyes kislány, csak „egzaltált”. Erre a szóra én fenemód irigykedtem, hiszen Emőke csodásan táncolt és énekelt, minden biztatás nélkül, szinte csak magának, és látszott, hogy jólesik neki. Arra vágytam, hogy bárcsak egzaltált lennék, akkor sokkal sikkesebb volna a mozgásom, az énekhangomról nem is szólva, ami úgy közelített az ideálishoz, mint a varjúé a feketerigóéhoz. Ja, igen, még valami: Hollander Emőke csodaszép volt. Ezt kivétel nélkül mindenki elismerte, hogy tisztára Judy Garland, ahogy Vétekné, az özvegy nyakkendőkészítő magyarázta, és fejcsóválva még hozzátette, nem érti, hogyhogy épp egy trafikos lánya lesz a magyar Judy Garland.

mehes2 0909

oakenroad, flickr.com

Egy szeptemberi éjjel azt álmodtam, hogy én is úgy nézek ki, mint Judy Garland, és a Vágány utca lakói teljes álmélkodásban mutogatnak rám mindenfelől, és azt hajtogatják, hogy jé, tisztára, mint a Hollander Emőke. Ráadásul felfelé mutogattak, mert én a házikónk erkélyén álltam, annak is a korlátján, ott daloltam és ugrándoztam elképesztő kunsztokat mutatva be, majd a produkció végeztével nemes egyszerűséggel leugrottam az utcára, meghajoltam, és hagytam, hogy ünnepeljenek.

Hollander Emőke két nappal később kiugrott a padlásuk ajtaján, és csodák csodájára semmi baja nem történt, egy ágyásba zuhant, épp csak megrántotta a bokáját. Azt mondta, úgy érzi, képes lesz repülni. A papa és mama ezen az estén jelentette ki először, hogy nem egzaltált ez, hanem bolond. Na jó, úgy mondta a mama, talán nincs ki minden kereke, de tizenegy évesen már bőven tudtam, mit jelent ez.

 

Sajnálom Pityut. Derék ember, nem ezt érdemli a sorstól. Ha ugyan bárki és bármit megérdemel. A lányomat… végül őt is sajnálom, hát persze. Ők ketten elvégre egyek. Magamat nem sajnálom.

úgy csuklott össze, mint a colstok

Azon a tavaszon történt, amikor én tizenhárom, Hollander Emőke tizenhat éves volt. Május 15-én papa rendszerint felemlegette, hogy valahány évvel ezelőtt, ami mindig eggyel több volt, mint az előző meséléskor, ezen a napon tartották a ballagást, és Kedvessy Lacika a reggeli misén úgy csuklott össze, mint a colstok, ám nem is ez a lényeg, hanem hogy Kedvessy Lacikából utóbb ugyanannak a gimnáziumnak az igazgatója lett, mire én és a mama bőszen csóváltuk a fejünket, hogy lám, az élet miféle furcsaságokat produkál, én pedig, aki a nevekre mindig is érzékeny voltam, végképp nem értettem, miképp lehet bármiféle iskolaigazgató, aki Lacika és ráadásul kedves.

Május tizenötödikén a Kanizsára tartó személyvonat utazóközönsége teljes megbotránkozással szemlélte végig, hogy a lassan araszoló vagonok előtt, a töltés oldalában egy fiatal lány igéző lassúsággal meztelenre vetkőzik, de teljesen ám, majd a még szinte harmatos fűben kéjesen elterülve vonaglik.

Nem tudom pontosan, ki kinek jelentette az esetet, se azt, hogy a Vágány utca tisztelt lakói, köztük is kiemelten Hollander Antal miképp értesült minderről. Az tény, hogy este, a vacsoraasztalnál a mama Hollander Emőkére azt mondta, hogy „perszóna”, a papa meg mindezt azzal egészítette ki, hogy „téboly, ami ebben a mai világban folyik”.

Hatvankét éve volt ez a „mai világ”. A téboly… – felesleges bármi szó, csak legyintek. Pityu is mondta nem is olyan rég, hogy itt meg lehet tébolyodni. Át is villant az agyamon: ha lehet… hát megtébolyodjak?

mehes3 0909

Vagy már úgyis megtörtént hatvankét évvel ezelőtt? Én ugyanis, valami szent borzongással ugyan, de csodáltam Hollander Emőkét. A töltésen lezajlott esemény után csak egyszer láttam, amikor Hollander bácsival kijöttek a házukból, és elgyalogoltak a buszmegállóhoz. Nem vette elő az öreg a motort, buszra szálltak, úgy utaztak be a városba. És miközben mentek, végig fogta ennek a nagy lánynak a kezét, vezette maga mellett.

Három nap múlva, amikor Hollander Emőke újból kivetette magát a töltésoldalba, újból meztelenre vetkőzött és újból ott illegette magát a, tudom is én, fehérvári gyors utazóközönsége előtt, megpecsételődött a sorsa. A Vágány utcai Judy Garlandot elvitte a fergeteg, hogy többé sose lássam. Mama kimerte az első, zsenge zöldborsóból készült levest, csipetkével, és bejelentette, amit hallott. Elvitték az őrültek házába.

Ott ülünk majd valamennyien. Emőke mellé betársul Pityu, szegény, aztán Tercsi, és jövök én is. Avagy… Lehet, hogy nem kellene mindenkit belerángatni ebbe a tébolyító históriába? Legyen ez a régi Vágány utcaiak kiváltsága?

sikkes, nagylányos

Irigykedtem rá a jókedvéért, sikkes, nagylányos – ma már talán azt is megkockáztatnám: nagyvilági – mozgásáért, szárnyaló hangjáért. És egyszer csak azért irigykedtem rá, hogy meg merte tenni. Nem is irigység volt ez, inkább csodálat. Éreztem, igen, egy ilyen lány, ilyen névvel, különös dolgokra hivatott. Hát hogy jön ahhoz egy Tóth Mici, sőt akkor még csak Micike, hogy a vasúti töltés oldalába heverjen, és pucéran, hamvas testét odaadja a májusi napnak, meg azoknak, akik arra vonatoznak?

Hányszor jutott eszembe ez az egész história a hatvankét év alatt? Bizony, hogy nem egyszer, sem kétszer. És valahányszor előugrott a név – Hollander Emőke –, láttam az ő Judy Garland-arcát, hallottam a hangját a fülemben, ott volt mellette az is: na ja, ő meg merte tenni. Mert kívánta. Te, Tóth Mici, eszem a szíved, sose jutsz tovább egy jottányival sem az ábrándozásnál.

A végén még ebbe fogsz belebolondulni.

mehes4 0909

Lauren Hammond, flickr.com

A jövő héten lesz május tizenötödike. Azóta is délelőtt fél tizenegykor gurul el a kanizsai személy. Milyen szép is lesz. Az az egy szó zümmög csak a szívemben: végre. Meztelenül a töltés zsenge, harmatos füvén, még ha az a test immár hetvenöt éves is. Lám, egyszer minden megtörténik, mégis. Ki kell várni, türelemmel. Pityuék kiadhatják majd a kis lakást, jön valaki, és tejel nekik huszonötezret. Béke lesz, boldogság.

Kérhetem-e vajon, ha ugyan életben van még, hogy egy szobába tegyenek Hollander Emőkével? Vagy úgy néznek majd rám, mint aki megőrült?

felső kép | simpleinsomnia, flickr.com