HEGEDÜLNI

Mindkettőnknek volt legendás
László nevű nagyapja.
Róluk beszélgetünk. Az enyémet
nem ismertem, pedig
állítólag nagyon hasonlítok rá, nevemet
róla kaptam, tőle örököltem
valami eleganciát, a mélyből
néha rám köszön, meglep, sőt, a hülye
járásmódomat is, ha magam
alatt vagyok, az őrületbe tud kergetni,
mint idegesítő ajándék, amit már
nem lehet visszaadni (mondjuk, túl
hangosan ketyegő óra).
Bujkált, géppisztolysorozat elől
cikcakkban futott, hogy én legyek,
mosolyog a fényképeken, lássam
az arcát és meghatódjak,
fiatalon halt meg, én is úgy fogok,
ötven körül, a másik vonalon sem
értek meg elődeim hosszú kort.

Van mit mondanom. De inkább te beszélsz.

László nagyapád neked a gyerekkor,
első éveid és az ő utolsó évei ugyanazok.
Szerelmes lehettél belé,
kiderül ma este. Jól jön nekem, hogy
engem is Lászlónak hívnak (van ebben
a lászlóságban valami, mindig is
sejtettem, hasznomra lesz egyszer).

A háború alatt nagyapád gyönyörű,
fiatal feleségét és két kisgyerekét
az oroszok elől a spájzba rejtette
(az a vidám film később készült).
A spájz ajtaja elé szekrényt tolt és várt.
Milyen lehetett az a várakozás?
Mint műtétre, előadásra – tragédiára,
amit megpróbál nevetséges népmesei
fordulattal majd megakadályozni.

A fosztogató seregből az ő házukba
három fegyveres katona jutott.
Mocskosak voltak és fenyegetőek,
lényegtelen voltaképp, milyenek
éppen ők, együtt hárman sötét
lehetőség, ami azokban a napokban
tízezerszám beteljesült.

Könnyedén mesélte neked,
a kislánynak, kisgyereknek utólag?
Végül is leültette a három oroszt,
úgy tett, mintha egyedül élne
a házban. Itatta őket, s mert
tudott hegedülni, játszott nekik.
A katonák csak késő estére
rúgtak be. Amikor László látta,
hogy nagyon közel vannak
az eszméletvesztéshez, mély-részeg
álomhoz, mintha magyar nótát
énekelne, azon a beszéd és sírás
közti hangon üzent a lélegző titokhoz,
aki a mulatozást két kisgyerekkel rettegte
végig a szűk helyiségben:
„ne aggódjatok, szeretlek,
tarts ki, nincs semmi bajom,
nem lesz semmi baj.”

A kerthelyiségbe, ahol ülünk,
hegedűszó hallatszik, benn népzenész
társaság; örömzenélnek.
Én is hegedültem gyerekkoromban.
Ismerős a törékeny hangszer súlya
kezemben, a húrok bevágása
ujjbegyeimen, másik kezemben a vonó,
hogy meg kell gyantázni, és egy-két szál
mindig kiszakad, ha erősebben játszom
(nagyapádnak nyilván végig így kellett akkor).
Emlékszem a hegedűre, nem
tudtam megtanulni, gyűlöltem.
Te a zongorát, ugyanabban az időben,
ugyanazért: nem értetted, hogy lehet
annyi időt eltölteni ilyen hülyeséggel.

Sosem tudtam átlépni azon a határon,
ami után, ha minimálisan is, kezdődik
a zene. Vajon nagyapád azokban az
idegtépő órákban is belefeledkezett,
és élvezte a saját muzsikáját?
Emlékszem, milyen beszorítani a hegedűt
felemelt vállam, leszegett állam közé.
Sose ment nekem, hogy egyszerre tartsam
a hangszert és énekeljek, bár ezt
a leghétköznapibb zenész is tudja.
Nagyapád épphogy csak játszott,
vagy kiemelkedően, talán felfedezetlen
tehetségként bánt a hegedűvel?

Végül elmentek a részeg oroszok.
László megnyerte élete csatáját,
valódi harcot, fegyverrel, életre-halálra
a hazáért (a férfinak az leginkább
a felesége teste).

Három-négy mondatban meséled el.
Azt mondom, nagyon magyar az egész,
a dal, a kiszolgáltatottság, a lelemény.
Hajnalig beszélgetünk, idővel
megcsókollak megint, az Andrássy úton
egy padra még leülünk álmodozni, aztán
elbúcsúzunk a Köröndön, itt laksz.

Indulok hazafelé. Nézem az órát,
kilenc elsuhant, bizonyítva
számomra, egymásnak vagyunk
teremtve. Fél év múlva többé
látni sem akarjuk egymást.
Még mindig nem tudok hegedülni,
a világpolitika meg így és úgy, nyugtalanító
ez akkor is, ha tested egyelőre
nem az otthonom, gondolom hirtelen,
világosodik, piszkos a város,
fáradtan botorkálok aludni,
mint reménytelen szerelmet,
érzem, magyar vagyok, most megint
azt hiszem, mindig lesz valahogy.

kép | shutterstock.com