HOVÁ TŰNT A METAFIZIKA?

Horgas Bélának, Nacsinák Gergely Andrásnak és Tallár Ferencnek

A véletlen mint menedék

A tarka virágokkal teli tavaszi rét füvén hanyatt fekve csodáljuk a tejszínhabszerű felhőalakzatokat. Mi vagyunk Hamlet, aki tevét, menyétet, cethalat lát úszni az ég kékjén, és Polonius, aki bólogat, de csak hogy sürgessen és továbbhaladásra ösztökéljen. Bámuljuk a festék papíron szétterülő foltjait, s már látjuk is a vitatkozó alakot, aki balról a kép terébe hajol. Másutt egy arcél rajzolódik ki ellentmondást nem tűrően. Néhány ecsetvonás elég, hogy megerősítse őket létezésükben. Érmefeldobások nyomán lejegyzett véletlen dallamokat hallgatunk: előbb-utóbb megragad minket valamelyik, talán mert egy rég elfelejtett emléket idéz.

sivatagszerű

Nem a véletlen szeszélye, önkényes működése babonáz meg bennünket, hanem hogy agyunk makacsul mindenben mintázatokat keres: az értelemadás kényszere kikapcsolhatatlan. Jó a véletlen formák sugallatait követni, kapóra jönnek, mint szonettírónak a rímkényszer: elragadnak olyan tájakra, amerre eszünkben sem lett volna elkalandozni. Képzeletünk felhőjátéka nélkül leragadnánk, megfeneklenénk, rögzült sémáinkat ismételgetnénk. Az értelemadás mozzanata nélkül a véletlen érdektelen káosszá változik: egy találomra választott betűkből álló szöveg, ha végigtekintünk rajta, minden változatossága ellenére éppoly sivatagszerű, mintha kizárólag x-ekből állna.

A versforma „kényszerít; kihagyat, betoldat, hamisít, ordenáré közhelyekbe vonszol, óságos konformizmusokba, önmagunk elvesztésébe. Továbbá ihlet, segít, agyba vés, elbűvöl…”, írta Nemes Nagy Ágnes Formakényszer című tanulmányában^[1], s mindezt bízvást elmondhatjuk a véletlen szerepéről is.

A kocka el van vetve

Egészen más azonban, ha a véletlenből az életet irányító elvet csinálunk.

Luke Rhinehart A Kockavető című regényének pszichiáter főhőse a szürke hétköznapok kényszerű szerepeit elunva úgy dönt, hogy kimenekül megszokásai börtönéből – mégpedig dobókockák segítségével. Akaratszabadságát bizonyítandó lerázza a szabad akarat, s a vele járó felelősség nyűgét: perverz alternatívákat állít fel, majd átadja magát a kocka szeszélyének. A kiszámított világ helyett a káoszt választja.

Ha oda az ars electi, mert nincs mi alapján választanunk, ha kiveszett belőlünk a mérlegelés képessége, a kételkedésé (az ars dubitandi) ellenben nem, akkor a pusztító bőség és keserves ínség korában valóban csak a vakvéletlenre bízhatjuk magunkat.

Látlelet: egy kockavető monológja

Úszunk az árral. Hiábavalónak találjuk a gondolkodást: mennél többet gondolkodunk, annál kevésbé tudjuk, mit tegyünk. A döntéseink mögött meghúzódó érveket, mikor épp hajlandóak vagyunk rájuk pillantani, magunk is szánalmasnak találjuk, de nem vagyunk már kíváncsiak saját motívumainkra se, nem érdekel, miért döntünk úgy, ahogy döntünk, a pszichologizálással ugyanis az égvilágon semmi sem oldódik meg, ítéleteinket utána sem tudjuk megalapozni, az elemzés, a mérlegelés soha nem ér véget: olyanok vagyunk, mint aki vásárlás előtt valamennyi forgalomban lévő digitális fényképezőgépet áttekinti és lehetőség szerint végig is próbálgatja, ám mire a fáradságos összehasonlítás végére ér, új modellek érkeznek vagy felmerül egy még nem vizsgált szempont.

Akkor már inkább a kocka.

A mélyebb megértés vágya nem visz sehová. Ahány teória, annyi zsákutca, s minden zsákutca mélyéről szirénhang búgja: „én, én, én vagyok a valóság”, de minket már hidegen hagy az ilyesféle ének. Tanácstalanságunk nem az információ hiányából, hanem a bőségéből fakad. Telítődtünk. Már jó ideje nem akarunk semmit sem megérteni, csak azt kívánjuk, hogy szórakoztassanak – parányi lélekvesztőnkből figyeljük a közelgő dagályt, mely felénk emeli-sodorja a vihar tönkrezúzta csatahajó romjait. Akadnak ott, akik foggal-körömmel védelmezik igazságaikat – kapaszkodnak a szétesett hajó gerendázatának valamelyik elemébe, nehogy elsodorja őket az ár. Mások már sodródnak: hol ehhez, hol ahhoz kapnak rémületükben – igyekeznek valamiben hinni.

már nincsenek botrányok

A legmulatságosabb előadást kétségkívül a politika színpadán nyújtják. Válogatott csepűrágók és paprikajancsik adják elő ezt a commedia dell’ artét, ezt a végtelenbe nyúló szappanoperát: állandó csinnadrattával, műfelháborodásokkal, búgó hangú moralizálással, narcisztikus revü-betétekkel. Obszcén produkciójukért tapsot kapnak: a népszórakoztatás kötelességének eleget tettek. A mindent átható korrupció köztudott, látható, tapintható, nyíltan és szégyentelenül művelik: nem kivétel, hanem szabály, ezért nincs benne semmi érdekes. Fásult közöny övezi. A botrányokat csupán a sajtó festi elénk, hogy elfedje a tényt: már nincsenek botrányok. A felzúdulások gerjesztése, vagy ha ez nem sikerül, szimulálása a politikai harc eszköze, a színdarab része. A politika színházában, ahol a színpad egyszerre van mindenütt és mindentől mérhetetlen távolságban, egyetlen néző sem tud felállni, hogy átrendezze a darabot, mert nincs hová nyúlnia. De minek is tenné tönkre saját szórakozását? Ha a miniszterelnök, akire átruházta a döntés felelősségét, olyan határozott, amilyennek az ember egy miniszterelnököt elképzel, az már tökéletesen elegendő – a commedia dell’ arte színpadán archetípusok mozognak. A jó színész eltűnik a szerep mögött.

Mennyit kínlódtunk, hogy feltérképezzük a világot, nemcsak a látható felszínét, hanem a mélységeit is – ahová az okok kutatásával jutunk! De annyiféle térkép van már forgalomban, hogy magunk sem tudjuk, melyiket válasszuk: mind mást mutat. Már nem vesszük komolyan egyiket sem, és mindegyikben gyönyörködünk.

Nem térképek ezek, csak fantázia szülte rajzok.

Az eszmélet paradoxonai

A világ számunkra egyrészt közvetlenül adódik, másrészt létünk fenntartása érdekében tettekre késztet: a létbe bele kell illeszkednünk. Egyszerre vagyunk a világba vetett egzisztenciák, s mint tudattal rendelkező lények, a világ színtere: a hely, ahol a világ megtörténik. „Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem?”, mondja Jézus Krisztus.^[2] Hasonló kettősség és egység ez is: a világban vagyunk, s a világ bennünk.

Világra eszmélésünk legtöbb paradoxona visszavezethető egy alapproblémára: olyan világról alkotunk képet, melynek magunk is részei vagyunk.

A továbbiakban világnak nevezzük tehát a lét egészét, mely számunkra töredékesen, de közvetlenül adódik, s valóságnak a világról alkotott gondolati modellt.

A világról alkotott képünk hiányos. Időben-térben korlátolt, észleleteiben redukált. Nem látunk át a falon, nem érzékeljük a radioaktivitást, a rádióhullámokat, nem halljuk az ultrahangokat. A világról alkotott képünk bizonytalan. Érzékeink térbeli és időbeli felbontása korlátozott: a nagyon apró tárgyakat, a nagyon lassú vagy nagyon gyors változásokat nem vesszük észre, és kiszolgáltatottak vagyunk a különféle érzékcsalódásoknak is, melyek természetesen éppúgy a világ jelenségei, mint a gondolataink.

Korlátainkat az állandó elemek és összefüggéseik felismerésével, gondolati modellek felállításával és ellenőrzésével kitágíthatjuk, így az érzéki tapasztalatok felszíni valóságától eljuthatunk a világ mélyebb (összefüggésekben gazdagabb) megismeréséhez. A természettudomány eljárása (ars) a módszeres észlelésen és a gondolati modellek következetes logikai és kísérleti ellenőrzésén alapszik.

Tapasztalataink elrendezése és értelmezése alapműködésünk, amely nem a tudomány szempontjai szerint zajlik, hanem kollektív alkotás, a nyelv rendszere szerint. Nem követhetjük folyton a tudományt, mert az a modellalkotás érdekében körülhatárolja tárgyait, a részt vizsgálja, nekünk viszont az érzékeinkre zuhogó világ egészére kell minden pillanatban válaszolnunk.

a nyelvvel együtt

A gondolkodás az érzéki tapasztalatok mögé hatol, s a feltárt összefüggéseket igyekszik érzékletessé tenni: képet alkot róluk. Ezekből a világról rajzolt képekből áll össze a valóság, az értelmezett világ. Ha azt mondjuk, „a valóság az, ami a tudatunktól függetlenül létezik”, akkor nem arra gondolunk, ami érzéki formában közvetlenül adódik számunkra: a valóság csakis gondolati műveletek eredménye lehet – lehántani tapasztalatainkról mindazt, ami a tudatunktól függ, nem lehet másként, csakis reflexióval, azaz gondolkodással: érzékeink korlátozottsága, bizonytalansága, becsaphatósága csak a módszeres gondolkodás során válik nyilvánvalóvá. Ha tehát van, ami igazán a tudatunk terméke, akkor az épp a „tudatunktól függetlenül létező objektív valóság”. Igaz, a gondolati lépcsőket nem kell mindenkinek külön-külön végigjárni: a valóságot a nyelvvel együtt sajátítjuk el.

A tudományos megismerés célja ennek az objektív valóságnak a feltérképezése. Az objektív valóság tehát az, amit és ahogy a világból megmagyaráztunk magunknak.

Gondolkodás révén jutunk arra is, hogy amit érzékelünk, kevesebb, mint a világ, a valóság pedig több, mint amit közvetlenül érzékelünk. De a világ ettől még nem azonos a valósággal.

Amit érzékelünk, de nem tudunk a valóságon belül elrendezni, az irreális. Amire nincs magyarázatunk, az rejtélyes. A világ több, mint a valóság (ezért lehet benne egyáltalán irrealitás és rejtély). Valahányszor szembesülünk az érzékelésünk határain túlról érkező, kikutathatatlan eredetű üzenetekkel, megborzongunk: „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből? és ha netán a szívére / vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, / mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk”.^[3]

Determinizmus és szabad akarat

A megismerő része annak, amit megismer: a világnak. Az agyról alkotott legpontosabb modellel sem kerülhetünk saját hátunk mögé. Nem modellezhetjük a modellező rendszer egészét önmagán belül, mert a szembefordított tükrök végtelenbe nyíló folyosóján sosem jutunk a kijáratig. Nem számíthatjuk ki előre saját viselkedésünket. Ebből fakad az akaratszabadság kiolthatatlan illúziója.

Próbáljuk ki, igaz-e, hogy azt csinálunk, amit akarunk! Szabad elhatározásunkból emeljük fel a karunkat egy tetszőlegesen választott pillanatban! Mi történt? Az elhatározást cselekvés követte. De honnan jött az elhatározás? Miért épp akkor emeltük fel a karunkat? Nem tudjuk. Azért vagyunk szabadok, mert nem ismerjük (elvileg sem ismerhetjük) meghatározottságaink teljes körét. Ezért téves a determinizmus és szabad akarat szembeállítása.

Az ismeretlennek kiszolgáltatva élünk, mert az ismeretek bármily sűrű hálóját szőjük, a világ egy része szükségképp mindig kívül reked rajta. Ezért kiküszöbölhetetlen a világból a transzcendencia.

A valóságból viszont nagyon is kiküszöbölhető.

A valóság mint redukált világ

A világban tájékozódni – a túlélés feltétele. A tájékozódás szempontjai nem önkényesek: a túlélés követelménye alakítja ki azokat. Minden élőlénynek meghatározott módon reagálnia kell a világ változásaira, hogy életben maradjon.

Amit a külvilág jelenségeiből érzékelni képes: számára az a világ. Az egysejtűnek a világot a táplálék, a közeg kémhatása és a különféle mechanikai benyomások érzékelése rajzolja ki, s vajmi kevés fogalma van a mellette elúszó halról – csupán a víz mozgását érzékeli. A hangya sem sokat tud az emberről, aki kishíján eltaposta.

Az egysejtűnek a hal, a hangyának az ember: a transzcendencia világa.

Létérdek a világ ismétlődő jelenségeiben felfedezni az állandóságot. Sőt, mint a fenti példák mutatják, nemcsak a jó és rossz, de már a lényeges és lényegtelen szétválasztása, azaz a jelenségek körülhatárolása is létérdekeinkből következett.

A számunkra adódó világ mineműsége tehát szoros kapcsolatban áll saját felépítésünkkel.

„a valóság, élményeink és kutatásaink nyomán, mindig csak úgy bukkan elő, akárha

üvegen át látnánk, mely részben keresztülengedi magán a tekintetet, részben viszont a belépillantót tükrözteti”, állapítja meg Ulrich, Robert Musil regényhőse, a szemlélet végső dezantropomorfizálhatatlanságát.^[4]

Az ember gondolkodik: okok és következmények hálóját teríti a világra. Saját szempontjai szerint kihagy és elhanyagol: így jönnek létre a háló csomópontjai. Kihagy és elhanyagol akkor is, amikor némely csomópontokat összeköt. Még a legmódszeresebb eljárás, a tudomány sem követi végig az A > B > B* > B** > … oksági láncot, hanem megált egy ponton, másrészt az A > C, A > D, A > E következményekkel sem foglalkozik, ha azok kívül esnek vizsgálódása körén.

nem kívánt következmények

A tudomány (vagy a gyakorlati tapasztalatok) technikába fordítása azt jelenti, hogy megszervezzük az A okok olyan együttállását (lehetőleg tömegesen), mely az általunk kívánt B következményhez vezet (lehetőleg tömegesen). Mint a fent vázolt sémákból látható, minden esetben fellépnek nem kívánt következmények is (szintén tömegesen), ami – legalábbis elvben – ismereteink és a technika állandó korrekcióját követeli.

A technikát alkalmazó ember a valóság körén belül maradva tör totális irányításra, s közben a valóság összefüggőnek megismert alkotóelemeiből épít maga köré mesterséges világot. Ha a világ kiismerhetetlen is, a valóság, definíció szerint, nem, hiszen épp az a rész, amit kiismertünk: a transzcendenciát a házfalakon kívül rekesztettük. Ennek a „fertőtlenített” és „varázstalanított”, kiszámíthatónak és tervezhetőnek gondolt, de valójában csak kiszámított és tervezett második világnak a felépítése azzal kecsegtet és fenyeget, hogy teljesen körbeöleli a benne élő embert, állítólag pusztán azért, hogy megkímélje a világ szeszélyeitől.

Redukció és sivatag

Jacques Ellul a technológiai társadalomról írott könyvében így fogalmaz: „A 19. század olyannyira jellemző tárgya, a gép, hirtelen betört egy társadalomba, mely politikai, intézményi és emberi szempontból nem volt erre felkészülve: az embernek legjobb tudása szerint kellett viselnie ennek következményeit.”^[5] A technikai gondolkodás szülötte, a gép, a technikai gondolkodást egyben terjesztette is. Mert nemcsak a gép illeszkedett a társadalmi igényekhez, hanem fordítva, a társadalom életrendje és az emberek szemlélete is idomulni volt kénytelen a gép funkcióihoz. A gondolkodás egészének átalakulásával viszonylag rövid idő alatt megváltozott a szavak, a dolgok, az intézmények, a tettek jelentése és értelme, aminek következtében a régi formák tarthatatlanná váltak – minden felbolydult és mozgásba jött.

Ha a világ megismerhető – pontosabban, ha csak azt nevezzük világnak, ami megismerhető, tehát nem különböztetjük meg a világot a valóságtól –, akkor a kultúra transzcendencia felé forduló részei (amelyek épp a kapcsolattartást segítik a kiismerhetetlennel, a megismételhetetlennel, a fogalmak hálójából kicsúszó részekkel) – a költészet, a metafizika, a vallás – fölöslegesek. Ásatag ócskaságok, avítt kacatok, naftalinszagú, nevetséges relikviák, helyük a múzeumi tárlóban van, valahol a halcsont fűző és a bajuszkötő között. Az emberiség hajdan a megismerhetetlennel tartott kapcsolattól remélt megváltást. Megváltás nincs, megoldás van: a technológia világa.

csapongó elménk játéka

A technológia világában úgy látszik, hogy túlélésünk immár nem függ attól, milyen kapcsolatot ápolunk a transzcendenciával, ami a technika nyelvén amúgy is kifejezhetetlen. Pedig a világ egészéhez fűződő viszonyunk (nem önmagában a tudásunk!) határozza meg létünk minőségét: olyan világban élünk, amilyet megteremtünk magunknak, s olyat teremtünk, amilyen viszonyban vagyunk – nem a „környezettel”, a „valósággal”, hanem a bennünket tartalmazó világgal. A civilizátum mesterséges anyaméhében viszont úgy tűnik, nincs más teendőnk, mint egy racionális konstrukcióhoz alkalmazkodni, következésképpen a gondolkodásnak–elmélkedésnek–bölcselkedésnek többé semmiféle tétje sincs: csapongó elménk játéka csupán. A létezés összefüggéseiből kiszakadt gondolkodás számára minden gondolat önkényes, felcserélhető, egyenértékű, minőség nélküli, mégpedig azért, mert nem függ össze az élet gyakorlatával, s így soha nem kerül mérlegre. Odavész az ars electi. Megjelenik a minőségétől megfosztott, funkció nélkül maradt, gyakorlattá nem váló tudás, és a tökéletesen denaturált, semleges adat: az információ. Ennek a redukciónak a következménye a megakönyvtárak és a világháló elborzasztó, bejárhatatlan sivataga, ahol minden könyv, minden szó egy homokszem csupán, s egyik homokszem olyan, mint a másik: a jelentékenyt a jelentéktelentől nincs mi alapján elválasztani – minden kipereg ujjaink közül. A sivatag partján húzódik a vallási képzetek piaca, ahol kedvünkre válogathatunk, hiszen az egésznek életünk kereteire amúgy sincsen semmilyen befolyása: irreleváns. Nem az múlik rajta, milyen házban élünk, csak hogy milyen színű a fal – ami végső soron pusztán esztétikai kérdés. Sokkal fontosabb, hogy a minket megtartó gépezet rendben működjön. Ha leállna, nem lévén jártasak az önfenntartásban, tehetetlenül állnánk, szemközt a pusztulással.

Úgy tűnik, mintha már csak a civilizátum tényleges technikai előállításához és továbbfejlesztéséhez felhasználható tudásra volna szükség – elég ezen az egy ponton érintkezni a világgal, és az is szakemberek dolga.

A bölcsészkart bezárhatjuk.

A redukció ideológiája

A technika kiismerhető szabályok szerint alkot nekünk kiismerhető világot a kiismerhetetlen helyett: a természeti helyére a művit állítja. Ennek a technoszférának vagy civilizátumnak, második táplálónknak és oltalmazónknak éppúgy kiszolgálói és kiszolgáltatottjai vagyunk, mint a természeti világnak, hiszen ez a kiismerhetőség az emberek többsége számára merőben elvi, másrészt a mai technológia hálózata éppoly áttekinthetetlen, mint a természeti világ, harmadrészt, mivel a technika szűklátókörű (épp ez a sikerének kulcsa), mindazok a tudomány vagy a kísérletező ész által mellékesnek ítélt következmények, melyektől – abbéli sürgető igyekezetében, hogy gyakorlattá váljon – eltekintett, a legkülönbözőbb utakon-módokon törnek felszínre: a legyűrhetetlen káosz erőiként.

A technokrata azonban ott áll a vártán: ő a tudomány apparátusával felfegyverkezett rendpárti nyárspolgár: a rossz csak puszta balszerencse, a romlás a véletlen, a káosz, az entrópia erőinek következménye: a kiszámított, a rendezett és uralt világ csak a jó forrása lehet. Aki valami jót lát abban, amit nem vontunk ellenőrzésünk alá, vagy rosszat fedez fel olyasmiben, ami hibátlanul és rendeltetésszerűen működik, eretnek. A technológiai fejlődés felvet ugyan új problémákat, de rendre meg is oldja azokat – megcáfolva a riogatókat.

A technológia világa annak köszönheti létét, hogy a világ helyére a kiszámíthatóság egyetemes szisztémáját állítottuk. Kiadtuk Isten útját, s ez egyetemes felelősséget ró ránk. Ennek a világnak mi vagyunk a teremtője. A világból nem maradt más, csak megoldásra váró problémák halmaza, s ha e problémákat mind megoldottuk, akkor kész a második Teremtés, a földi Paradicsom.

A technokrata ideológia alaptétele szerint a technika az egyetemes jó forrása, s amit nem vont még ellenőrzése alá, az rossz és kiküszöbölendő: entrópia, zaj, zavar, mely akadályozza, hogy az ember számára az optimális világ felépüljön. Ha például a növények és állatok természetes génállománya számunkra nem kielégítő, javítunk rajta. A javítás a haladás, azaz a Jó forrása. A technika vezérlő eszménye a hatékonyság, ami a fejlesztésre is vonatkozik: mennél gyorsabban közeledünk célunkhoz, annál jobb. A nemesítés lassú: ma már közvetlenül a genomba törünk be, azt írjuk át. Aki a génmódosítást ellenzi, az a Jó felé haladást, a rossz kijavítását akadályozza, az, tudatosan vagy tájékozatlanságból, a rosszat képviseli. Hátramozdító vagy gonosz, vagy ostoba, vagy félrevezetett ember, aki puszta megszokásból valami olyan tökéletlenre akar hagyatkozni, amelynek tökéletesítésére már vannak eszközeink.

A technokrata, ha lehet, nem hagyatkozik semmire, mindent tökéletesíteni akar és hatékonyabbá tenni: nem engedi át másnak a kezdeményezést.

Emiatt paradox módon az emberek egyre növekvő hányada szorul partvonalra, lesz a technológia haszonélvezője és elszenvedője: nincs más választása, mint átengedni a kezdeményezést: a technológiai haladás eredményeire kell hagyatkoznia, miként hajdan Isten akaratára.

A szcientifizmus és a technokrácia szerint minden ok megismerhető, s ha megismerhető, a kedvezőtlen események elháríthatóak, a kedvezőek előidézhetőek. Ezért kell állandóan az okokat keresni. Mindannyian az okkeresés bűvöletében élünk, s ha az okot nem lehet tudományos alapossággal feltárni, mint a hétköznapokban, akkor beérjük fantáziaképekkel is. S miként a tudománynak a technika a párja, a fantáziálásnak a mágia lecsúszott formája, a babonaság: ahol nem ismeri az okot, ott is talál, és „tudományos” elhárító műveleteket végez. A technika kora, a túlméretezett egyetemes felelősség ekként kifejezetten kedvez a babonaságnak és a nyomasztó teher továbbhárításának – nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy magunk is okozatok lévén, nem lehetünk urai és okai mindennek: nem lehetünk istenek. A technikai civilizáció, miközben mindent uralni igyekszik, magára vonja a felelősséget és eltakarítja szem elől a következményeket: ezzel a fejlett országok átlagembereinek megteremti a lehető legfelelőtlenebb életvitel kereteit.

totális felelősség

Gondolati síkon viszont nincs kiút: ha nincs transzcendencia, ha a világ azonos a valósággal, mégiscsak minden felelősség minket terhel (minden jóért és rosszért). Isten halála – elviselhetetlen. A „modern ember” nem tud megfelelni a modernitással rászakadt totális felelősségnek, és nem is akar – se a tömegeket szabályokkal és indirekt kényszerekkel kormányzó globalokrácia, se a tömegkommunikációban fuldokló tömegember. A globalokrácia a hatalmát akarja biztosítani, a tömegember pedig a felelősséget áthárítani és a szórakozásba merülni.

A tökéletesen megtervezett technikai világban nem marad semmi esetleges: a benne élő számára ezért kiszámítható és megbízható, ugyanakkor reménytelenül sivár, mechanikus, unalmas, és ellenszegülésre csábít. Inkább az irány nélküli lázadás: a kockadobás, a vakvéletlen, az action gratuite. Ha munkaalkalmak után vándorló, közösségéből kiszakított, valamely képességére redukált és tárgyként kezelt az ember, akkor igénybevétele egyoldalú, élete egyhangú – megesik ilyenkor, hogy nem a működésben leli az örömét, hanem a tárgyakból összerótt ellenséges világ működési zavaraiban. Lesi a katasztrófákról szóló híreket, a civilizáció rendjének minden megbomlása felvillanyozza, mert ilyenkor az ígéret fényét látja pislákolni, Az apokalipszisben, a feltárulásban reménykedik – úgy érzi, csak az hozhat számára kiteljesedést.

A szubjektum oldalán egyre vonzóbbnak (mert a szabadulás egyetlen útjának) tűnik a bódulat, a részegség, a kábítószer, a módosult tudatállapot, a művileg előidézett kiszámíthatatlanság. S mi a helyzet az objektum oldalán? Az okok és következmények eltervezett szövedéke minduntalan felfeslik, s a tökéletesnek újrateremtett világ repedésein besüvít a borzongató szél: egyrészt a friss levegő, másrészt a valóságon túli világ, a soha fel nem mért, számon nem tartott következmények veszedelme.

A technokrata igyekszik a lyukakba, lékekbe azonnal dugót tömni, s ha ez nem sikerül, a rendszert megbontó elemeket lényegtelenként mutatja be.

Determinizmus és káosz

Nem csak az tűnik véletlennek, amiről semmit sem tudunk: a nagyon összetett rendszer viselkedése, bár elvben kiszámítható, az avatatlan szemlélő számára véletlenszerűnek mutatkozhat. A nagyvárosok: dzsungelek.

Ráadásul az elméleti fizika a múlt század második felében feltárta, hogy a véletlenszerűséghez a rendszernek még bonyolultnak sem kell lennie: a káosz rendkívül egyszerű matematikai összefüggésekkel leírható nemlineáris rendszerekben is fellép, s lényege az, hogy az időbeli viselkedést leíró megoldások a kezdőfeltételek legparányibb eltérése esetén is gyorsuló ütemben távolodnak egymástól. Mivel a fizikai rendszerek állapotát mindig csak véges pontossággal ismerjük, ezért a számított és a valós viselkedés fokozatosan elválik egymástól: a fizikai jelenség, noha determinisztikus, lefolyása hosszú távon megjósolhatatlan. Megfelelő paraméterek esetén ilyen például a rezgő lemezen vagy egymással szembefordított lejtőkön pattogó golyó, a rugós vagy csuklós inga viselkedése.

A determinizmus és a káosz nem zárják ki egymást.

A végletekig racionalizált külső rend, mely az irányítás, az ellenőrzés vágyából született, egyben ennek a vágynak a beteljesíthetetlenségét is mutatja, Nem lehet mindenre felkészülni, de meg lehet próbálni – az ad hoc korrekciók és kivételek viszont a rendszert nemlineárissá teszik: a rendteremtés néha káoszba fordul.

Hová tűnt a metafizika?

„Az ajtók élei sötétek, vörösrézből a sarkok. Borvörös bársonyszék állt a szobában, a fája barna mahagóni. De hiába állt ott mindez a holmi, valahogy elferdült, megdőlt, majdnem fölborult, kiterjedése végtelen volt, értelme semmi. A férfi megnyomkodta a szemét, körülnézett, de nem a szemével volt a baj. A tárgyakkal. Most volt érvényes az, hogy előbb kell meglenni a beléjük vetett hitnek, mint maguknak a tárgyaknak; ha nem a világ szemével nézzük a világot, s már a szemünk előtt áll, akkor értelmetlen részletekre hull szét, s ezek a részletek olyan szomorúan külön élnek egymástól, mint a csillagok az éjszakában.”^[6]

Amikor eltaposunk egy hangyát, szétnyomunk egy almából előkunkorodó férget: mit tud az a hangya, az a féreg mirólunk? És mit tudunk mi azokról az erőkről, melyeknek ki vagyunk szolgáltatva? Régebbi korok az emberéletekkel játszó istenek képzetét festették maguk elé. Racionális viszonyt csak az ésszel felfoghatóval, a valósággal tudunk kialakítani. Milyen viszonyt alakítsunk ki azzal, ami ennél több: a világgal, a lét egészével? Mert valamilyen viszonyt kénytelenek vagyunk kialakítani vele.

Emlékszünk még a filmre, melynek ez a kérdés állt a középpontjában? Tarkovszkij Solarisára?

Hannah Arendt írta az emberi állapotról, hogy aki cselekszik, mindig szembesülnie kell az előreláthatatlansággal és a visszafordíthatatlansággal.

A világ több, mint a valóság. Aki ezzel nem vet számot, nem veszi fel a kapcsolatot az ismeretlennel, és nem alakít ki valamilyen viszonyt vele, az vakon morzsolódik fel őrlőkövei közt.

A technokrata is kénytelen számot vetni az őt meghaladó világgal. Ám mindarra, amit (egyelőre) nem tud, nem sikerült kiismernie, modelleznie majd ellenőrzése alá vonnia, ami hálójának szemein kicsúszik – tehát amivel a világ több, mint a valóság –, egyetlen szót tartogat: véletlen.

A technika eluralkodását kísérő létszemléleti változások a filozófiai és a művészi gondolkodást is felforgatták. A száműzött metafizika hol az élettanba olvadt be, mint – Határ Győző kifejezésével – „a neuroendokrin rendszer váladékolta ‘érzelmek’, ‘szenvedélyek’ fogalmi ki- és lecsapódása”, hol a tulajdonképpen fölös kacatnak tűnő költészetbe.

generált szonettek

A redukcionista felfogásban az „odaátról” kapott üzenetek forrásaként persze semmi egyéb nem képzelhető, mint az egyetlen, az egész metafizikát helyettesítő tartalom: a véletlen. A generált szonetteket milliárdszámra ontó gép, a forgatható tárcsákkal állításokat szülő szerkezetek ma az életösszefüggésekből kiágyazódás, a teljes elidegenedés, kiüresedés és absztrakttá válás tünetei. A mechanikus gondolkodás sivatagának imamalmai ezek, melyek végső soron semmit sem csinálnak, homokot őrölnek: homokká. Ami fent befolyik, ugyanaz távozik alul.^[7]

A technikáról és a kvázi-demokráciáról

Elliot Aronson közhellyé koptatott megállapítása szerint az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény. Akkor viszont menthetetlenül útjában van a racionális világrend kiépítésének, és amíg el nem jön a poszthumán kor, a mesterséges világ rendjébe csakis mint defektes gépet, ítéletalkotásában irracionális és irracionalitásán keresztül irányítható (azaz manipulálható és manipulálandó) lényt lehet beilleszteni. Mikor az üzemszerűen előállított manipuláció kérge rákövesedve összeáll, akkor és azáltal jön létre a virtuális valóság, ami már nemcsak a világot, de a valóságot is eltakarja.

Vannak, akikkel a szisztéma egyáltalán nem tud mit kezdeni: elhajítja őket, mint alkalmatlan építőköveket. Ezeket a levegőnek nézett, kasztokon kívüli páriákat se kizsákmányolni, se eltartani nem akarja.

Annyi bizonyos, hogy a demokrácia és a technológiai társadalom rendszere, akár a víz és az olaj: nem keverednek. A hatékonyságra törő tervezői döntések szakértelmet kívánnak és kizárják a demokratikus eljárást. S mert a technológiától átjárt társadalomban minden, az emberi életet alapjaiban befolyásoló strukturális kérdés szakkérdéssé válik, melyről népszavazást tartani értelmetlenség, a demokratikus döntések köre szerfelett beszűkül.

A technikai fejlődés azonban nem légüres térben zajlik. Gondoljunk a Kockavető figurájára! A döntést ugyan a véletlenre bízta, de az alternatívákat ő állította fel.

Minden technika vezérlő eszménye a hatékonyság – de hogy mi a cél, amit a lehető leghatékonyabban el kell érnie, a kőolaj finomítása, képek továbbítása vagy emberek tömeges megsemmisítése, már nem a technika határozza meg.

Azt gondolhatnánk, a technika csak funkció, mely mindig valamely célt szolgál, ezért a szó szoros értelmében vett technokrácia mint társadalmi formáció nem létezhet.

A technoszféra önállósodása, látszólagos leválása a külső célokról egyrészt azzal függ össze, hogy a civilizáció részben a saját megoldásai által generált problémák megoldásán dolgozik, illetve az innováció során feltáruló új meg új jelenségeknek és lehetőségeknek ered a nyomába, ami a fejlesztés során megvalósíthatóvá válik, azt mindjárt meg is valósítja. A számítástechnikából ismerős jelenség, hogy előbb születik meg a technológia, és csak azután keresik azokat az eleinte nevetségesen mesterkélt problémákat, melyekre megoldás lehetne. Nem a gép illeszkedik a társadalmi igényekhez, hanem fordítva, a társadalom életrendje alakul a gép funkcióihoz.

A technoszféra látszólagos önállósodásának másik oka: a „szakértők” reflektorfénybe tolásával árnyékba borul, hogy a rendszer pontosan miféle és kik által kijelölt célokat szolgál. Ez a technokrata ideológiamentesség ideológiája^[8].

szakkérdésekről van szó

Elég a világ mai pénzügyi rendszerére tekintenünk, és a szakértelem mítosza egy szempillantás alatt szertefoszlik. Lehet, hogy ez a rendszer hatékony, de akkor semmi esetre sem a pénz gazdasági közvetítő funkcióinak olajozott működtetésére szolgál – jóllehet a világ nyilvánossága előtt úgy állítják be, mintha valamiféle közjó képviselője volna. Erre alapozza társadalmi fontosságát, és erre hivatkozva követeli a maga okozta krízisben, hogy társadalmi forrásokból felsegélyezzék. Magához vonja a döntéseket, mondván, szakkérdésekről van szó, majd az extraprofitot termelő spekuláció szabályozásának hiánya miatt kirobbant válságban a veszteségeket a társadalomra hárítja.

Nem tehetné ezt, ha nem volna hozzá hatalma. A színtiszta technokráciában a civilizáció gépezetének működtetésében a hatékonyság, az eredményesség volna az egyetlen szempont (ennek szimbóluma a piac) – csakhogy szemlátomást nem ez a helyzet, éspedig nem valamiféle technikai tökéletlenség folytán, hanem mert a pénz, a profit nem cél, csupán alárendelt eszköz a hatalom megszerzésére és megtartására, s ezt az eredménytelenség, a zavar, a krízis többnyire segíti és nem akadályozza.^[9] A fékek és ellensúlyok kiszerelése a pénzügyi rendszerből nem technológiai érdek (hiszen a szerkezet működőképességét veszélyezteti), hanem a hatalom érdeke.

Ebben a szisztémában a pénz elsősorban nem a piaci árucserét, hanem a hatalmat közvetíti. A legnagyobb hatalom nem a technokraták kezén összpontosul. A társadalom szerkezetét és benső viszonyait, szemben azzal, amit a rendszer magáról állít, nem a piac vagy a technika autonóm fejlődése alakítja ki, hanem a mögöttük álló befolyás és hatalmi érdek, mely érdekeinek megfelelően képes felfokozni vagy megbénítani a gazdaságot, illetve a technológiai fejlődést.

A globalizált társadalom a látszat ellenére nem technokrácia, hanem több lépcsős, közvetett eszközökkel, személytelen kényszerekkel, a valóság virtualizálásával működő, túlnyomórészt nem fizikai erőszakra épülő diktatúra.

A technikaellenességről

A hatalom technikai összefüggések paravánjai mögé bújik, s ezzel az álságos eljárással az elidegenedést, a pusztító bőséget és a keserves ínséget felpanaszlókat a technikaellenesség csapdájába tereli. Akkor meg nevetségessé tételükhöz már elegendő előcitálni a humánum érveit: az orvostudomány megannyi szép sikerét, a járványok megfékezését vagy a tiltakozók szemére lobbantani, hogy fűtött lakásukat, meleg öltözetüket, kényelmüket a technikának köszönhetik, és egyébként is: a technika elleni felszólamlásukról is technikai eszközöknek köszönhetően értesülünk.

A csapda elkerüléséhez vissza kell hátrálnunk kiindulópontunkhoz.

Az eszmélet paradoxona, hogy egyszerre képzeljük magunkat világba vetett, a világgal szemben álló lénynek és éljük át világba ágyazottságunkat (sőt, ha a külön-lét gondolatához nem ragaszkodunk, azonosságunkat a világgal). E kettősség kétféle stratégiát eredményez: a tárggyá tett világ leigázásáét és a létbe illeszkedését. A technika elhatalmasodása a világleigázás programjának megvalósítása. A fejlődés a pozitív visszacsatolás belső logikájának megfelelően, fejlesztőeszközeit is fejlesztve, gyorsulva szalad a jövőbe, mert nem béklyózzák a létbe illeszkedés szempontjai.

magvasabb kritika

A technikát hibáztatni nyilván hasztalan: bárhogy istenítenénk, belső logikája van, de akarata nincs: akarata a technikát használó embertől származik: emberi érdekek állnak mögötte. Nem a technika, sőt nem is a technikai gondolkodás áll a világ utóbbi évszázadainak nagy átalakulása mögött. Aki a puszta technikaellenességnél magvasabb kritikát szeretne megfogalmazni, észre kell vennie, hogy a technikai gondolkodás eluralkodása összefügg egy másik változással: hogy a középkortól a mai kor felé haladva az emberi gondolkodás középpontjába az értékek helyett mindinkább az érdekek kerültek. A technológia kiépülése elsősorban a közvetlen érdekek (államérdek, tőkés érdek, fogyasztói érdek) mentén történt^[10], s a civilizátum egyre magasodó falai, csillogó kulisszái fokozatosan kitakarták azokat az értékeket, amelyek a technikai eszközök létbe illesztéséhez nélkülözhetetlenek lennének. Elmondhatjuk tehát, hogy a technika létrontó hatásai nem magából a technikából következnek, hanem a technikának a mai emberi társadalomban betöltött sajátos szerepéből. Ahol és amennyiben az érdekek és értékek megbomlott viszonya helyreáll (a rövid távú a hosszú távú alá, azaz az érdekek az értékek alá rendelődnek), ott és annyiban tudja levetkőzni a technika és a technikát alkalmazó ember a maga pusztító karakterét és visszailleszkedni a létbe, ahonnan vétetett, mielőtt még – számos történelmi példa tanúsága szerint – a lét csupaszítaná le és illesztené vissza őt saját keretei közé.

1. Nemes Nagy Ágnes: ‘Formakényszer’. In: Az élők mártana. Prózai írások I., Osiris Kiadó, Bp„ 2004, 517. o. ↑

2. Jn 14,9–10. ↑

3. Rilke: Első duinói elégia. Nemes Nagy Ágnes fordítása ↑

4. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember, Európa, Bp„ 1977, III. kötet, 162. o. ↑

5. Jacques Ellul: The Technological Society (Random House, New York, 1964), 4. o. ↑

6. Robert Musil: ’Tonka’, In: Törless iskolévei, Európa, Bp., 1980, 289. o. ↑

7. Aforizmagenerátor ironikus tálalásban: http://instantooelho.com ↑

8. Beható elemzése: Farkas Attila Márton: ‘A technokrata mákony’, In: Arrobori. Liget, 2006, 73–122. o. ↑

9. Ezek a hatalmi szempontok elsőségét bizonyító jelenségek persze korántsem csak a pénzügyi rendszerben mutatkoznak. Az Európai Unió mezőgazdaságnak nyújtott, úgynevezett támogatásainak rendszere például szintén messze áll a technológiai hatékonyság eszméjétől, sőt, a józan észtől is. Erdélyi gazdák panaszolják, hogy az uniós támogatás folyósításának egyik feltétele a kaszálás nyilvánvalóan íróasztal mellett megállapított, igencsak kései időpontjának szigorú betartása – függetlenül az adott terület növénytakarójának tényleges állapotától. A gazdák természetesen pontosan tudják, mikor kellene kaszálniuk, hogy ne vesszen kárba a munkájuk, csakhogy a „támogatott” legelőket műholdról folyamatosan ellenőrzik. ↑

10. Néhol közvetve, a „piac” „spontán” folyamatain keresztül, néhol a modernizációs diktatúrák (fasizmus, kommunizmus) parancsszavára. ↑

kép | shutterstock.com