Szentgyörgyi Zsolt

ICA

2012 június

ICA

Mostanában rengeteg újságíró megfordul nálam, és persze mindegyikük Augustinusról kérdezget. Milyen emlékeket őrzök róla? Hogyan tudnám néhány szóval jellemezni személyiségét stb.? 

Én mindenre a legjobb tudásom szerint válaszolok. Megmutatom a De Civitate Dei első kiadásának dedikált példányát, amit személyesen tőle kaptam. 

„Kedves Ica!” – betűzgetik a borító belső felén díszelgő bejegyzést az újságírók. „Szeretettel ajánlom Önnek és egész családjának szerény művemet. Augustinus” 

„A legkisebb fiam, Zolika akkoriban kb. 10 éves volt. Már folyékonyan olvasott, sőt, németül is gagyogott valamicskét” – jegyzem meg mintegy mellékesen, és az újságírók elismerően bólogatnak. 

némiképp meglepi

Kérdezik, nincs-e esetleg néhány fotóm Augustinusról? „Sajnos, akkoriban korántsem volt annyira elterjedt a fényképezés, mint manapság, és a képrögzítés technikája igencsak gyermekcipőben járt” – felelem, és ez némiképp meglepi őket. Lerí róluk, hogy erre igazán nem számítottak; néhány pillanatig csendes töprengésbe merülnek. „Bizony, sok mindent nélkülöznünk kellett ám! Hogy mást ne mondjak, még telefon sem létezett!” – teszem hozzá, és az újságírók együttérzően csóválják a fejüket. 

„Na persze, egy pillanatig sem állítom, hogy egyáltalán nem készültek képek” – mondom vigasztalóan, azzal a komód fiókjából előhúzok néhány elmosódott, félhomályos dagerrotípiát. Augustinus a püspöki palotában. Augustinus a strandon. Augustinus a hippói pláza főbejárata előtt. „Az meg ott a Zolika, amikor éppen biciklizni tanult.” 

„Könnyen lehet, hogy ezek történelmi jelentőségű dokumentumok, mama!” – lelkesednek az újságírók, és újabb meg újabb kérdéseket tesznek fel, én pedig türelmesen válaszolgatok. 

Ugyan mi mást tehetnék? Említsem meg, hogy az emberi elme mindössze a rázúduló benyomások parányi töredékét érzékeli, és az emlékezés megbízhatatlanságáról hosszú tanulmányok készültek? Eláruljam, hogy mind a múlt, mind a jövő a jelenben gyökerezik, ám a jelen olyan sebesen suhan át a múltból a jövőbe, hogy egyáltalán nincsen időbeli kiterjedése? Vagy mondjam, hogy Bertrand Russell szerint minden ember valójában emberek végtelen sorozatából áll, melyek mindegyike csak egyetlen pillanatig létezik? Hogy a látszólagos folytonosság, amelyet „én”-nek nevezünk, valójában csak metafizikai fogalom? 

Nem, nem, igazán kár volna összezavarni őket. Egyszerűen válaszolok a feltett kérdésekre, és felelevenítek egy-két Augustinusszal kapcsolatos régi anekdotát. Elsősorban a pogácsásat, aminek mindig nagy sikere van. 

„Tudni kell, hogy azokban a régmúlt időkben a keresztények körében nagy divatja volt a fogyókúrának” – közlöm velük. „No csak, no csak. Ez felettébb érdekes!” – kapják fel a fejüket az újságírók. 

„A legelszántabbak, akiket akkoriban remetéknek neveztek, fogták magukat, kivonultak a sivatagba, és hosszú évekig, évtizedekig szénhidrátmentes diétán éltek. De nem is volt ám rajtuk egy deka felesleg sem!” – magyarázom. 

mi tagadás

„Persze Augustinust hivatalos kötelezettségei a városhoz kötötték, de a maga szerény módján azért ő is rendszeresen fogyókúrázott. Egyedül a pogácsának nem tudott ellenállni. Amikor pogácsát sütöttem, mindig vittem neki egy fél tepsivel, és azzal lőttek a fogyókúrának. Ica, Ica, maga isteni jó pogácsát süt. Olyan, akár a manna!” – mondogatta, és hát mi tagadás, mások is dicsérik.

„Mi tagadás, mások is dicsérik” – jegyzik fel gondosan az újságírók és elégedetten dörzsölgetik a tenyerüket, mivel pontosan tudják, hogy az efféle témák mindig jelentős érdeklődésre számíthatnak az olvasók körében.

kép | Gustave Buchet művei, wikiart.org