HORTUSZOK
2008 május
Csak bámészkodtam, bambultam mindig az időben… S
bár fiatalon, akár egy hatvanéves – tudom, tudom, hogy
ez kényesebb füleknek, érzékszerveknek milyen lehangoló…
De hát az ember fiatal, férfi és csatangoló…
Hova is kellett volna mennem? Mit is kellett volna tennem?
Fene, ha tudja… Most a dús tengeri szél csap le az elvadult
hortuszokra – s a szétomló légörvényben az engedékeny tuja,
akár egy karcsú nő, vagy egy tornyos, nagy frizura, dülöngél
szanaszét, s a nyári szél csak fújja, fújja, fújja, fújja a magáét…
Nem lesz ennek vége soha… És talán ezért is bambulok mégis a
hortuszokra, a villamaradékra, freskó omladékára, kövekre,
vagy éppen a tengerre, úgy belemeredve a messzeségbe, mint akit
hirtelen fejbe vertek, s most már nem is tudja: mi a fenét is keresett ő
itt? Ki a fenét is keresett ő itt?… – s a választ egyik kérdésre se
tudja… S talán e sok halott közül csak ő él, ha él, egyedül,
néhány nyárfa, elhagyott ciprusok, elgazosodott
bokrok, s az a dülöngélő tuja… Talán csak az zavar, ha zavar
bármi is, hogy majd részemről is ennyire ha futja – szétrúgott kövekre,
homokra, felcsapkodott porra, lezüllesztett, elkopott hortuszokra ítél
a sorsom, s én a fülébe már hiába suttogom: hogy én élni,
élni szerettem volna, akár a tengerek, a fény, akár ez az engedékeny,
elszédített, szép, bugyuta tuja… Nem, nem, mondhatom, jól tudom:
nem hallja meg semmi, senki, soha…