A VÁROSMAJORON ÁT

Örkényéktől jöttünk, reményteli társaságból s még
annyira fiatalon, hogy a Városmajorban meleg szél
csókolgatta nyakszirtünket a laza gallérok sávja fölött,
sóderpor csiklandozta szandálaink talpát, nevettünk,
az éj meg szemet hunyva tűrte, hogy kihívóan törjünk
tartományain át;

így vonultak minden korszak legjobbjai,
most megtörténik velünk is, gondoltuk 68 tavaszán, a világ
meghódíthatónak kínálta magát s mi, szavak részegei,
megíratlan szereplők, az első próba mámorával fejünkben
szinte ugrándoztunk, vibrált tőlünk a sötétség.
Nézem azt a három forrófejűt a zöldben s még nincsenek
olyan távolságban tőlem, hogy a szétpusztult csordaként
porzó éveken átnyúlva meg ne érintsem tarkójukat és
nevető szandáljaik szárnyverdesését ne tanúsítsam:
fantaszták gőze feszítette bordáikat? nem és nem,
és mégis, és mégsem;

a történetek szennyvíz-áradatában
oxigén-buborék a városmajori éj, hol volt,
hol nem volt hajó, propellerei zúgatják a lombokat,
de nincs és nincs, jégtőrrel szúr a szívbe, nincs,
versre hangol, ellököd egyszer, tízszer, megírod,
újra-írod, eldobod, értelmét keresed, ne keresd,
engedd ágálni őket, ne hibáztasd a kicsi szárnyakat
a bokák mögött, téged is visznek valamerre,
míg csattognak rád a lassan mocskoló esők és anyáskodva
nyakadba lógatják kutyaszőr-szagú rongyaikat;
a Városmajorban ott zizegnek volt s még lehető ligetek,
lenn, a salakos pályák vörösében teniszlabdák pöttyei,
szép a szemnek, sóhajtani és szeretni egymást lehetett
és lehet,

de részegségünk éjét csak elégiák igézhetik
s a tárgyilagos tekintet lefűrészelt tetejű fákat,
fekete szobrokat lát: bronzkatonák a kőfal előtt.

kép | Gyarmathy Tihamér: Változások