MILYEN EGY KAVICS?
1995 január

Ma észrevettem Korfu szigetén, a tengerparton egy embert, ahogy félkönyökre dőlve hevert, félig a homokban, félig a vízben, és kavicsokat halászott. Láttam már egy-két helyen őt Görögországban hasonló pózban és ténykedés közben: Athén mellett, aztán Tolonban, az epidauroszi színháztól pár kilométerre, Nauplion szomszédságában, és az Olimpos tövében is, a Chalkidiki félszigeten, és Krétán, Szamoszon, Delphoi alatt – mondhatni megrögzött görög- és tenger- meg kavicsmániás az illető, és ma már, ötven múltán, azaz hatvan felé ha-haladva bízvást elmondhatná, hogy ezek a kavicsvadászatok milyen sokat adnak neki, bizonyos értelemben valamiféle művészi alkotás megtestesítői. Elmondhatná, megírhatná – itt írja éppen, a skizoid forma kísértésének enged, szobája erkélyén ül, szakasztott úgy, mint Budapesten, s persze a szöveg is amolyan lábjegyzetnek készül, de nem, elhárítja a kibúvót, kibújik belőle, anziksz lesz ez, véli, útirajz vagy napló, tájleírás; mindegy, mi lesz, rejtés vagy fejtés: a kavicsokról van szó.
fej nélkül, végtagok nélkül
Az őskavics kálmáncsai, a Kaposvár és Barcs közti vasútvonalon fekvő (lapuló) bakterház kisfiú lakója valamikor a negyvenes évek közepén bukkan rá, akkortájt, hogy a vele egy szobába zsúfolt simongáti intéző három lányával együtt tövig lenyírják és a csikólábú tűzhelyben elégetik tetves haját, kinn meg, a templomtorony irányából érkezve, Szulok felé tartva egész nap vonulnak a bolgár-orosz csapatok, vagyis a második világháború végén; de már 44 nyarából, az amerikai bombázók rendszeres és lidérces megjelenésének nyári hónapjaiból is maradtak nyomok, emlékek, hogy a vasúti töltés sima és színes kavicsai a legfontosabb játékok közé tartoznak. Ma is. Van persze változás, voltak korszakok, hiszen tizenöt és harmincéves korom között kevéssé törődtem velük; vannak fokozatok, irányok, melyek a kavicsjátékban követhetők vagy megvonhatók – utólag. Egy idő után minden kavics gyönyörű. Kisgyerekként alakjuk, mindennapi használatuk számított, hogy építettem velük a homokban vagy szikráztattam a sötétben, hogy parittyával, csúzlival kilőttem, elhajítottam kavicsomat a képzelt, netán valódi ellenség fejére, a vadászként megcélzott madárra vagy a telefonpóznán kihívóan csillogó porcelán szigetelőre. Mai szerepkörükben csak 1967 nyarán jelentek meg előttem – a dalmáciai sziklás tengerparton, Drasnyicén, ahol millió és millió kavics között megpillantottam egy tenyérnyi fejet, amely az első pillanatban egyik kedvenc könyvem, a Peru ősi művészetét bemutató képes album figuráira emlékeztetett, a második pillanatban meg De Gaulle tábornokot mintázta, s csak a harmadik szemvillanásra „vettem észre”, hogy kiált is, bizonyára rám, nekem, vagy csak tátva van a szája, komédiázik, a komor inkáknál és a szigorú tábornoknál engedékenyebb, plebejus alak. Mindenesetre ez a találmány lett első gyűjtésem indító darabja.
belső ölelés
S láttam ám, hogy a modern művészetet valamiképpen az ősiség formakincséhez kapcsoló, belőle is merítő alkotók „kavicsai”-nak százai hevernek a parton, csak meg kellett találni Henry Moore, Hans Arp, Brâncuşi és a többiek modelljeit, amelyekhez aztán a magyarul 68-ban megjelent szerb Vasco Popa kavicsokról szóló versciklusát is kapcsolhattam. A Weöres Sándor fordította szövegek a határtalanság és határoltság libikókáját hajtják, ennek a játéknak a dramaturgiáját próbálják a kavicsok szerepeltetésével megragadni. A kavics Popa szerint fej nélkül, végtagok nélkül bukkan fel, a véletlen buja lüktetésével mozog, az idő ledér járásával; mindent tart szenvedélyes, belső ölelése. A fehér és sima, ártatlan test mosolyog a hold szemöldökével. Popa költői játékában visszatérő érvelés, hogy a kavics, ha álmodik, ott van keményen önmagában; ha szerelmes, ölelése ad félszeg, alaktalan vágyának alakot; ha kalandba bocsájtkozik, mert szűkös neki önmagában, hát elbújik önmaga elől tulajdon árnyékába, és végső titka az, hogy önmagával tölti önmagát. Érteni véltem. Légy, ami lehetsz, önmagad, nem kavicsra megy a játék; s ekkoriban bukkantam rá egy megerősítésre is: „ez a kavics nem József Attila”; nem, de ez a „nem” azt mondja az elkülönítéssel küzdőnek, hogy igen, ő önmaga, az, és nem más („Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem” – szól a zsoltár); a kavics határozottan, kézbe foghatóan, tenyérbe szoríthatóan mondja ezt, konkrétan, miközben a felhők táncán mereng. Az őskavics vidékén ugyanis a felhők voltak a kavicsok legközelebbi szomszédai, játszótársai, s nem mint képzeletbeli színpad szereplői, bármilyen távoli is volt közelségük, hanem önmagukban, egy kisfiú játékszereiként, a tárgyak szótlan komolyságával, ami persze nem akadályozta meg, hogy elefánttá vagy bohóccá változzanak, seregek, ágyúk, kísértetek vonuljanak általuk égen és földön: mind egyre ment.
kezem mozdulása
Első gyűjtésemnek a dalmát tengerparton L. L. Moszkvicsának teherbírása szabott határt, ahol családtagként ugyan, de mégiscsak vendégek voltunk két kisgyerekkel. L. L. persze mint Jakovits szobrainak és a modern primitívek látásmódjának értője, rokonszenvvel nézte, hogy mit nézek, látta, amit látok, így szép zsákmánnyal tértem haza. Akkoriban megkísértett a vágy, hogy szobrokat és képeket csináljak. Néhány dalmáciai kavicsot megtámasztottam, alapzatra állítottam, faragni is próbáltam (diófát), és gyerekkori vonzódásomnak engedve: festeni. Ez máig megmaradt. Én meg maradjak a kavicsoknál. Ott vagyok. Kavicsgyűjtés és festés, beleképzelés és kitalálás mint az írás elő- és utójátéka, mellettes üzemága, számomra összetartozik. Soha nem ültem le úgy rajzolni, festeni, hogy valamit megjelenítsek – lefessek! –, s még akkor is a pillanatnyi, a kezem mozdulásában és az anyag esetleges formálódásában (a papír színében, gyűrt felületében, a deszka rajzolatában, a csorgatott, fújt, préselt festék alakzataiban) adódó kapaszkodókat követtem, ha egy-egy határozott érzelem, hangulat vagy ötlet, egy-egy külső vagy belső táj képi párhuzamait próbáltam rögzíteni. A hatvanas évek végén annyira elbűvöltek a deszkák, az öreg, kiázott, elszürkült, kopott, törött darabok erezésében fölismert szürrealisztikus figurák, hogy egyik alkalommal szétszedtem a spájz polcait, és a vörösbarna fenyődeszkákra festettem. Spájzkorszakom legszebb darabja ma is megvan, becsben tartott magántulajdon; egy másikat most alakítottam át ötödször, ennek kissé megváltozott a jellege, a fa textúrájából kevesebbet használ, de az ág helyén tátongó amorf lyukat a kompozícióba illeszti, a képet ez üregessé teszi, a dombormű felé hajlítja; hajlok a feltételezésre, hogy 93-ban írott üreges verseim kialakulásában a számítógép képernyője mellett spájzkorszakom festett deszkái is szerepet játszanak. Mindig minden összefut s egyre megy.
valamilyen lény
Úgynevezett alapkérdések ezek. Már a dalmáciai tengerparton is válaszolnom kellett, hogy mit akarok a kavicsokkal (miért csinálom, tényleg: miért?), melyiket tartom – szépnek? Megkülönböztetésre, kiemelésre érdemesnek. Akkor még a szoborszerűség, a bálványos jelleg vonzott elsősorban, egy frissen tanult formavilág, a mágikus realizmus elemeit kerestem, amelyre különös erővel mutattak a lyukas kavicsok és a tengeri állatok vájataival, maradványaival beírt felületű kövek; egyetemes kalligráfiájukban talán egy létünket elbeszélő nyelv szavai rejtőznek, melyet alig értünk, tűnődtem ott a dalmát tengerparton 67-ben bátortalanul, írom itt, Korfu szigetén, 94-ben, a kozmikus ábrák dolgában hasonló érzésekkel, aztán a görög szárazföld felől emelkedő nap fényében, melegében, no és a tengerben elheverve kavicsokat gyűjtök, és megint válaszolni próbálok, hogy melyiket és miért. Válogatok. Azokat a köveket, kavicsokat keresem, melyek valamiképpen arcot, emberi vagy tündéri (démoni) fejet idéznek elém, és csekély képzelőerővel vagy akár beavatkozással (ecset, festék) valamilyen lénnyé, képpé egészíthetők. Lehet, hogy van ebben valami megalomán vonás, hiszen mintegy feltolom magam teremtő társnak (hova is?), valamiféle kontár korrigálónak; bár fajtám ezt már amúgy is megtette, a társulás kétségtelen, az emberi teremtés létezik, és az én beavatkozásom igazán a minimumra szorítkozik; nem erőszakos, hanem áhítatos, nem javít, hanem saját képéhez hajlít, és nem minősíti önmagát stb., próbálok szerényen élni ezzel a játékkal, s azt remélem, hogy jegyzeteim elkövetéséért sem vet rám kövét a természet – nem bizony, mert elém veti, tengere tenyérből kínál, szinte etet, ezek a kavicsok is az ő gyümölcsei.
parttalan szeszély
Egyszer már gyűjtöttem görög parton módszeresen arcokat, fejeket; akkor rücskös torzpofákat rontás ellen (88-ban), s választásaimban máskor is meghatározó volt, hogy az adott (kapott, talált) kő, kavics hasonlít-e. S ha nem hasonlít semmire? Ha olyan, mint egy kavics? (Lásd Kosztolányinál ugyanezt jégtáblával.) De milyen egy kavics? Ha nem atropomorfizálva nézem, hanem márványos simasága vagy karcos rücskössége, testének alakja, az erezések, foltok rajzolata, az egymásba hajló árnyalatok áttetszősége vagy kontrasztossága, megnyugtató vagy ingerlő együttese, vagyis a kavics valamilyen egyedi látványossága vezet, akkor elég nehéz meghatározni absztrakt módon, hogy melyik az a fokozat, mikor áll elő az az összhatás, amellyel a kavics mintegy kiemelkedik társai közül. Itt lép fel a belelátás, sőt a beleérzés és belemagyarázás elragadó, ám megfoghatatlan mértékű gesztusa, az érdek nélküli tetszés parttalan szeszélye, és benne szerepet kap a kavicshoz kapcsolódó esetleges hely, idő – vagy akár történet, melyet az illetékes szemlélőnek megidéz. S már nem is a kavicsról van szó, hanem az emberről, aki ezúttal félkönyékre dől Korfu szigetén; ő meg olyan, amilyen. S ez nem erkölcsileg értendő, hanem esztétikailag, nem a külsejére, hanem belsejének a külsejére, annak is a kavicshoz kapcsolt részére, a kavicsgyűjtésben tárgyiasult, „megfogott” darabkájára.
lenyűgöző bőség
A kavicsgyűjtés nem művészet, hanem élet, legfeljebb akció. A manipulált, kiemeléssel, esetleg festéssel is manipulált kavicsról készült fotó sem művészet – azt hiszem. Esetleg határterületre érkezhetünk; a fényképész szeme, keze, gépe – tényfékező gépe, mondja Tandori Klee-ről szólva – persze hogy készíthet művészi képet egy kavicsról, de a modell maga akkor is csak kavics marad. Az a számomra tökéletes óriáskavics például, amelyik szobámban „él”, klasszikusan kékesszürke hasán fehér szalaggal, mintegy harminc centiméteres átmérőjű terjedelemben, csak nekem utalhat jelként Szamoszra és a hozzá kapcsolódó történetre. Mindezzel pedig nem a természetben és a művészetben egyaránt meglévő esztétikum azonosságának és különbözőségének igazolásához vagy akár a művészet természetének elemzéséhez szeretnék kacsázni (kacsázni különben is lapos kaviccsal kell sima vízen!), hanem az egyediség szépségéhez, amely a természetben és a művészetben egyaránt lenyűgöző bőségben mutatkozik. Az utóbbiban talán nehezebben jön létre, talán egyre nehezebben, nem tudom, és nem is szeretnék itt belegabalyodni e „talán” és „egyre” bozótjába, de azt tudni vélem: ha létrejön a mű, ma már csak saját fájdalom és öröm lehet, önmaga, amire talán nincs szüksége a világnak, de ez már más lapra tartozik. Mindenesetre, a művek, mint a kavicsok, nem versenyeznek; amit az egyik tud, azt a másik nem, jól megférnek együtt univerzumuk különféle nyelvi, műfaji, eszmei szisztémáiban.
akárhány kép elfér még itt
De vissza a kavicsokhoz, e mostaniakhoz kivált, ahol vagyok, Korfuhoz. 79-ben már jártam itt. Paradicsomi öt napot töltöttem L. J.-vel és négy kölykömmel a szigeten. Most kettesben ülünk a parton, turisták százai közt persze; éppen egy korombéli hazámfia gázol ki a vízből és felháborodva kiáltja, „ezek a rohadt kavicsok, ezeket ki kellene cserélni, mit szól hozzá?” – mit szóljak? Motyogok, és tűnődöm tovább: sorról sorra. A kavicsgyűjtés hagyományos magánterápia nekem, s itt, a délszaki táj a meleg tengerrel, a burjánzó növényzettel szinte az ősi, elemi létezésbe merít; Korfu nem szokványos nyaralás hát, hanem alámerülés, túlzás nélkül állíthatom, a szent érintése – ahogy nézem a képet: a tenger domború hátát, a párában úszó hegyeket, az öreg olajfaerdőt; a göcsörtös, üregekkel sűrűn átvájt törzsek nyugtalanítóan merednek, a száraz fű forró szélben zörög, de az óriáspálmák, a lenge fügék és a sűrű mandarinok, a citrom és narancs, a sötét ciprusok, dús pineák és a számomra ismeretlen zöldek, izzó virágok elsősorban a derű és a termékenység érzetét, szagát és színét árasztják; a tücskök és kabócák elragadtatott zenéje és a hullámverés hallomássá hajol össze. És „összehajolnak” a képek is, mintegy helyükre kerülnek a megfelelések – ötven év és kétezer kilométer távolságból a kálmáncsai szülőföld és a korfui erdő, az ottani tölgy és almafa az itteni kétharmadában mandarint, egyharmadában citromot érlelő, sátorformán terebélyes fával. A szent érintése, az átélés jelene ilyenképpen megvilágító, a helyre kerülés nem lezár, hanem kinyit: akárhány kép elfér még itt, remélem.
ősközeg
A korfui parton érintés a nézés is, a kép meg-látása, a hang meg-hallása, és bennük, általuk az időn és téren átnyúló összevonás, elrendezés, mint beavatódás akár, vagy anteuszi erőre-kapás, életre-kelés, majd az egyik legfőbb ősközeg, a tenger révén az érintés testies valóra váltása és fölfokozása: behatolás, be a vízbe, a képbe, mint a kínai piktor a festett barlangtemplomba. Reggel kilenckor a nap már a szemközti part hegyei fölé emelkedik, ő is nézi a vizet, tekintete csillámló pallót fektet rá, hív. Fényt és vizet érint az ember, lebegve ha-halad, lusta halként tenyérrel evez, benne van, profán tagként van benne a szent kéjesen sima testében; most és itt; van.
szürke élvezet
De az egyszerre profán és bornírt dolgok garmadája is itt van, s ezekben – ha belegondolok – a szent árnyéka sem érzékelhető, olyan üresek. Az édeni sziget elemi szépségében mindez még visszatetszőbb, fenyegetőbb talán, mint másutt vagy máskor. A parlagi, globálisan uniformizált profán nemcsak erkölcstelen, hanem unalmas. Profánnak is ócska. Szürke élvezet. Kierőszakolt. Ellenpontként eszkábáltam egy kétsorost Korfu nevére, gondoltam, elviszem haza, mint talált kavicsot Várkonyi Ágnesnek és Ruttkay Kálmánnak, baráti viszonzásként a szicíliai anzikszért, mely a működő Etnát mutatja s az aláírás fölött Ágnes 95 nyarára tervezett Liget-könyvének a címe áll: „A tűzvész tanúi”. Kétsorosom így szól:
Szélvészként rám a kor fú?
Én azt felelem: Korfu.
kagylósan tompa
De igaz-e ez, mikor itt is fú a kor, hümmögtem nyomban, és nincs hova, hogyan kitérni, elbújni előle, bár nem is akarsz, de vele üvölteni sem akarsz; két nemakarás közt nekem talán a kavics marad, a kihalászott, kiválasztott, megfestett, megírt, lábjegyzetelt kavics, a kavics tájai. Most ezek a márványosan sima, kagylósan tompa, fekete-fehérek, ezek az elnagyolt és áttetsző formák, deformált pofák, sötét és világos fejek, pászmák, vonulatok, meredek oldalak, finom lankák – s a most már azt jelenti, hogy augusztus végén, Budapesten, és azt is jelenti, hogy versben, a korfui fügefa körül forgó versben, melynek ezúttal egy külső rétegét, netán profán vetületét, köznapi közegét is szeretném rögzíteni itt.
a lopás
A fügefák szálláshelyünk körül álltak, a mindössze tucatnyi lakást kínáló kétszintes ház a hegyet és völgyet borító olajliget egyik bűvös pontján, hatalmas ciprusokkal szegélyezett folyócska partján épült. Már megérkezésünk délutánján elégedetten nyugtáztuk, hogy a fiatal fák roskadoznak a sárguló terméstől, és este, a tolvajlás fogalmát kissé leszűkítve meg is kóstoltunk egy-egy szemet: a lila bélű gyümölcs mesésen olvadt szét a szánkban. J. félreérthetetlen célzásokkal buzdított a lopás fogalmának további átalakítására, majd teljes mellőzésére a fügét illetően, de így is két-három napnak kellett eltelnie, hogy a tettek mezejére lépjek. Ezalatt meggyőződhettem róla, hogy a tulajdonosok rá se hederítenek a fákra, a gyümölcsök pedig repedeznek, a földre csurrantják cukros levüket, hamarosan lehullanak. Nem habozhattam tovább. Egy ökológiai folyóirat szerkesztőjének kötelessége, hogy a pazarlás ellen – ha teheti – a köznapok rögös terepén is fellépjen. Az ideológiai alapot meglelve a következő három nap hajnalán egy-egy kalap harmatos fügével ébresztettem J.-t, s ennek az idillikus mozzanatnak föltehetőleg jelentékeny szerepe lett A korfui füge létrejöttében:
nem voltam rest kerestem este
reggel s vélhetőleg álomban is
a dél nagyítóüvege alatt mint
kavicsokra írt arcokat a tenger
ajkai közt ó hogy forgatott a víz
az egyetlen jelzőt e korfuira
a füge fogai forró vörös méz ínyéből
kibukva fehérrel pontozták ki helyét
kimondható de nem
a szigetperem fekete vonalán kövek
hátán követ vakon hő és fény felé
tart a part ujjait utánozza így
az íz mint súly húz át sűrűjén
s ott az öreg olajerdő még mit
hozhatnék föl mentségemül hol
az üregesre vájt törzsek mögül
holt költők szeme les papíromig nyúl
ma tücskök gyémánt-kürtjén játszik
hosszú kezük ciprusként ijedt ujjaik
a csillagok alacsonyan zizegnek mind
itt van gyerekkoromból a Kaszás és a
Fiastyúk fiastól lányostól én meg
a korfui füge egyetlen jelzője után
kaptatok balra a műút motorokkal
jobbra a „Tengeri ló” kemping kúpjai
és kubisták nudisták éj s nap bazár
nincs elfogyott nem gyártják már
s még a vontatott ernyőn röpülő
Ikaroszok sem tudják jelző?
táblák: exchange super s rent a car
nézem a képet a korfui fügét jelet
keresem a kavicsokba vájt arc
vonalaiban hullámzó világűr szavait
vakít zihál elkever zúg s merül alá
*
rögzített kavics
A tényfékező gép képeinek segítségével próbálom ezt a kavicsos, korfui szöveget most már lezárni, visszapillantva a visszapillantásra, és előre a Liget januári számára, amelyben ezek a képek tovább fékeződve megjelennek. Mindez novemberben még csak elképzelés, de építeni lehet rá, ami a vele járó szorongással együtt is örömmel tölt el, és a tervezés lehetségességét – elmúlt heteim, hónapjaim ellenkező tartalmú tényeivel szemben – szinte gőggel bizonyítja. Vagy állítja. Talán csak reméli. S nem is gőggel, de tartózkodó bizakodással, ami azonban nem tud, semmilyen összefüggés részeként nem tud olyan csekély lenni, hogy pozitív ténylegessége ne legyen tényező. Tényleg. S a képpé „tárgyiasult”, rögzített kavics mintha éppen ebből táplálkozva kelne életre, kép-életre, olyan általánosságokat fogalmazva, jelentve a nézőnek, amelyben az én személyes emlékeim, a kavics megtalálásának és kiválasztásának története csak amolyan mellékes motívum már.
a hírhedt Vakegér
Itt van például ez a feketébe hajló, sötétszürke, fehér erekkel telerajzolt őstojás, amelyben derengő arcot, tört profilt, szem-száj-orr vonalat sem nehéz fölfedezni, de számít-e, hogy lelőhelye a dél-spanyol tengerpart? Számít-e, hogy ott görgette a víz, abban a homokban csiszolódott, azokból a hegyekből szakadt ki évezredekkel ezelőtt, hogy onnan utazott a nyolcvanas évek elején egy öreg Volkswagen mikrobuszban Budapestre, melyben népes, akkor éppen nyolc tagú magyar család kóborolt négy hétig Dél-Európában… Számít-e?… Nem tudom. De egyszer majd írok egy mesés történetfüzért, melyben az Akastyán-hegy szellemei a Déli pályaudvartól a János Kórházig nyújtózó Városmajor utcában sétálgatnak, be-betérnek a hírhedt Vakegérbe s egyikük, akit Hiadornak hívnak talán, ballonkabátja zsebéből majd éppen ezt a spanyol tengerpartról származó őstojást húzza elő, és nem kérdezi, hogy számít-e vagy sem, hanem így szól hallgatóihoz: „Látjátok, ilyen egy kavics.”