TÓTH ESZTER VERSÉRŐL
2009 november
HOLLÓ-ÁBRA
Társaságban egy szép este, sorsomtól nyugalmat esdve,
reméltem, majd egy pohár szesz elzsongít, s a rózsa nyár
étereiben s a táncdal-csattogásban szívem áthall
oly derűbe, hogy nem átall gyásztól könnyebbedni már,
csak egy kissé, csak egy semmi percre könnyebbedni már,
véglegesen úgyse bár.
Ám a könnyedség színében koccintásra kelve éppen,
mint nagyított moziképen, a fölemelt víg pohár
kinagyítva s megállítva, – hirtelen sokk: hogyha itt ma
nem én, hanem ki a sírba zárva por vagy, hamu, sár,
nem én innék, hanem míg én volnék por és hamu, sár,
itt ma te koccintanál?
Váratlan e fordulatba gyors erővel elragadva,
mintha nem is képzeletben, rivalltam rád: Csapodár!
Most, hogy testeddel becézett testem egy csupor enyészet:
emlékedből is kivérzek? Gaz lator vagy! Lupanár
korhelye! Mert bárhol tűröd halálomat: lupanár,
bordély az, torz Dovre-vár!
S bár a megrázkódtatásnak hossza pillanat csupáncsak,
mélye kígyót-békát föl a feneketlenből dobál:
Így vagyunk hát? Kámalóka-tűzben lelkem szörnyű lobra-
lob gyullad el, te meg lopva azt lesed: hol áll a bál?
Míg én kínban kilangallok, néked úri-muri bál,
dáridó kell, karnevál!
Itt egyszerre helycserénk oly élesen, ahogy csak téboly
valósít, – a Tér meghitt ácsolataiból kizár
engem a vad világaljba, honnét hiába is hallja
szavam az idegen fajta: nem értesz, kutya tatár!
mert kik egy-test, egymásnak mind csak kutyafejű tatár,
mihelyt közbül a halál.
De miközben tombolásom ráng, döng, vérzik még a rácson,
mellyel a Föld kirekeszt, – az egész zenebona-bár
egyre messzibb… Már temérdek vonzásai alig érnek…
Dereng másvalami érdek, húz másvalami határ,
az izgat már: más uralmak felé nyílózó határ,
nem kezedben a pohár.
Kezedben?! S ocsúdva ennen kezemre: a Túl és Innen
horror játékai ellen fölemelt, a sötét pár-
felelgetőst abbahagyni, bárha csak egy jó konyaknyi
percre szívem elkapatni, élni fölemelt pohár
lecsattant, s egyre csörömpöl-folyik szét az a pohár,
nem iszom ki soha már.
Hátborzongatóan szellemes, mégis könyörtelenül őszinte, kettős síremlék a vers: a költő férjének, Hollós Korvin Lajosnak és apjának, a Poe-verset fordító Tóth Árpádnak. Az áramló, dallamos, szinte túl dallamos, belső rímekkel, ismétlésekkel, alliterációkkal és áthajlásokkal folyondározó verssorok bravúrosan imitálják A holló ritmusát, de mint a cím is mutatja, ez csupán a külső ábra, a felszíni forma, amelybe a gyászoló költő kínját önti, hogy alakot – versalakot – nyerjen. Játék ez, de szívszorítóan igazi: Poe baljós hollója helyett itt maga a halott Holló(s)jelenik meg, és a költő nem a rossz hírrel károgót átkozza, hanem társát, aki magára hagyta. Itt minden még sötétebb és reménytelenebb, mert az elfojtott tombolás felerősíti és maivá, ismerőssé teszi a képeket. Poe hollója rácsos ablakon kapirgál, Tóth Eszternél már az egész Föld rács, amely örökre elválasztja az élőt és a holtat. A feledést hozó nepenthét, Szép Heléna italát egy pohár szesz váltja fel; a mennyben várakozó, földi sártól tiszta Lenóra helyett az ő halottja por, hamu és sár.
keményen ropog
Amikor hirtelen fordulattal helyet cserél élő és holt, a Tér meghitt ácsolatai meginognak, és a nagyított moziképen a világ addig ismeretlen fizikai törvények szerint működik. A túlélő lelkiismeret-furdalása káromlássá válik – azonosul a halottal, és az ő szemszögéből nézve minden magányos pillanat csapodárság: hiszen hogyan élhet tovább testemmel becézett tested testeddel becézett testem nélkül? A szuggesztíven válogatott szavak, a latinul nyilvánosházat jelentő lupanár, a Peer Gyntből ismerős Dovre-vár, a lator, korhely, bordély keményen ropogó és a Poe-vers károgását idéző hangjaira lágy ellenpontként válaszolnak a következő versszak „l”-lel zsúfolt sorai, majd a visszatérő „r”-ek az úri-muri, dáridó, karnevál szavakban: férfi és nő, halott és eleven vitázik így. A hinduizmusban Kámalókának nevezett, érzékiséggel teli világ tüzét elfojtja Dovre, a föld alatti manókirály birodalma. A vers talán legkifejezőbb szava, a kilangallok a költő találmánya, amely a lobogó lánggal kiégő szerelemre utal, a különös torzítás miatt ugyanakkor időbeli dimenziót is kap a kifejezés: nem gyors ellobbanást – hosszú, kínzó szenvedést ábrázol.