Levendel Júlia

HOSSZÚ BOLYONGÁS KÖZBEN

2002 augusztus

HOSSZÚ BOLYONGÁS KÖZBEN

Ilyenkor már minden szürke, nem csak a töredezett lépcső kavicsszemcsés betonja, a lépcsősort két részre tagoló korlát, a villamossínek, a padcsonkok és a padok alatt hagyott üvegek, a feldőlt, még meg-megránduló flakonok, csövek és oszlopok, amelyek órát, világítótestet és hirdetményt tartanak, nem csak a metróállomás és a hozzátapasztott pavilonok, a sellős szobor-torzulat. Nem csak ezek. Szürke a lépcső aljában árusított, már megfonnyadt virág és az idejekorán leszedett paprika, elszürkültek az aszfaltot borító, világoslila BKV-jegyek, a pirossal és feketével összekent falak. Ahogy szürkül az ég. Az egész Moszkva tér szürke, és szürkék a teret körülfogó házak, el egészen a Széna térig meg a Várba, a Kis-sváb-hegyre felkapaszkodó épületek is. Hiába sárga, zöld, hiába a sok lobogó, tiri-tarka plakát – erőlködés, és marad a szürke. Szürkébe torpan a szürke, mint az alvilág-leírásokban. A pocsolyák már semmit sem tükröznek. Körülöttük is árnyak nyüzsögnek, árny-szürkén. A zsúfoltságban csupa szétmart arc. Fohászkodnak, hogy vegyél ingyen-újságot, fogadd el a reklámcédulájukat. Kinyújtják a karjukat, esengve tolják feléd a markukat: engedd inni őket. A leereszkedő tudja, hogy ami hekatombának látszik, csak szemét, bár a vérnyom talán igazi vér nyoma, orrból szivárgott, csöppent, szivárgott tovább és csöppent – meddig nézheted hökkenten-bénán? –, és azt is tudnia kell, hogy amit hall – tipegést, kapirgálást, szárnyverdesést, csőrök kopogását –, nem a galambok zaja. Már behúzódtak. Szürke ürülékük fölött tolldarab, pöhölyféle, mint a messzire sodródott pitypang- és nyárfa-pihe, gesztenyevirág-törmelék. Ezek is megmutatják, hogy nemrég élők voltak, még tart a szétesés. De nincs miért meghatódni: a szétesés mindig tart, mint egy soha le nem álló üzemben.

halál-szagú alom

A téren, a valahai Gödörben olykor nagyobb a zsúfoltság, durvább a tolongás és szemérmetlenebb az esengés, aztán minden csöndesedik, elülni látszik, ritkásabb a massza. Mindegy. Grafikonos statisztikák ugyan jó pénzért készíthetők – minek. Ez akkor is a működés zakatolása, örökkévalóságnak ígérkező unalom. Szánalom. Liliomos, halál-szagú alom.

“És kemény munkával keseríték életöket” 2Móz 1:14

S ahogy ereszkedsz lefelé, óvatosan a meredek-törött lépcsősoron, s mégis szinte futva, még mímeled, hogy könnyed vagy és energikus, és kerülöd, elhagyod a melletted baktatókat – különben szállnak alá ők is, hozzád hasonlók –, kerülöd és elhagyod, két fokkal lejjebb újra kerülöd, elhagyod –, de amíg elhúzva a többiek mellett játszod az élet-alkalmazkodást, míg huszonhét fokot legyűrsz, noha inkább magad fölött hagyod, s aztán – csaknem botolva – eléred a távolabbi utolsót, amiről akár a villamossínre is léphetsz – amíg így ereszkedsz lefelé, kiválasztott vagy, lépsz szaporán és szorongva, hogy megcsinálod, bevégzed-e – bajosan mondanád meg, mit is; nem vársz tanácsot, mihez is kellene?, hírhozónak sem képzeled magad, de úgy lépsz, mintha biztosan tudnád, hogy később fölfelé is megteszed az utat. Majd megteheted. Végül is talán a kényszerűség visz – jó szó, nem kell magyarázni –, és talán kényszerűen fordítod hátra a fejedet, fájdalmas hirtelen-rándítás, a csigolyaroppanást is hallod, mint a szárny-verdesést, és elég egy pillanat, hogy a sok ezerszer látott, ritkás-füves, gazos, szemetes földfal barlangszája megnyíljon neked, hogy megértsd: a lépcső aljában kuporgó alkalmi árus, hosszú, ősz hajú, ősz szakállú hajléktalanforma, előtte papundeklin hervadó margarétacsokrok meg ötösével kupacba rakott zöldpaprikák – vegyél, ebből is, tőle is vegyél –, de hangosan nem kínálja, csak rád sandít, alázatosan, alattomosan feléd villan, alulról néz anélkül, hogy megemelné a fejét, nem fog megszólítani, hisz ha tudna, akkor sem mondana semmit, tompán gubbaszt, mintha mindig is a lépcsőhöz és a papundekli-pultjához tartozott volna, s eztán is, örökre itt találnád, de nem azért, mert ez a sorsa, hanem sorstalanul, mint az istenek, mindig itt lesz, hogy mögötte, kicsit már oldalról megnyílni lásd a földfalat.

monoton zúgás

A rétegek vízszintes rajzát egyszerre függőlegesek hasítják, s belátsz, el egészen a Városmajor meg a Maros utca alatt futó, betemetett-elfeledett Ördögárokig. A víz zúgását is hallod, meg valami hörgést, hörbölést, ahogy lent, mélyen lent a keskeny mederben lázadozva örvények csavarodnak – de csavarodhatnak-e?, vagy száraz minden, s a szikkadt föld, az agyag, a kavics, a dolomit, a tufa, a betontörmelék, akármi halmozódott is egymásra, mind zümmög és zizeg, nedvességet szívna, de csak kemény talaj akad, kőzetek, sűrű por – nem mondhatod sóhajtásnak vagy lélegzésnek, mert a hangok nem tagolódnak, semmilyen ritmust nem követnek, monoton zúgás ez, s mégis fáj, s mint a zúgó számítógép monitorán, tisztán kirajzolódik az út. Mehetsz.

“Te pedig emeld föl a botodat, nyújtsd a kezedet a tenger fölé, és hasítsd ketté” 2Móz 14:16

A legkülönösebb most, hogy akiket ideképzelek – megtehetem – ebbe a mégiscsak nyirkos, virtuális, véghetetlen palotafélébe, mennyire tehetetlenek, ötlettelenek és kiszolgáltatottak – nem kérdeznek, semmiről sem biztosítanak, nem jövendölnek, semmire sem figyelmeztetnek, még felém se fordulnak; árny-mozdulataikat nézhetem, de itt már kinyújtott karral senki sem siet elém, nincs vér, tűz, daraliszt, nincs hiúzbőrön ülő, fogait vicsorító démon, szfinx vagy Gorgó-fő, az egész zsivajos tolongásból semmi sincs, csak a szürkén tengve telő vak napok látványa maradt. Nekem ez. A kisgyerekes hökkenet, hogy majd semmit sem tudok az unokáim gyerekeiről meg azok gyerekeiről, s nem az döbbent vissza, hogy ami lesz, az nélkülem lesz, hanem hogy nem leszek kíváncsi rájuk. Hogy annyira nem leszek. Mint a nagyapám most nekem, akinek emelkedett búcsúszavait anyám bizonyára híven tolmácsolta. Háromhetes voltam, amikor engedelmesen bevonult a váci gettóba, onnan Auschwitzba, s – bár jó csontozatú, egészséges, szívós alkatú férfi volt, és még be sem töltötte az ötvenet – egyenesen a gázkamrába. Dédanyám egy kétéves lánnyal meg viselősen maradt özvegy, szálegyedül. A magzat hat és fél hónapra megszületett, a bába azt mondta, fiúcska, de nem éri meg a reggelt sem. Akkor nem is anyakönyvezték majdani nagyapámat, pedig megmaradt, ahogy a körülményekkel, átkokkal és törvényekkel dacolva én is megmaradtam ’44-ben, és konokul kapaszkodott a normális és szokványos léthez, olyan konokul, hogy évtizedeken át talán észre sem vette: mindaz, amit megcsinált és összehordott, amivel ösztönei szerint védelmezte is magát – a filozófia meg a hegedülés, a német, angol, olasz, meg a görög, latin, héber és szanszkrit szavak – éppen hogy kikezdte elemi életerejét; semmi, még az antropozófia sem adott neki vallási megnyugvást, az egyre szubtilisebb szellemi kalandok elviselhetetlen súllyal nehezedhettek rá, az utolsó évtizedében meg visszájáról kellett látnia egész életerőlködését. Mivé lett az egész, minden? Nem védte ki az anyja öngyilkosságát – és mit igen? Hogy a gödi vasútállomás nyilas újságosától naponta Népszavát vett – ennyire futotta? A keserű embert folyvást hosszabbodó árnyékként kíséri a magány; én a mainál sokkalta lendületesebb korszakaimban is úgy képzeltem, hogy a haláltáborba érve nem védekezett, nem leste a megmenekedés esélyeit; elég volt, de ezt sem mondta, ezt, így, ott senki sem mondta. Anyámat mindenesetre még higgadtan emlékeztette a bölcsességre: ha láttad a fiad fiát, már békében meghalhatsz. Ő látta a lánya lányát.

tátongó földfalat

Egy pillanat csak, ahogy állsz a Moszkva téren, már leértél, a legalsó lépcsőről is leléptél, nem fordulsz vissza, inkább a fejedet csavarod – fáj –, és nézed a tátongó földfalat. A letottyant fagylaltoktól, eltaposott tölcsérektől, bizonyára hányadéktól is síkos-ragadós, olvadt aszfalton millió tűsarok-mélyedés: a nagy gödörben megannyi gödröcske; talpad alatt is út ered – nem a Föld túlsó felére tart, csak az előző évszázad végéhez meg az átellenben lévő évszakhoz. Tél van tehát, és a tehetősebb budaiak vöröslő orral, kacarászva korcsolyáznak. Nyáron úsznak, futnak a tornaegyesület gonddal alakított pályáján, de még Gödörnek nevezik a régen feltöltött, korszerű klubházzal, irodákkal, melegedővel-öltözővel is büszkélkedő telepet. Pedig már mióta nem működnek a téglaégetők! Valaha a török pusztította várost akarták újjáépíteni – nagyzolva talán egy egész világot, jövőt! –, azért kellett annyi tégla: még a mai Széna és Mechwart tér helyén is égetők füstölögtek, s mélyítették, egyre csak mélyítették a Gödröt.

és te sujts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép” 2Móz 17:6

Ez a sok út itt mind lefelé vezet. Mögötted a vájatok, a barlangos kacskaringók az Ördögárokig, előtted a metró mozgólépcsője – ahogy nyiszogva vonszolódik lefelé és húzza magával, viszi hátán a sokaságot, s mint az elöl-hátul maslis, karikázott, farkával a nagy űrt evező, szőrös szörnyeteg, nem tud mást: látványosságok közé vezet. Ha lehunyod a szemed, így-úgy ellenállnál, hiába, nézed, tehetetlenül elolvasod a hirdetéseket, és tehetetlenül tűrnöd kell az émelygést, nemcsak a pékségből áradó valódi, de túlságosan tömény kovász-lekvár-fahéjszag undorít, hanem hogy tudod: elkerülhetetlenül majd megcsap, és kísér végig lefelé, a húgy szagával, a savanyú borok és savanyú testek szagával keveredik, meg a mindezt dúsító dezodorokkal, most is, mindörökké, tudod –, talpad alatt a törökdúlás utáni megújulás nyüzsgése, a cipőd kérgén át érzed a korcsolyák karcát, és hallani, mint a csigolyareccsenést, a szennyvizet és tiszta uszodavizet szállító csövek morgását. Leléptél a huszonnyolcadik lépcsőfokról – a város egyik közlekedési csomópontjába értél. Ezt is tudhattad. Szárított levendulát, zoknit, nyalókát, horgolt terítőt kínálnak, a sokaság itt még tódul szörnyű zsivajjal, a keresztülvágtatók ütköznek az ácsorgókkal, a mélázók is elmozdulnak így, dőlnek, mint a kugli. Ne nézd, hogy a kuncsaftot leső cigány vagy kínai, gyerek-e vagy vénség, a bámészra az egykedvűt játszó is rákiálthat, kotródj, magaddal törődj – vagy visszanéz, rád néz: így akarsz, földi tetemestül? Itt, a sebesen iramló, lengő, megnyúló és összezsugorodó árnyak erdejében, ahol mintha félelmében mind rohanna a rettegett iszonyatosba, de még tartanak oda, báván baktatnak vagy előre szegezett, céltudatos tekintettel hosszúkat lépnek, rágógumit cuppogtatnak vagy szitkokat, szotyolahéjat köpködnek, maroktelefonoknak kacarásznak – szemközt meztelen hasú, nyúlánk lány áll szétvetett lábbal, orrában és a köldökében gyöngyszem fénylik, gyöngyházszínű műkörme hegyével SMS-t pötyögtet, mosolyog neki; őt se nézd!, nem nézed – a lépcső és a metróbejárat között talán éppen félúton – a minden irányban szétrajzó utak feleinél? –, itt megeshet, hogy egyszerre csap meg a bizonyosság: már nem változtathatsz meg semmit. Lépsz majd föl, számolod a fokokat, és észre sem veszed, mikor kezded csúsztatni tenyeredet a lépcsősort kísérő, rozsdás korláton.

kép | Peter Lipman-Wulf: Exodus-sorozat
felső kép | “de az Áron vesszeje elnyelé azok vesszejét” 2Móz 7:12