SZOBORCSEND

Minden szobrász tudja, hogy amikor este lekattintja a lámpát a műteremben, és behúzza az ajtót, a magukra maradt szobrok életre kelnek. Az idősebb művészek már ügyet sem vetnek ilyesmire, a fiatalabbak azonban meg-megállnak a zárt ajtó mögött, és fülüket a kulcslyukra tapasztva kuncogva hallgatják, ahogy a fa-, kő- és bronzdarabok recsegve-ropogva nyújtózkodnak. Micsoda társaság! Az egymáshoz faragott alakok igyekeznek minél messzebb kerülni a másiktól, az összegörnyedt figurák lábujjhegyen pipiskednek, az üldögélők felállnak, az állók lefekszenek vagy öreges mozdulatokkal a térdüket hajlítgatják.

igen nagy baj jele

A szobrászképző egyetemek mesterei rendszerint az első órán figyelmeztetik a hallgatókat, hogy semmi esetre se zavarják meg műveik éjszakai életét. Ami jár, az jár, ismételgetik évről évre, éppen elég baj nekik, hogy rajtuk gyakorolnak, teszik hozzá a morcosabbak, az ódivatúbb tanárok meg az alkotás varázsáról szónokolnak. Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy igen nagy baj jele, ha a sötét műteremből, raktárból vagy egyéb, hasonló célt szolgáló helyiségből icike-picike mozgást sem hall a szobrász. Megoszlanak a vélemények, hogy ilyenkor pontosan mi történik. Elszáll belőlük a lélek, magyarázza a buddhizmus iránt érdeklődő mester. Depressziósak lesznek, véli a pszichoanalízisbe járó mester. Kiütik magukat, bólogat a kocsmába járó mester.

A mi szobrászunk, aki túl volt már a kora ifjúkor bohóságain, de még nem érte utol az öregkor süket nyugalma, esténként meg-megállt egy pillanatra a bezárt ajtónál, hogy a felpezsdülő lárma hangjaival térjen nyugovóra. Ha különösen sokáig küzdött egy formával, este megkönnyebbülve hallgatta, hogy a félkész mű ledobja magáról a felesleges darabokat, és végleges formájában, ahogy ő csak sok-sok kínlódás után láthatja majd, csatlakozik a többiekhez. Ilyenkor reggelig tartott a jókedve, és mosolyogva hunyorgott a munkaasztalon gubbasztó formára, amely olyan moccanatlanul várta, mintha sosem mozdult volna el a helyéről.

belőlem él

A férfifejjel gyorsan haladt – a magas homlok domborulata alatt mélyen ülő szempár meredt maga elé, az orr karcsún nyújtózott az arc közepén, a kiugró pofacsonttól sovány és szenvedő lett a fej, de nem bánta, Pilinszky verse jutott eszébe, azt mormogta munka közben is: „Csak azt feledném, azt a franciát… Csak azt a testet, reszkető lapockát”. A végére pontosan emlékezett: „Belőlem él! És egyre éhesebben! / És egyre kevesebb vagyok neki! / Ki el lett volna bármi eleségen: / most már a szívemet követeli.”, s bár a vers többi sorát nem tudta felidézni, a szöveg egész nap bujkált benne. Amikor este végre letette a szerszámokat és lekapcsolta a lámpát, meg sem állt hallgatózni, rögtön a könyvespolcához sietett. Fellapozta a Pilinszky-kötetet, bólogatva olvasta az ismerős sorokat, és megnyugodva ment aludni.

Másnap csak kora este látott munkához. Egy régebbi szobrát vette elő, a széles csípőjű, gömbölyű nőt. Kedvtelve nézegette a hanyagul átvetett lábat, a telten erotikus idomokat, óvatosan simított egyet itt-ott, forgatta, nézegette – s akkor szeme sarkából megpillantotta a férfifejet. A fehér arc szemrehányóan meredt rá, és gúnyosan fintorogva, pantomimszínészként követte minden mozdulatát. A szobrász a műterem ócska foteljébe ereszkedett, onnan bámulta a fejet. A fej visszabámult.

pimaszság

A szobrász végül a villanykapcsolóhoz botorkált, lekattintotta a lámpát, behúzta az ajtót, és a sötét folyosón a vékony farostlemeznek dőlve, izgatottan hallgatózott. Teljes csend. Máskor a szomszéd szobából is hallotta a mocorgást, de most hiába fülelt, egyetlen pisszenés sem szűrődött ki, mintha a szobrait megdermesztette volna a férfifej pimaszsága. Ki látott már ilyet? Lámpafénynél mocorogni?

Éjszaka álmatlanul forgolódott. Talán nem kellett volna annyit mondogatni azt a Pilinszky-verset, morfondírozott. Azt hihette, valamiféle ráolvasás, hogy „most már a szívemet követeli”. De ez mégiscsak túlzás. Kifejezetten melodramatikus.

Másnap a lakásban tett-vett, évek óta porosodó papírokat rendezgetett, régi fényképeket válogatott, és csak késő este nyitott be a műterembe. Nem kapcsolt lámpát. A Pilinszky-kötetet a versnél kinyitva az asztalra tette, és behúzta az ajtót. Amikor egy óra múlva visszalopózott, a finoman roppanó szoborizmok megszokott nesze rovarzúgásként töltötte be a nyári éjszakát.

kép | Kovács Gabriella szobrai